Harmincötödik születésnapját ünnepelte a hétvégén a Kolozsvári Táncház. A Bogáncs-Zurboló Egyesület tudományos konferenciával, kerekasztal-beszélgetéssel, kiállítással, korabeli felvételek levetítésével emlékezett az évfordulóra, és természetesen népzenei koncertekkel meg táncházzal.

„A táncház hungarikum”

Az első táncháznak a Kolozsvári Bábszínház klubterme adott otthont 1977. február egyik csütörtökén. A pontos dátumot nem rögzítette a közösségi emlékezet, de a csütörtök bizonyos, mert a Kincses Városban cselédeskedő széki lányoknak erre a napra esett a kimenőjük, ekkor hívta el őket Könczei Ádám, az első táncház egyik szervezője hagyományos  szabadtéri találkozási helyükről, a postaépület mögül. Majd a Vasas Klub (csütörtökönként) és a Monostori úti művelődési otthon (péntekenként) volt a helyszíne a nem csak a szórakozásban és a hagyományőrzésben, hanem a közösségépítésben és a párválasztásban is fontos szerepet játszó esteknek. A kilencvenes évektől a Német Fórum, a Tranzit Ház, jelenleg a Heltai Folk-kocsma, valamint a Bulgakov Irodalmi Kávézó ad otthont táncháznak.
Pénteken Táncalkalom, hagyományőrzés, közösségi szórakozás, társadalmi jelenség címmel rendeztek tudományos ülésszakot.
Pávai István etno-muzikológus előadásából megtudhattuk: a táncház szinte napjainkig megőrizte archaikus formáját. Gyökerei a mezőségi Székhez kötődnek, Csík-, Gyergyó-, és Udvarhelyszéken csak később alakult ki. Míg Mezőségen csupán a fiatalság számára nyújtott szórakozási lehetőséget, Székelyföldön életkorától függetlenül bárki bekapcsolódhatott a táncmulatságba.
Simonffy Katalin televíziós szerkesztő, médiaoktató az 1977-ben, a Román Televízió magyar adásában sugárzott Kaláka című műsor történetébe avatta be közönségét. A sorozat úttörő szerepet játszott a táncház-mozgalom történetében, hiszen először vitték a nagyközönség elé ezt a néphagyományt. 1985-ös beszüntetéséig kilenc részt vettek fel Erdély különböző helységeiben. „A táncház nemcsak múltidézés, a máról, a hónapról és a jövőről is kell szólnia” – összegezte az előadó.
Zakariás Erzsébet etnográfus a kolozsvári Vasas Klubban megrendezett táncalkalmak történetéből adott ízelítőt, Könczei Csilla egyetemi tanár pedig ehhez kapcsolódva egy korabeli, 1981-es felmérés adatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Ebből kiderült: zömükben középiskolások vagy nagyon fiatal, huszonnégy év alatti egyetemisták, munkások, városi cselédek jártak a kolozsvári néptáncos összejövetelekre. Fele-fele arányban voltak a városi, valamint a környékbeli, kalotaszegi, széki, vistai és kisebb számban a székelyföldi résztvevők.
Pozsony Ferenc egyetemi professzor e néphagyomány etnikai identitásőrző jellege mellett hangsúlyozta az ismerkedésben és a párválasztásban betöltött funkcióit is. A néprajzkutató elmondta: a hetvenes-nyolcvanas években a fiatalságnak kevés találkozási alkalma volt, a heti táncház nagyon sokat jelentett ebből a szempontból is. Később, a’ 90-es évektől a mozgalom veszített korábbi tömegbázis-jellegéből, mivel a Kolozsváron tanuló középiskolás és egyetemi diákok társas együttlétének lehetőségei megnövekedtek.
Végezetül Könczei Csongor, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke tekintette át előadásában az erdélyi táncház harmincöt éves történetének fontosabb állomásait.

A rendezvény másnapján, a Táncház vagy folkshow? című kerekasztal-beszélgetésen ismert, hosszú múltra visszatekintő népzenekarok – mint az Üsztürü vagy a Tarisznyás – tagjai és néhány fiatal részvevő fejtették ki véleményüket a táncház autentikus formájáról, a népzene feldolgozásáról.
A televíziós közvetítések és a színpadi előadások hozzájárultak a táncház elismertetéséhez és népszerűsítéséhez, viszont óhatatlanul maguk után vonták a népi muzsika átalakulását, hiszen egy-egy produkció alkalmával az esztétikai követelmény mellett az emberek tetszésének elnyerése is szemponttá vált. A hitelesség ezáltal csökken, hiszen ami kikerül a saját környezetéből, már feldolgozássá válik. A színpadon lehetetlenség másfél órás táncházat reprodukálni, válogatni kell bizonyos dalok közül – derült ki a beszélgetés folyamán. Szép Gyula, a Tarisznyás zenekar tagja, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója ennek kapcsán elmondta: ha csak egy szűk körben él tovább a népzene, sosem kap ekkora jelentőséget. Kezdetben nagyon kevés ilyen népi együttes volt, Kolozsváron, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen léteztek csupán. Az előadásba helyenként beépülő show-elemeket nem kell bírálni, hiszen ezek keltik fel az érdeklődést egy ma is értékes és népszerű műfaj iránt. Kostyák Márton zenész hangsúlyozta: „Rajtunk, fiatal muzsikusokon is múlik, hogy lesz-e táncház. Ha mi nem zenélünk, kihalhat ez a hagyomány”. A feldolgozások kapcsán kifejtette: természetes, hogy az ebben a szakmában dolgozó művész időnként szeretne valami újat mutatni. Viszont ehhez elengedhetetlen a tudatosság, hogy meg tudja indokolni, mit miért tesz.
A jelenlévő néprajzos szakemberek, táncházasok, zenészek egyetértettek abban, hogy nagyon sok feldolgozás a giccs felé megy el, és nem bújik meg mögötte eredeti ötlet.
A délután fellépő együttesek, a Tokos, a Vegyes, a mérai-türei Csűrös, a Harmadik, a Tüske, a Kaszaly, az Üsztürü, a magyarlapádi Piros Pántlikás, a Tarisznyás, a magyarpalatkai Kodoba, az Ördögszekér és a Bodzafa zenekarok előadására zsúfolásig telt a terem. Minden nemzedéket képviselő, színes közönség kapcsolódott be az esti táncházba is. Ahogy azt Dáné Tibor, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke megfogalmazta: „A táncház hungarikum”. A mozgalom a kommunista diktatúra idején nemcsak a szórakoztató, közösségépítő funkciót töltötte be, hanem belső, lelki ellenállásként is működött a paraszti kultúrát, a falu társadalmát lerombolni akaró hatalommal szemben. 
Talán nem érdektelen, hogy napjainkban a Kincses Városban a Bulgakov Kávézóban és a Heltai Folk-kocsmában hetente megrendezett táncházak alkalmával harminc-negyven, olykor hatvan-hetven fiatal élteti tovább ezt a hagyományt.

Varga Melinda