Aludni szeretnék, de az előző játékosságra még néhányat biccentenem kell, és csak azután riadok a következőkre: a múlt-koptatta tisztáson megismert medve mászik fel galéria-ágyamra. Karmaival hasítja, szaggatja szilánkosra a lakkozott fenyőfát.

 

 

NAGY ZOPÁN

ALUDNI SZERETNÉK

 

 

 

 

 

 

 

(No. I.)

de kopogtatnak… – Igen, Ő kopogtat = Azaki Nemazaki (ikertestvérem, vagy alteregóm?) autisztikus gyermeke.
   Megismerem meggyfa-botjának egzaltált ritmusait: már az agyfalamon üti a tam-tamot; közel hajol – elhúzódik, és a sarokba fordulva fakasztja-pukkantgatja halaszthatatlan kép-buborék foszlányait:
    Ott ül, mindig ott ül a babér(r)okon – és mégmegint máz, ő márvány-csupa máz! – A tegnap-lopást palástolja, víg-napjait patentolja, a nyelvénye hotten-torta, a kése meg mézeskés…

(Egy távoli kertben bodzaszörpöt főznek. A fanyar-édes illat nyugtalanságomat enyhíthetné éppen… – ám, zárójeleket is fölfeszítve):

Nadin folytatja (vagy éppen Carmen, vagy Mimi = Őt mindig másképpen nevezem):

    Tetőcskéken táncikáltak megint…
    Dínomoltak, vártak-vertek,
    halott néniket büntettek –
    és megostoroztak egypár „legínt”… -
    Ott volt a Bujakovács, ott jött a FuraSkodás,
    ott volt a Sutaszokás, majd jött a Faszakaszás (és tánc lett a dulakodás)…
    Sírt a nevetett, ha ríttam (a kiskamra ott bizony setét sírajtó,
    a lekvár is kéményből folyik a méreg-üstbe…)… 
    De-de sebaj. Csukott szemmel láttam,
    hogy a hupipiros-véreres csecsemőnek (Dadidedidudinak)
    arcába ragadt az ajándék-kék vattacukor…
    – és Kacagó Gerle lettem akkor (páratlan) –
    és zsákot húztam a fejemre,
    olyan szép fekete szemeteset,
    ha puszilni akartak a dörgölődzők, a cuppogók, a nyafogók,
    a nyáladzó májashurka-kolbász szagúak,
    a hagymakenet-ragacsosak, a mérgeskalács-tükröcskébe
    csipa-csorgatók, meg az összevisszaszúrósálarc-másvalakik is… - -
    Mondd meg, a fák (legalább a fák, de legfőképpen is Ők):
    szerethetnek engem?
    – És én, a másfajtaszemély: titeket én hogyan?
    A kétnemű-nemtelen Nem-én, a reátok (senkire sem) maradt félre-értemény:
    hogyan, hogyan, hogyan?
    Mondd meg, írd meg, vésd belém! – mert tudom, tudom, tudom:
    Te sohasem alszol! – Igaz?

(A megoldás, a felszakadt kényszerzubbonyból tova-csatangoló: már megint nincs velem… –És még: a szőr-szöges Nönövényre felszurkált borbogarak serceg-éneke is szüntelen…)

 

 

 

 

 

 

 

 

Aludni szeretnék (No. II.)

de átfúj a takarón a szél, átfúj a tarkón is…
     – Átjárja az anyag- és idegszöveteket, átfúj a fejemen (füleimen), majd a hibernált falról vissza-szivárog a nedvesség; átfúj e szél (a visszafordult, apró-fogazatú, morgó fuvallat), átfúj a többirányú: és zörgeti-zavarja, örvénylőn kavarja benső intimitásaimat, zsigeri szigeteimet…
    – Átfúj a szél a koponya-nyíláson, az ezredmilliméteres likon, be a csakrámon, átfúj (ismét visszafelé) a végbélnyíláson, a köldök(csakra)örvénynél is nyüstöl egy kicsit, fölkúszik a szívkamrába (csámcsog néhány percig), majd, akár – tűnve el - kis kéményeken: süvítve szökik ki a füleken…

Aludni szeretnék! – de átfúj a szél a (napokat emésztő) beleken, átfúj, de nem tisztít, sőt: savakkal marja szét gyomrom gondolatait… (Közben letépi a rongyossá roncsolt redőnyt, ami az ötödikről, a huszonkettedikről, a harminchatodikról, a hétszázharmincadikról… az éjjeli forgalomba zuhan…)
    Igen, a szél (a kint-bent létező, a terek nélküli, a gyakran horpadás-lenyomatú, a pengékkel hadonászó…): letép egy-két ideglárvát, májfoszlányt és veseindát; beszúr az ínybe, bedöf a rostok rétegeibe, befészkel a bőr alá (pihegést, szundítást, csicsikét és csucsukát is imitál), böfög és rágcsál, sziszeg, mintha fogait szívná, majd aljas horkolásával átjár s átráz teljesen…
    (Morózus most hogyan legyek? – ha már előre láthatóan porózus vagyok…)

Aludni szeretnék! – ám saját ordításomtól ütődöm (a) falnak, melyből a szél, mint sokszorosan sűrített sörétes lövedék-rengeteg: szitává lövi (jelen) létemet…

(…………………………………………….……………….)

