Irodalmi Jelen

„Versre magyar, hí a haza!” – Van-e mai magyar politikai költészet?

2012. március. 09. - 12:02

Tavaly november óta zajlik egy nagy port felkavaró vita az Élet és Irodalom hasábjain: létezik-e kortárs magyar politikai költészet? A heves indulatok nem hiányoztak a Szatyor Bárban sem, ahol két kerekasztal-menetben négy-négy költő és teoretikus boncolta a kérdést A FISZ és a Szépirodalmi Figyelő szervezésében.

„Versre magyar, hí a haza!”

– Van-e mai magyar politikai költészet?

Első menet – kiütés nélkül

Nem kis dologra vállalkozott a Fiatal Írók Szövetsége és a Szépirodalmi Figyelő, amikor Kollár Árpád és Mészáros Márton vezetésével arról faggatta a megjelent illusztris vendégeket, beszélhetünk-e egyáltalán politikai költészetről. Az Élet és Irodalom hasábjain hónapok óta zajló vita izgalmas kollkviummá alakult, amely két felvonásban zajlott 2012. március 8-án.

Ha lenne csillár a Szatyor Bárban, azt mondhatnánk: a csilláron is lógtak, annyi érdeklődő gyűlt össze meghallgatni a vitaest első felében Kukorelly Endre, L. Simon László, Schein Gábor és Szálinger Balázs polémiáját. Pedig az elején még nem is sejthette senki, hogy valódi „összecsapás” alakul majd ki két résztvevő között (azt viszont könnyen prognosztizálhatja az olvasó, hogy kik között). E hevesebb indulatok is azt bizonyítják, amit az este egésze: politika nélkül lehetetlen politikai költészetről beszélni.

Pedig Kukorelly és Szálinger egyaránt azon az állásponton voltak, hogy minden mű természetszerűleg a politikumban is „értelmeződik”: egy szöveg óhatatlanul reflektál a politikára, tehát kiszakítani egy „politikai költészet” elnevezésű halmazt inkább valamiféle fosztóképzője a költészetnek – vélekedett Kukorelly Endre. „Vers van, vagy nem-vers” – fogalmazta meg ugyanezt másképp Szálinger Balázs; nincs értelme más kategorizációnak.

Schein Gábor is a negáció felől, konkrétan az esztétikum oldaláról közelített a témához: esztétikum és politikum nem választható szét, ha politikai költészetről beszélünk, akkor is esztétikáról szólunk. E kulcsszót ragadta meg L. Simon László, aki az aktualitások segítségével mutatott rá, hogy szerinte mennyire nincs helye a parlamentben esztétikai vitáknak – utalva Kukorelly egy interpellációjára, melynek során a Kínában kiállított magyar képzőművészeti alkotások minőségét firtatta. És mintegy az előtte szólók véleményét summázva így összegezett: „Arról beszélni, hogy a politika az irodalomban, művészetben releváns téma-e, teljesen felesleges.”

A vita e pontján a hallgatóban felmerülhetett a kérdés, hogy ha ebben ilyen egybehangzóan nyilatkoznak a megszólalók, minek gyűltünk itt össze, de Kukorelly Endre megszólalása némileg felborzolta a kedélyeket. Az ÉS-vita során valójában csak a szokásos magyar bináris oppozíció jelent meg, – hangsúlyozta az író-költő – minden oldal dicsérte a maga költőit, és „megfeledkezett” a másik oldaléról. A költészet e vitában is csak egy jobbra-balra rángatott szolgálóleány maradt, mint mindig, holott más lenne a funkciója. Schein Gábor szerint kifejezetten álságosak az efféle óhajok (”bárcsak ne ilyen lenne a költészet”): tudomásul kell venni, hogy léteznek átjárhatatlan diskurzuskülönbségek, melyeknek fegyvertárához tartozik a „jó vers”, és a „rossz vers” meghatározás.

L. Simon László határozottan kijelentette, hogy politikai preferenciái semmilyen mértékben nem befolyásolják értékítéletét, amikor azt mondja, hogy Kemény István verse, mely az ÉS-vita részeként megjelent, rossz vers.

Kukorelly az átjárhatatlan diskurzuskülönbségek kapcsán ezúttal is hangsúlyozta, amit sokszor megtesz, hogy nem tartja magát politikusnak, csupán független értelmiséginek, alkotónak, néha a „háta mögé kell néznie”, amikor politikai szerepvállalása kerül szóba. L. Simon László ezen „felhördült”, nem kevés indulattal fordulva Kukorellyhez: hogyan állíthatja magáról, hogy független értelmiségi, amikor pártpolitikusként ül a parlamentben, bizottsági üléseken vesz részt, interpellál, döntéseket hoz?

A felvetett ellentmondást Kukorelly nem oldotta fel, inkább „kitérve” azt emelte ki, hogy a szocializmusban létező közös ellenség csak látszólag sorolta egy táborba az értelmiséget, ha a felszínt megkapartuk, ugyanúgy semmi köze nem volt egymáshoz a különféleképp gondolkodó embereknek – ma pedig ez a felszínen is dúl. Szálinger Balázs szerint jellemző a generációs különbség is: a harminc alattiak már rég nem a klasszikus dichotómiákban (pl. népi–urbánus) gondolkodnak.

A vita legfontosabb – és valóban esztétikai – felvetéseivel Schein Gábor állt elő, amikor rámutatott, hogy a rendszerváltás után a küldetéstudat megerősödése, és a személyes frusztrációk felszínre törése milyen minőségi változásokat eredményezett. Az, hogy Csoóri esszéket kezdett írni, és felhagyott a versírással, az értelmiség frusztrációjának egyik legfontosabb jele volt. Az irodalmi megnyilvánulásokra is kiható fontos különbség, hogy míg a 90-es évek politikai elitje elsősorban bölcsészekből állt, addig ma közgazdászokból és jogászokból. Ami a jelent illeti: az ÉS-vitában publikáló költők közül kiemelendő Erdős Virág és Tóth Krisztina, akiknek nőként egy eddig tisztán férfiakra szabott politikai hagyományban új, érvényes beszédmódot kellett teremteniük, ami kiválóan sikerült nekik, különösen Erdős Virágnak.

