A nyelv fasizmusával szakító antiszemita Hogyan változik Céline és Márai megítélése a világirodalomban?

A március 13-án az Írók Boltjában tartott könyvbemutatón Louis-Ferdinand Céline London Bridge és a fordító, Szávai János Szenvedély és forma című kötete volt terítéken. A fordító-szerzővel Mészáros Sándor beszélgetett.

A nyelv fasizmusával szakító

antiszemita - 

Hogyan változik Céline és Márai

megítélése a világirodalomban?

A műfordítás és a tanulmányírás, a fordítói- és az alkotói attitűd Szávai János szerint az újraírás kényszerében találkozik: egyik sem passzív, pusztán befogadó folyamat, hanem „mindkettő közvetítés, sőt, az adott mű magyar újraírása”, legyen szó prózai- vagy irodalomtudományi szövegről. A szerző ezúttal Louis-Ferdinand Céline London Bridge című regényét, a Bohócbanda folytatását írta újra. Ez már a negyedik Céline-fordítása, és mindegyik mű – Utazás az éjszaka mélyére (2003), Halál hitelbe (2006), Bohócbanda (2008) – a Kalligram gondozásában jelent meg: amikor 2003-ban többen is jelentkeztek, hogy újranyomnák a ’77-ben lefordított Utazást, Szávai azért választotta ezt a kiadót, mert ott azonnal „a folytatás ötlete is felmerült”.

Mészáros Sándor úgy véli, 2003-mal a magyar könyvkiadás elkésett – a világirodalom a ’60-as évek végén kezdte az antiszemita Céline mögött újra felfedezni az írót, hazánk pedig kimaradt ebből a sodorból; nem is olvassák „elegen” az említett könyveket.

Szávai szerint azonban az író fogadtatása másutt sem felhőtlen, de tény, hogy többet foglalkoznak vele – ezzel kapcsolatban mesélte el a történetet, amelyről már az Élet és Irodalom hasábjain is beszámolt. A francia kulturális minisztérium minden évben kiad egy évkönyvet a nemzet „évfordulós” büszkeségeiről. 2011-ben helyet kapott az aktuális kötetben a tavaly ötven éve halott Céline is, azonban Serge Klarsfeld, „A Franciaországból deportált zsidók fiainak és lányainak egyesülete” nevében tiltakozott ez ellen, és Frédéric Mitterrand kulturális miniszter Nicolas Sarkozy közbelépésére bevonatta a kiadványt. Ezután heves vita bontakozott ki a francia sajtóban az íróról – nos, talán olyan botrányt kéne kirobbantani, kacsintott Mészárosra Szávai, és mindjárt keresettebb, de legalábbis többet emlegetett szerző lenne Céline Magyarországon is.

Tény – vette fel Mészáros a gondolatfonalat –, hogy a II. világháború idején három gyűlölködő pamfletet publikáló Céline antiszemitizmusa fölött továbbra sem huny szemet az utókor, holott például az Utazás még Trockij tetszését is elnyerte. Szávai szerint ez részben nem is probléma, hiszen Céline közszereplése vállalhatatlan, nem szabad mintaképek, példaképek, ikonok közé sorolni. Az említett botrány után azonban vitacikkek sora hangsúlyozta, hogy Marcel Proust mellett Céline a huszadik századi francia regény másik nagy alakja, és el kell tekinteni attól, miféle ember volt ő. Ahogy azt Thomas Mann már a Halál Velencében című elbeszélésében megírta, „az esztétika és az etika nem függ szükségszerűen össze, és nem kéne az írót emberként kezelni” – így Szávai.