Aludni szeretnék, de fejem megcsúszik a fagyos lépcsőkön
(hiszen, az a kissé elvonatkoztatott, szellőzni kirakott súlyos, behorpadt és leeresztett labdaszerű fej – vagy fejszerű labda –: éppen nélkülözhetőnek tűnt…)
     – és valakik fölvisznek egy idegen lakásba…
     – enyhül a tompa, dermesztő nyomás, melegség csordogál…
     – s egy Aranysakál-ábrázatú (vagy inkább Fáraó-kutya?) nyalja a mélyülő fej-sebet…

Körbeállnak, és a szem-résen át látom a „Nő – vérző – kör” egyletet: párnákkal támasztanak, hogy nagyjából fölitassanak, de rám is folynak, amint ledéren lépkednek át fejem fölött… Fokozódik a nyüzsgés (a nyalogatás bökdösésbe megy át, az eb már szögecses, mexikói kopasz-fazon)…
     – Harapások a hónom alatt, szilánkos fűrészfog-nyiszálások a nadrágon át, harapások a széttépett zakón - és ingen át, tépések a térd-seb körül is…

Aludni szeretnék, de rugdalásom által a galéria-ágyról: táncoló, immár nyüszítve-sikongó társaságba zuhan a begerjedt (és darabjaira széthulló), divat-foszlányokból összeklónozott kutya…

(Egy lóféle is azonnal felnyög, krákogva hőbörög…
Pincébe zárt, imitált szado-mazo partikra használt, meggyötört patás – gondolom… Dübörögve futkosnak és sipítoznak: fölrobbantott gyülekezés, trendek kibelezett kavalkádja egy városrész hulladékaiból „retro-divatosított” éjszakai kellék- és térkapszula-járat romkocsmájában…)

Aludni szeretnék… - de ragacs-fehér gumiköpenyes főnővér-szerű locsol (vagy vizel) arcon, majd simít, köp és pofozgat… - Szemembe fúrnak egy tű-vékony fénnyel: spirálisan szúr, és vérvizes képeket pörget-csorgat befelé…

 

 

 

 

 

 

 

 

Aludni szeretnék (No. III.)

de (éppen) pelenkázó pedellus kínoz egy hajnali (ideje-korán megtévesztett) kisiskolást…
     – Köszörű-korong pereg a lépcsőház korlátjához kötözött kerékpárok láncain és küllőin szikrázva; rozsdásodott-érdes hangminőségű (elképzelt) nevelőnőim hangszórón sorolják (eljövendő) hibáimat (is)…

Piac-csarnok mögül szerzett tököket tapos egy egész-nótás csörgő-sarkantyús; és csípi a pupillán át az elkúszó hajszálereket a hunyorgó nyüszögés… – –
    Szarvas (hasított-bőr) hasú Meta-mama monológjaiból buggyannak fortyogó, vagy rághatatlan-nyersen koppanó gondok a gondnok ajtajára:
hogy romoljon meg az összes befőttje annak, aki szórólap-kötegekkel, reklámújság-halmazokkal torlaszolja el háza-népének (titkos) virágos rétjéhez vezető folyosójának kiskapuját! – jaj, jaj, nak-nak annak: a dervis-gatyás úristenit (odabenn a klotyón)! – hogy minden ünnepnapon gubbasztana kaktuszokon, és csalánba törülközve ürítkezne…

(A többi szó, a maszlagként csattanó – akár a szél rágta, rojtozott hangcafat, a hullámzóan halkuló, vagy akár az óriási zsírosbödön belsejébe ütődő-ragadó tánc –: már fuldokló és érthetetlen.)

Aludni szeretnék, de hangok hahotáznak az ázott (belső-járatú) csöveken át, lassan a köldököt is kitágítják, mint lefolyók pereméről beszivárgó, bacilusokkal teli, iszap-csatornákba vágyó: szöszkoszokkal, hámrétegekkel, cérna-gilisztákkal, körömtöredékekkel, nyálkákkal… elegy, de alig észlelhető, vagy már megszokott moszat- és maszat-történetek…

Aludni szeretnék, de bizonyos (definícióm szerint most bizonytalan) influenciák által érzem – (the) most (in) fluential and controversial = motyogja valaki –, hogy atomkockákat hámozó elvetemült hangmérnök mérgezi a tájból kitépett húskerteket… - és senki, semmit sem tehet…

Aludni szeretnék, de az ablakon át-préselődött szúnyogok tenyérnyire nőnek (duplányi pót-tenyereket kell növesztenem, hogy szétlapítsam őket); ráadásul egy kitömött probléma is zaklat: a kispárna mocorgása-csápolása bogár-dagadékká duzzad…
     – Zúg-zizeg az illószer fenyőmézes, mázos-kátrányos sziszegése, verejték viszket, és motyog a képkeret alatti tapéta besárgult, penész-vizes, lefityegő szájszélének tartaléka is… – –

