"Keresem a vázakban az embert, az összefüggéseket. Nem jó a megtekintés sorrendje, a keresztre fektetett férfi fotogramjából kellene kiindulni. Megyik ebből vezeti le a féldombormű pálcika-corpusokat, majd a szobrokat. Összeáll a kép, amikor megpillantom a falon a kisebb méretű domborművet, amely felismerhetően mellkas formájú, szimmetrikusan felépítve."

Deák Csillag

Cross over

A Ludwig Múzeum termeiben nem ecsettel festett képeket látunk. A tompított fényű termekben pauszpapíron mérnöki rajzok, majd síkból kiugró, bonyolult fapálcika-konstrukciók, mint féldomborművek, vagy körüljárható szobrok és installációk fogadnak. Az irányított megvilágítás létrehozza az árnyékot, amely új dimenzióként része a látványnak, a képnek, szobornak.  Mérnöki rajzoktól elindulva jutunk el a többdimenziós alkotásokig, majd a negatív, inverz képekig, ahol a hiány ábrázolása, a kihagyott részek jelenítik meg az épületeket. A tér uralkodik, és mindezt az árnyék játéka tovább erősíti, egy megemelt horizont szokatlan perspektívájában. A domborműnek nevezhető alkotások és a körbejárható, vörösfenyőből készített pálcika-szobrok törékeny szerkezetek, stabilitásuk mégis megkérdőjelezhetetlen. Hegyes szögek teszik aszimmetrikussá az alkotást, ezek kiugranak a térbe, anélkül, hogy megtörnék a teret. Mindezt az árnyék újra leképezi, fölnagyítja, megkettőzi, hozzátesz, egységgé kovácsol.
Bernar Venet nemrégiben bemutatott fémszobrai ugranak be, de itt a monumentalitást más eszközökkel éri el Megyik. Az első pillantásra kaotikusnak tűnő szerkezeten szinte matematikai rend uralkodik. Az aszimmetria meg a továbblépésre, fejlődésre, továbbgondolásra ösztökél. A firenzei Santa Maria Novella-templom építészeti alaprajzára nem annak megfelelő makettet épít, a többdimenziós konstrukció szétfeszíti az épület terét, ambivalencia, átjárás jön létre a kép és építészet között.  De nem rekedünk meg az épített környezetnél, corpusok sorozatához érkezünk.
Keresem a vázakban az embert, az összefüggéseket. Nem jó a megtekintés sorrendje, a keresztre fektetett férfi fotogramjából kellene kiindulni. Megyik ebből vezeti le a féldombormű pálcika-corpusokat, majd a szobrokat. Összeáll a kép, amikor megpillantom a falon a kisebb méretű domborművet, amely felismerhetően mellkas formájú, szimmetrikusan felépítve. Ezt absztrahálja a művész a továbbiakban, a mellkasból hegyesszög indul, de nem billen a súlypont mögötte, bent, láthatatlanul, dobog valami, szívnek is nevezhetjük. Ez maga a művész, kitágítja a test lehetőségeit, ami nem csak tartószerkezet, hanem kitörési lehetőség is, túllépni önmagunkon, a formákon, de úgy, hogy a látszólagos káosz rendet és stabilitást is szüljön. Majd tovább nagyít, konceptuális művészként szövi gondolatait, ezek gumihuzalokban öltenek formát. Mintha egy csodálatos hídszerkezetet vittek volna föl a falra, a huzalok átfutnak egymáson, a falon árnyékuk és megszerkesztett rajzuk verseng. Besétálhatunk a hatalmas alkotás alá, egy szokatlan perspektíva tárul elénk, rejtett szerkezeteket fedezünk fel, ahol nincs centrális perspektíva, hanem algoritmikus, önmagát fejlesztő rendszer. Behálóz a látvány, mégsem köt gúzsba, nem rögzít, hanem fölemel. Kötéltánc, ahol minden mozdulatot ki kell számítani. Feszülnek a húrok, szinte játszani lehetne rajtuk a szférák zenéjét, amit a szemünkkel hallhatunk.
A monolit acéllemezekből készült síkplasztikákból is az újabb térélmény lep meg. A telített üresség fokozása, a szürke, fekete alapú lézerkivágásoknak csak áttört hálóját látjuk, a felület nem homogén. A pozitív formák és negatív kivágások ambivalenciája, az áttört ritmusok nyomát követve szemünk alakítja a teret, találja meg a mélységet. A feltételezett sík bármivé válhat. A fémekből lézerkivágással készített síkok üveg mögé zárt dobozokban lebegnek, bekeretezve, majd a nagyobb méretűek a falnak támaszkodnak, semmi sem szab nekik keretet, helyüket is megváltoztathatjuk. Ezek után másként tekinthetünk a minket körülvevő világra, a negatív és pozitív képekre, és ami mögöttük van. Nem lehetünk közömbösek környezetünkre. A kép tere című kiállítás a tér képét is gazdagabbá tette.
 

