Dívák maszk nélkül

A Hadik Irodalmi Szalon fél év után jelentkezett újra, ezúttal a „Dívák estjé”-vel. Gordon Eszter fotográfus, Hámori Gabriella színművész, Verebics Kati festőművész, Karafiáth Orsolya költő, író és Tóth Evelin énekesnő beszélgetését Juhász Anna moderálta. Karafiáth Orsolya képviselte az irodalmat, de a többi vendég is mesélt olvasmányairól.

Dívák maszk nélkül

Juhász Anna, a Szalon művészeti vezetője elárulta: azért hívta meg a budapesti „leányzókat”, mert nemcsak gyönyörűek, de le is tettek valamit az asztalra, „követjük pályafutásukat, figyelünk és hallgatunk rájuk”. Úgy tűnt, a főszereplők dívaléte ki is merül ennyiben, ám az est házigazdája, Bonta Gáspár még elmondta, hogy ilyen vonzó hölgyek társaságában csak hümmögni képes: „Értsék meg, pokoli kín ennyi szép nővel együtt ülni” – érvelt. Az inkább csak csalogatóként funkcionáló koncepció még egy dal erejéig tartotta magát, de miután Tóth Evelin – aki ezen a napon lépett fel először duóban Yengibarjan Dáviddal – fekete estélyijében előadott egy szefárd népdalt, elkezdődött a beszélgetés, amelyben az irodalomnak és más művészeteknek sokkal nagyobb szerep jutott, mint a „formai női(es)ségnek”.

Gordon Eszter (gam.hu)

A „dívák” kezdetben indulásukról meséltek a nagyjából százfős hallgatóságnak. Gordon Eszter, aki 2007-ben az utolsó portrét készítette Szabó Magdáról, gyermekként szeretett bele a fotózásba, amikor édesapjának az ’59-ben lottón nyert fényképezőgépével játszott. Hámori Gabriella már kislányként úgy szórakoztatta magát, hogy szobájában elképzelt alakokat keltett életre „magányos színjátékával”. Az est folyamán végig szűkszavú Verebics Katira édesanyjáról ragadt a festőszenvedély, Tóth Evelin pedig már hatévesen zongorát követelt a szüleitől.

Karafiáth Orsolya hét és fél évesen kezdett önmagára úgy tekinteni, mint a legnagyobb magyar költőre. Akkoriban a ritmusos, szépen csengő gondolatok (belső monológok) és a rímes házi feladatok tükrözték lírai vénáját, aztán első versei közül nagymamája küldött el egyet egy újságba, ahol meg is jelent a költemény, és sokáig ékesítette lakásuk falát. A költészet felé vezető útja fontos alakjaiként aposztrofálta – többek között – minden magyartanárát, a kíméletlen szövegcincáló szerkesztőket, és Szepes Erikát, akinek a verstan-szemináriumán érett költővé.

A költőnő utólag maga is meglepődött, hogy a következő kérdésre – „Melyik irodalmi mű a legmeghatározóbb az életében?” – először csak egyetlen költőt említett meg – önmagát, mondván: a saját könyvei a kedvencei. Elmesélte ugyanakkor, hogy épp a közelmúltban elkezdett rendszeresen írni egy „iszonyúan élvezetes” blogot, amelyen különböző művészekről, rendezvényekről és irodalmárokról elmélkedik (eddig pl. szót ejtett Salingerről, Agatha Christie-ről, Sylvia Plath-ről stb.), olyanokról, akik munkásságának egy szelete hatással volt rá. Az irodalom sokféle, általunk kedvelt mozaikdarabjából összeállhat egy egységes kép rólunk – ehhez kapcsolódik a blog neve: KOmplett. Ami pedig a költőket illeti, Orsolya többek közt kiemelte Else Lasker-Schülert, akinek utoljára ’72-ben jelent meg magyarra lefordított kötete, valamint Emily Wilkinsont, az „igazi rokonlelket”.

Karafiáth Orsolya (latomus.eoldal.hu)

A költőnőtől Tóth Evelin vette át a szót, akinek szintén Karafiáth könyvei a kedvencei, ezek mellett pedig Simone de Beauvoir egész életműve és a perzsa Omar Khajjám Rubaiját-ja, amelyekből idézte is az egyik négysorost. Ezután szóba került még Denis Diderot-tól Az apáca (Hámori Gabriella fiatalkori olvasmányélménye), Thomas Manntól az Elcserélt fejek és William Blake-től a Tigris (utóbbiból Verebics Kati el is mondott néhány sort, a balján ülő Karafiáth Orsolya pedig elárulta, hogy valamikor megzenésítette a művet egy punkegyüttesével). Végül Gordon Eszter mesélte el, hogy számára a Gépnarancs (Anthony Burgess) a legmeghatározóbb irodalmi élmény, hiszen angol–orosz szakosként eredetiben olvasta az épp e két nyelven írott regényt, amely így „közvetlenebbül” szólíthatta meg, mint egy fordítás, és amely számára arról szól, hogy „a jóság belőlünk fakad, így választható, és aki ennek hátat fordít, az megszűnik embernek lenni”.

A beszélgetés második része előtt Tóth Evelin énekelt újra, ezúttal saját dalszövegét, a vendégek mögött pedig Gordon Eszter portréfotóit vetítették Juhász Annáék.

A meghívottak szakmai tevékenységére fókuszáló folytatásban Gordon hosszasan ecsetelte – újra és újra szót kérve a hiába szigorú Juhász Annától – Hámori Gabriellához fűződő élményeit, többek között azt, hogy milyen zseniálisan bánt a színésznő az Üvegcipő című darabban egy kisegérrel. Hámori erre elmesélte, hogyan ébredtek benne már-már anyai érzések a kis rágcsáló iránt.

Az utolsó félórában mindenki mutathatott valamit művészetéből. Verebics Kati néhány fényképpel, montázsokkal, festményekkel és tavaszképekkel készült, Tóth Evelin ismét megrezegtette hangszálait, és mivel az előzetes tervek helyett nem egy Karafiáth Orsolya-vers megzenésítését, hanem Astor Piazzolla Oblivión című tangóját adta elő (nyilvánosság előtt most először), Karafiáth pedig ezúttal nem olvasott fel, az esten éppen a költő műveit kellett nélkülöznie a közönségnek.

Hámori Gabriella a kisegérrel az Üvegcipőben (Gordon Eszter fotója)

Mégsem maradt irodalmi zárszó nélkül a hallgatóság. Hámori Gabriella felolvasta Füst Milán Néhány fájdalmas szó Karinthy Frigyesről című naplóbejegyzését, és ezzel végleg kiigazította az est koncepciógörbéjét: elárulta ugyanis, hogy neki nincsenek „dívás” barátnői, kapcsolatai sokkal „férfiasabbak”. Meg tudja érteni – magyarázta – a Füst által leírt raszkolnyikovságot, az „elszánt, fellengős, töprengő, nélkülöző és gőgös” hangulatot, a hús-vér barátságokat. Ezzel a többi meghívott is egyetértett, és hirtelen értelmet nyert az este sok apró mozzanata: Verebics Kati szűkszavúsága, Karafiáth felszabadultsága, Gordon Eszter hosszú monológja, Hámori Gabi egérszeretete, Tóth Evelin „önkényes” dalválasztása. Fellengzősség, maszkok nélkül vállalták önmagukat. Búcsúzóul kaptak Bonta Gáspártól egy-egy szál kálát.

Bujáki Márton