A túléléshez szükséges önirónia

A költészet napját Kecskeméten Buda Ferenc és Kányádi Sándor beszélgetésével színesítették, ahol többek között a költővé válásról, a hegyi és az alföldi verselő különbségéről és a humorról esett szó.

A túléléshez szükséges önirónia

A költészet napjának apropóján 2012. április 11-én két ma is alkotó költővel találkozhattak az érdeklődők a Kecskeméti Katona József Könyvtár rendezvénytermében.

Az immáron 83. életévében járó Kányádi Sándor Kossuth-díjas erdélyi magyar költő és Buda Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, műfordító, az Írószövetség Duna–Tisza-közi csoportjának titkára beszélgettek egymással. A moderátor Füzi László irodalomtörténész, kritikus, a Forrás című folyóirat főszerkesztője volt.

Buda Ferenc, Füzi László és Kányádi Sándor

Kezdetben a két költő életművének párhuzamairól esett szó, amely „verseik mondhatóságában” rejlik. Ennek egyik bizonyítéka, hogy önmaguk is kiválóan szavalják költeményeiket. Füzi Lászlót is leginkább az érdekelte, hogyan lehet ennyi verset fejben tartani, és akkor rögzül-e a vers, amikor megszületik. Bár erre egyértelmű válasz nem érkezett, azt megtudhatták az érdeklődők, hogy mitől válik valaki költővé. Kányádi megfogalmazása szerint attól, hogy a halála után úgy gondolnak rá, mint költőre. Ha eszméje, munkássága halhatatlan marad, mint mondjuk Petőfié, akkor határozhatunk meg így egy verset író embert.

Kányádi tett is egy próbát a közönség bevonásával ennek szemléltetésére, amikor váratlanul egy mindenki által ismert Petőfi-verset kezdett szavalni, buzdítva a hallgatóságot, mondják vele együtt, és zengett a terem az Itt van az ősz, itt van újra első két strófájától. „Na látják, ez az igazi nagy költő” – jegyezte meg büszkeséggel. Mindehhez hozzátette, tulajdonképpen egyáltalán nincs különbség gyermekeknek vagy felnőtteknek szóló vers között, mert csak a vers van. A költészet abszolút célját pedig abban látja, hogy a nemzetiségi szellemi lét egyik éltetője legyen.

Buda Ferenc Csokonait nevezte meg olyan költőelődként, aki nagy hatással volt rá. Gyermekkorában egy Debrecenben felállított Csokonai-szobor láttán kezdte faggatni édesanyját a költő kilétéről, majd ekkor hallotta először verseit is édesanyja előadásában, majd ezeken a költeményeken nőtt fel. Kányádi Buda Ferenc nézeteivel kissé vitázva, de mégis elfogadóan kijelentette: „Neked Csokonainál, nekem Petőfinél kezdődik a költészet”. Az ő pályájának és versszeretetének elindítója Petőfi Sándor volt, akiről mély tisztelettel beszélt. Erről vallott az Irodalmi Jelennek adott interjújában is.

Mivel Kányádi a hegyekben, Buda pedig az Alföldön nőtt fel, ezért adta magát a kérdés: kire milyen hatással van a születés helye. Buda Ferenc bevallotta, legendaként gondol a hegyvidékre és alföldi létét mindig is a hegyek közé való elvágyódás jellemezte. Elmondta azt is, hogy Erdélyhez leginkább olvasmány- és lelki élményei kötik, és gyermekkorában a debreceni homokdomboknál nagyobb hegyeket el sem tudott volna képzelni.

Kányádi Sándor dedikál

Végül olyan témákhoz is eljutottak a beszélgetők, amelyek már nem kizárólag a költészettel, hanem a nemzeti lét problémáival, az öniróniával és az emberekhez való viszonyulással is foglalkoztak. A magyar nemzet célját Kányádi tréfásan úgy határozta meg, mint amit senki más nem tud, csak Ő. Hiszen ő a nyelv ékességeinek továbbörökítésén és a hagyományok ápolásán, a szép magyar nyelvért való felelősség megőrzésén fáradozik. A felelősségvállalás és az önmagunkon nevetni tudás tulajdonsága szerinte a felnőttség jelei. Mindezek eléréséhez először „minőségi emberré” kell válnunk, hogy képesek legyünk magyarnak maradni. Az önirónia segít a túlélésben, mint ahogy Illyés Gyula költészete is ezt bizonyítja.

Kányádi egyedi humora, valamint Buda méltóságteljessége és csendes bölcsessége kiválóan kiegészítették egymást, az előadást pedig a kimondott és érlelt életbölcsességek jellemezték, amelyek szórakoztatva tanítottak.

Füstös-Simon Zsuzsanna