NEM MINDEN MÚLANDÓ – Géher István versei
mindegy, mért vagyok itt? mért viselem holtom a vállamon?
bár rajtam nehezül percre a perc, én adom át neki
minden reggelemet. megtelik és rám örökűl a nap.
(„non omnis moriar”) – élek, amíg életem elvisel.
NEM MINDEN MÚLANDÓ
GÉHER ISTVÁN VERSEI
1. ad uxorem 1. a hitveséhez
2. ad eadem iterum 2. ugyanarról másként
3. ad filiam 3. a lányához
4. ad eadem cum paenitentia 4. ugyanarról bűntudattal
5. ad filium 5. a fiához
6. ad idem iterum 6. ugyanaz másként
7. ad populum 7. az emberekhez
8. ad amicos 8. a barátokhoz
9. ad oculos 9. a szemhez
10. ad spiriti ancillam, afflicte 10. az önzetlen segítőkhöz
11. ad se ipsum 11. önmagához
12. ad suum sortem 12. a sorsához
szarvas fekszik a fák között.
száradt szőrzete, mint a fű,
rásimul. kiterült a test
szépen: rőtvad a zöldben.
ott álltunk. a hasonlatot
most itt mért magyarázzam? az
agancsom (levadászva is)
vén csont. trófea? bárki
díszeleg vele – bőrömet
meg nem kapja falára, mert
lelkem ágya tiéd … ha kell,
súlyát vedd fel a földről!
mondom. értened illene:
fektünk nem kirakat … de ha
párnám közre kerül veled
(versben) – illedelem nincs.
messze jársz. atlanti eső lemossa
arcodat. most tiszta a távlatod, hogy
(bármi történt) kései, intim ódát
kérj az apádtól.
negyven éve múlt, hogy a rácsos ágyban
úgy nevettél rám: „apa-lányom” … aztán
lányaiddal jöttetek asztalunkhoz.
foltos az abrosz.
kérdezed, hogy mennyit iszom naponta.
túl sokat. már „jő a halál” mögöttem?
nézd a távolból! ha nevetsz, előtted
életem: élet.
itt a lány, megjött. belenéz a versbe:
költené – egy szó az övé … de röptét
visszahúzza máris a ház, az állás.
erre neveltem?
korán alkonyodik. már besötétedett.
itt ülsz mégis, amíg most kibeszélgetünk
mindent, mert van, amit holnap a napvilág
rendje elfeled, eltakar.
azt mondod, hogy a bor megfeketíti az
életünk falait … felragyogott anyád:
ittunk crno vinot, tengeri szél alatt –
nem láttad? pedig ittad is.
(más nők illata is volt poharunkban ott…)
hagyd el hát poharam: párolog énvelem.
én sem mondom, amit látok a verseid
sötétjén, ugye, kisfiam?
menjünk mélyre, fiam? már ez is épp elég.
elbírnunk egyedül túlerejét a sok
versnek: télbe taszít … és „feledésre dől”
kettőnk titka – hogy írhatunk.
fulladt ódai láng: fojtja a közröhej?
itthon van tüze, míg ég a beszélgetés,
hogy megvalljuk a bűnt, mert penitencia
nélkül benne vagyunk hamar.
„minden csak jelenés”? nem, ha a mélyeit
felfogjuk (ne felejtsd!) létem a sírba visz?
mindent tudsz. (de ne tudd!) féltem az életed.
távozz édesapád után!
egész nap itthon voltam. a rossz időt
kibírni könnyebb, hogyha a terheit
meggondolom, míg meg nem írom –
nemzeti színben a szürke semmit?
mármost, nekem (mindmáig) az életem
napfénye lett: októberi délután
mentünk az utcán, lelkes ifjak …
iskolatáska a puszta kézben.
na jó. tanultam. többször is. ülhetek
most már magamban, tűnt haza romjain…
tüntetni mentek? lelketek rá,
hogy beborít-e a puskafelhő.
ebédi napfény, rendben a kerti ház,
tág körben ülve várjuk a sült kacsát,
eltrécselünk elmúlt időkről –
hát mi a baj, gyerekek, mi baj van?
új hírek: ezt kifekve találta ott
a nője, az meg holt betegen kövér …
hetven utánra így esik már:
hullik a férgese, fél az élő.
kettős tükörben nézem az arcomat:
táskás szemekből még vidoran virít
az édes élet hervadása …
(múlik a nap, de mi nem halunk meg.)
azt hittem, szeme visszanéz.
látja bennem, ahogy magam
nem látnám, ami olykor a
lélegző tükör által
előáll a homályosult
tekintet elé … de csak
színleg, csak hidegen figyelt?
vulgo: hogy mire jó ez.
úgy kellett: szenilis hitem
nem való a piacra? nem
írtam (szép szemedért se) rossz
verset … nézheti bárki.
10. ad spiriti ancillam, afflicte
életemben kívülről te szerettél
a legjobban. már tudom. és kimondom
(elrongálva): tisztul a görcsös érzés.
így legyen. így van.
mintha élnék, mint az apádat, érted
kézjelem. szolgálod a lelket … írnád,
ami benned van, de takarva tartod,
nem mered írni…
(írjam?) énrám vesztegeted tudásod:
eljössz hozzám most is, elolvasásra,
megsegítesz, megmutatod hibáját –
tedd a helyére!
volt – nincs. volt, ami nincs? múltja kimúlt. múlik időd. letűnt,
megroggyant, lekopott mind, aki élt (széptanilag) – kihalt,
kidőlt … nézheted ám, hogy hova lett ihleted és erőd.
mégis írsz. ahogy, úgy! míg belehalsz: írod, akárkinek.
vénhedt, furcsa fazon. nem divatos már. de ha színre lép,
mégsem unja magát: ővele lesz telve a nagyterem –
(egy-két régi barát ismeri még …) ennyi elég neki
elhitetni hogy itt van, fiatal lelke van – és kitart.
meddig? (szép-e a vég?) tudni lehet, hogy nekem is lejár
a vadász kora, mert elfut a vad. hűlt nyoma: falkaszag –
farkasfog bekerít, rám vicsorít … nincs kegyelem, ha majd
kihullott fogaim végül is elvétik az őz nyakát.
mindegy, mért vagyok itt? mért viselem holtom a vállamon?
bár rajtam nehezül percre a perc, én adom át neki
minden reggelemet. megtelik és rám örökűl a nap.
(„non omnis moriar”) – élek, amíg életem elvisel.
A versekhez Bálint Endre Montázs, De profundis és Honvágy című képeit társítottuk.