A rendszerváltáshoz kapcsolódva az L. Simon László által kitett kérdőjel került ki a vitaest első részének végére: vajon mi a felelőssége az értelmiségnek abban, hogy a szellemi elit teljesítménye az elmúlt húsz évben mérhetetlenül gyenge?

Második menet – döntetlen

A szünet után sem csappant meg nagy mértékben az érdeklődők száma, pedig várható volt, hogy az elméleti – és a politikában közvetlenül nem érintett – szakemberek vitájában kevesebb indulat jelenik majd meg. A „teoretikus teamet” Bazsányi Sándor, Bene Sándor, Horkay Hörcher Ferenc és Vári György alkották. Kiindulópontjuk Bazsányi Sándor egy korábbi tanulmányának definíciója volt a politikai költészetről, amennyiben az az „itt és most”-ra reflektál, a közösség számára a lehető legvilágosabban.

Bene Sándor az MTA irodalomtudományi Intézetében jelenleg zajló kutatási munkálatokat említette példaként arra, hogy ki kell tágítanunk a politikai költészet fogalmát. Régóta dolgoznak az új „Spenóton”*, melyben lebontva az idejétmúlt szemléletet, tág tematikus csoportokba sorolják az egyes műfajokat. Ebből is kiviláglik majd, hogy a politikai költészet fogalma koronként mást és mást jelentett – nekünk is érdemes ilyen rugalmasan gondolkodni róla.

Vári György szerint minden művészi megszólalás „itt és most” – kár elkülöníteni e meghatározást a politikai költészetre. A költő természetes módon része közegének, és születésünktől fogva közösségi lények vagyunk – utalt Petri György Magyarázatok M számára című ciklusának mondandójára.

Bazsányi Sándor némileg felülírva önmagát, úgy vélte, minden definíció kirekesztő: valójában minden verset meg lehet közelíteni politikai „felhasználhatósága” felől. Az ÉS-ben lezajlott vitát „az én olvasatomban ízlésbeli eszmecserének tartom” – mondta a kritikus, kiemelve, hogy valójában ízlésközösségekről beszélünk, melyek meghatározó emberek körül kialakuló csoportok.

Bene Sándor az irodalomtörténetnél maradva 1873-ból hozott példát: ekkor írta meg Arany László akadémiai székfoglalóját a magyar politikai költészetről. Megkapó az az optimizmus, amely az ifjabb Arany soraiból szól: ha „merő ellenzéki tusa” helyett új eszmék jelennek majd meg a küzdelem színterén, meg fog újulni a politikai költészet. Bene Sándor ezzel állította szembe Petri György utolsó éveinek fásultságát: a politikai költészetet nem lehet feltámasztani, túl bonyolulttá vált a világ – nyilatkozta egy kései interjújában a költő. Az, hogy most Kemény, Térey és a többiek politikai versekkel álltak elő, azt jelenti, új hangokat keresnek, megtörnek egy régi hagyományt, miszerint halott a politikai versírás.

Vári György ennek nem tulajdonított ekkora jelentőséget, szerinte a költők akkor szólalnak meg, amikor a világ „normál állapota kizökken” (Hegel), s amíg nem lehet újra szerelmes verseket írni, addig efféle nyűgökkel is foglalkozni kell. Csakhogy a világnak nincs normál állapota – tette hozzá Vári – ezzel a mítosszal le kell számolni.

Hörcher Ferenc 2006-ig látja visszanyúlni a „normál állapot” kizökkenését a politikában, az irodalomban erre reflektált Kemény és Bartis Beszélgetőkönyve. E mostani vitában megjelent Kemény-versek igazából ennek a folyamatnak az aktuális állomásai.

Vári szerint nincs értelme dátumokat kijelölni – ha valamikor „elszúrtuk”, hát akkor az a rendszerváltás volt. Ez az a trauma, amelyről politikai költészet címen van értelme szólni. Minden más „közérzetlíra”, ami az aktuális botrányokon kívül az égvilágon semmilyen hullámot nem ver. Vári megítélése szerint épp ezért Borbély Szilárd vagy Schein Gábor költészete (és még többeké, akiktől elnézést kért, hogy nem sorolja fel őket) ezerszer „politikusabb”, mint az ilyen címkével ellátott művek – utalt Vári kimondatlanul az ÉS-ben megjelent versekre.

A vitában megjelenő vélemények végül is Bazsányi Sándor meglátásában „értek össze”, aki Arany László példáján emelt ki két dolgot. Egyrészt anemzet fogalmának radikális megváltozását (amire Arany László is rámutatott): tiszta, szemantikai kompaktságában e fogalom már rég nem használható. A másik – ezzel összefüggésben – a nyelv szerepe, például abban, hogy a fent említett fogalmat miként lehet ma (idézőjelbe téve, szerepversekben stb.) használni. „Aki a nyelvvel dolgozik, annak elsősorban a nyelvvel van dolga, nem a mögé képzelhető ideológiával” – mondta Bazsányi. Ha ennek mentén értékeljük az ÉS-vitában megjelent verseket, akkor Térey erre egyértelműen ráérzett, Kemény István kevésbé. De ha politikai költészetről beszélünk is, a költő számára egyetlen kulcskérdés marad: hogy megtalálja saját nyelvét a műhöz.