Kölüs Lajos

Te espero a la entrada

Várni foglak a kijáratnál. De hol van itt kijárat? Csúcsok vannak és ívek, percidők, szögek, és nem mondhatom, hogy szegek, mert annak a jelentése más. Szeged. Zalaegerszeg. Házak rendjét jelenti. Könnyebb volt védeni a telepet, ha az ellenség támadt.
Megyik a képből indul ki, odahelyezi a háromszögekből alkotott formákat, amelyek, akár egy kapcsolati háló, viszonyt teremtenek egymás közt, kihasítanak a térből egy részt, éket alkotnak, de nem sebeznek. Háromszög-labirintusokat látunk és érzékelünk. Hol van Ariadné és hol van Thészeusz? A labirintus formája megidézi a régi mítoszt, benne a Minotaurust, az erőt, a vágyat, a fenyegetettséget, az elveszettség érzését. Nincs emberi forma, csak szálkásodás van, akár egy hal lecsupaszított, bőrétől, húsától megfosztott teste, csontváz. Az öreg halász és a tenger. A tenger eltűnt, de a feltámadásban ott van az ember, felbontott mellkasából kilátszanak a csontok. Dögkeselyűk tépte bordák, összehajolnak, már nincs vér, nincs hús, fehérség van. Ha fehérnek lehet mondani a vörösfenyőből készült pálcákat, rudakat.
A mérték szemmel befogható. Venet vastraverzei is hajolnak, égbe törnek, Megyiknél a háromszögek kimerednek a síkból, árnyat vetnek rá, új formákat idézve meg a fény-árnyék kettősben. Egy régi templom is szálkákra hasad, igaz, fehérre mázoltak a rudak, sőt pattogzik a festék, megidézve, műemlékről van szó, az idő nem hagyta nyomtalanul a testet, a templomot. A pontok helyett a vesszők, a vonalak veszik át a szerepet, a tér valósággá válik, már nem illúzió, nem perspektíva, hanem szoborként néz ránk, körbejárható, fejünk felett függhet, csodálhatjuk, hogy miként sokszorozza meg önmagát, lesz árnyékká és fénnyé. Átláthatunk a vonalak között, az üresség válik láthatóvá, a köztes tér nyílik meg.
Megyik kitárulkozik, de látható, hogy ennek ára van. Corpus, hegyes, dárdás, tüskés test, nem lehet megérinteni, szúr, sebez. A művész szándékosan provokál bennünket. Nincs már páncél, páncélos lovag sem, nem vagyunk sérthetetlenek. Nem ismerünk olyan gerincest, amelyiknek négynél több végtagja lenne. A háromszögek végtagok is. Elágaznak, bújnak erre, bújnak arra. Agancsosak. Trófeák és töprengések. Elrejtik és álcázzák önmagukat. Sárkánynak is láthatom őket, nem kell feltétlenül tüzet okádniuk, de a hegy, az ék jelzi, mire képes ez a képzeletbeli, vagy nagyon is létező élőlény.
A kép hagyományos értelemben megszűnik Megyiknél. A tér és annak formája lesz az úr, nem a síkban jön létre, hanem annak felhasításával, megszüntetésével, közben újjá is teremti, összeköti a síkon kívüli világot a síkon belülivel. Szétválaszt és egybetart.  Építészeti tárggyá lesz, ami korábban megkülönböztette az épületet és a képet, ez a különbség most elenyészik, a határvonal megvan, de érdemben megszűnik. Egyszerre van jelen a figurális és a nonfiguratív elem. Nem mindegyik esetben van szükség képkeretre, a háromszögformák, kapcsolatok, hálók megállják helyüket önállóan is.
Hókristályokra is gondolhatunk, a rend különös alakzataira és formáira. Szimmetriák és csillagszerű alakzatok, szabályos hatszögek. Stabilak, rácsot alkotnak. Értől az óceánig – írta Ady. A kis patakból hatalmas víz lesz, miközben a patakok, folyók behálózzák a földet.
Megyik háromszögei egyfajta koherens, globális, gyakran fraktálszerű mintázatot formálnak meg. Az univerzumot. Te espero a la entrada. Várni foglak a kijáratnál. De hol van itt kijárat? 

Megyik János: A kép tere
2012. március 09.– 2012. június 10.
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
Művészetek Palotája
1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.