Ezek szerint tehát – még ha nehéz is irónia nélkül leírni ezeket a szavakat – az irodalom kizárólag az irodalomra tartozik, márpedig Céline irodalmi jelentősége vitathatatlan. Szávai ezt így fogalmazta meg: „Sok tekintetben gyökeresen mást csinál ahhoz képest, amit előtte, közben vagy utána műveltek; koncentrált, erőteljes, tiszta, és tökéletesen felrúgja a szintaxist. Nem is az argó a prózája legjellemzőbb színe, sokkal inkább a rengeteg kitalált szó, és hogy felvágja, szétrobbantja a mondatokat.” Céline egyszerűen szakít azzal a kényszerrel, amelyet Roland Barthes szerint az indoeurópai nyelvek jelentenek egy írónak. „Barthes 1977-ben úgy fogalmaz a Collège de France-ban tartott előadásában, hogy »a nyelv fasiszta« – úgy értette ezt, hogy az indoeurópai nyelvekben először jön az alany, majd az alanyt követi az állítmány, és eztán következnek a bővítmények, tehát a szerkezet rákényszeríti az írót, hogy determinálja azt, amit mondani fog. Céline ezzel szemben pl. a mondat végére teszi az alanyt, és ez külön nehézsége a fordításnak, hiszen a magyar nyelv szabadabb, így nálunk nem annyira feltűnő a szerkesztésbeli különbség, mint eredetiben olvasva. A legfontosabb feladat azonban a ritmus visszaadása: Céline – ez a Bohócbandában tetten érhető – »dzsesszességre« törekszik, szinkópákkal, váratlan ismétlődésekkel; ez egy teremtett, de mégis irodalmi nyelv.”

A London Bridge-re kevésbé fókuszáló, inkább Céline nemzetközi- és hazai fogadtatásáról, valamint a fordításról szóló általános beszélgetés után Mészáros áttért a Szenvedély és forma című, Francia regénytörténet Voltaire-től Céline-ig alcímet viselő tanulmánykötetre. A műben Szávai górcső alá veszi többek között Voltaire-t, Balzacot, Flaubert, Proustot és Céline-t, valamint az újabbak közül Patrick Modianót, akinek jelentőségét csak mostanában, ha úgy tetszik, Szávai után kezdi felfedezni a francia kritika – tudta meg a közönség.

Mészáros a Szenvedély és formával kapcsolatban a szerző személyes kapcsolatát firtatta a fent említettek munkásságával. Szávai e viszonyt elsősorban a tanítás felől közelítette meg: mint elmondta, ezeket az írókat Pesten és Párizsban is tanította, így többféle rálátással találkozott, és „bár közhely, mindig lehet újat mondani róluk, újra és újra felfedezni őket” – a kötet sem egyszerű tanulmánycsokor, hanem egyszersmind újraértelmezése a választott műveknek. Felmerül a kérdés: egy-egy ilyen új nézőpontba állítás vajon segítséget jelenthet-e a mindenkori olvasóközönségnek, hogy néhány elnyűttnek gondolt darabot újra kézbe vegyenek?

Szávai szerint e gondolat mélysége csak látszólagos, hiszen ami az évszázadok alatt változik, az csupán a felszín, míg a lényegi kérdésekben mindig is egységes volt az irodalom. Talán ezzel érvelhetett Marx is, amikor „rátette a kezét” Balzacra, mondván, a Tőke ugyanaz, mint amiről a francia az elbeszéléseiben ír – mondta Szávai széles derűt keltve, de hozzátette, hogy mindeközben például Balzacnál merül fel az a gondolat, hogy egy olyan világ következik, amelyből eltűnik az „eredendő bűn”, és megjelenik a „fél bűn”, amelyet elkövetünk, de nem büntetnek meg érte. Balzac előrevetítette, mi pedig 1850-ben bekövetkezett halála óta „még mindig abban a bizonyos világban élünk”.

Zárásként Szávai beszámolt arról, hogy tapasztalata szerint a magyar irodalomnak külföldi viszonylatban még soha nem volt olyan ázsiója, mint napjainkban: akik Thomas Bernhardt vagy Thomas Pynchont olvasnak, azok már a magyar szerzők műveit is kézbe veszik. Lassan a múlté lesz tehát a nyugati irodalom azon „klasszikus felfogása”, amely különbséget tesz „mi” és „ők” között, és amely az utóbbi kategóriába sorolta a magyar prózát is. A változás egyértelmű jeleként, például, olyan erős Márai külföldi divatja, hogy ezelőtt nyolc-tíz évvel két francia kiadó is harcolt megjelentetésének jogaiért, nemrég pedig Szávait is megkeresték, hogy fordítsa le franciára saját Márai-monográfiáját.

De a könyv fordítása nem passzív, pusztán befogadó folyamat, hanem egyszersmind a kötet francia nyelvű újraírása. Ezen dolgozik jelenleg.

Bujáki Márton