Aludni szeretnék, ám fenekemen tovább növekszik a lilásborsó-daganat: egy rákfeneként meghasonlott (nemi kalandokon túli) büntetés; a testemről lehámló alsónadrág, mint „corpusán” ivar-fröccsentett, világító foltocskákkal tarkított fekete virág: egyre távolodva (gazdáját szinte szégyellve) mászik le az ágyról; a korrózió-dús, alattomos-módszeresen gyilkoló fogkövek pedig tovább kínozzák repedezett áldozataikat…

Aludni szeretnék, de most meg szőrcsimbók simogat (két bőrönd-ránc talán ezen heherészik), hullámos és zsinóros tincsek kúsznak a számhoz… – –

Aludni szeretnék, ám ez: ivás és/vagy szeretkezés nélkül jó ideje már nem megy…

Aludni szeretnék: írók-költők, nézőművészek, zeneszerzők, elképzelt alkimisták, légtornászok, csillagjósok, némafilm-rendezők… születési-halálozási dátumait sorolom, hal-tátogva deklamálom; légző-bűvészek, tű-nyelők, vízesés-szelídítők, tragikák, duplexumok, trigámisták, oktogonisták, szexuálpszichológus ufonauták, sellő-pikkelyezők, fény-halászok, Lolita-copfos, bajszos-pocakos, hózentrógeres, meztelen cirkuszigazgatók (és erőművészek), fátyol-rétegesen áttetsző, hullámtörésektől jég-kékesen szikrázó kagylóékszer-szemű könnyűbúvár-nők… portréit, és egész-alakos felvételeit vetítem fél-öntudatlan magam fölé (kátrányfelhők számlálgatása helyett)…

Aludni szeretnék, de dér-csípte klarinét sípcsonttal párzik, miközben (ismét hajnalodik): sírkövet gyaláz egy menyasszonynak öltözött, sár-lucskos álarcos… – – 
    A kettéfűrészelt, fagyasztott hús-hangfal (a szoba egy-egy sarkában) pedig recsegve-olvadozva foszlik: porcog a posztó, remegnek a drótok, zizeg a zsigeri szövet…

Aludni szeretnék, de egy olvasztótégely, egy seregély-riasztó kereplő, egy extra-hibrid méretű bugyi-gumival rögzített, repedezett-zötykölődő malterkeverő, (akár) egy rosszul pántolt, hálátlanul görgetett, moszatokat is öklendező boroshordó köhög; kavicsos-savas kémhatással ölembe ömlő jégkásás őrlemény köhög, köhög, köhög, péniszem tépett-nyírott kiskertjébe folyva, köldök-rétet, köldök-öblöt is ki-kimarva: köhög…

    – de köhög a szekrényben is valami, talán a füstös-dohos (kedvenc) zakózseb legöregebb mozijegye, talán (az egyik ismeretlen) dédnagyanyám hímzett, molyszárny-pernyével díszített zsebkendője…

Aludni szeretnék, de az elektromos dróttal (mellkasánál) átszúrt, megkopasztott bagoly (hó- vagy gyöngy?) epe-maszlagként köhögi elém (megkövült, ráncos, emberi bőrnek tűnő) köpeteit, mert a démonokat kacagtató, rém-láttató huzat föltépte nyűglődő kalitkáját…

Aludni szeretnék, de ecetes, kénes, acetonos, vérdarabos köhögés-foszlányok rakódnak ajakszélemre… – –

Aludni szeretnék, de károg egy kéreg; egy kisállat-vásárból hazalopott gondolat madárnáthás piszkozat-sziluettje remeg… – miközben az alig hígított margarin-ködben ragadt (részecske-gyorsító problémákon agyaló, lassított funkcióktól terhelt) kerékpáros térdcsontjai a vázhoz ütődnek… –

– Az „Aludni szeretnék, de szokatlan szekercék”… - kezdetű/összegzésű rövidke rész (a leíró ironikus-flegma javaslatára, mely tekinthető egyféle deviáns elkeseredettségnek is…) efféle formában kap lehetőséget:

Aludni szeretnék, de emberi mérgeken nevelkedett, mostanában szabadult, szokatlanul elvadult szekercék nyesnek el őzlábakat…
     – „amott” pedig: kalligrafikus-karcosan összevérzett-ruházatú, földbe gyökerezett (az olvasónak mindenképpen háttal álló) fekete-csuhás alak kapargat egy ódon-illatú női nevet viselő, szomorú-szín falat…

 

 

 

 

 

 

 

 

Aludni szeretnék (No. IV.)

de, mint viasz Woodoo-babák, úgy vihognak, s (horgokkal átszúrva) átkozódnak egy tegnapi kirakatból a „megtestesült” gyanta-vaginák… – – 
Aztán csönd. (Halmaz-állapot.) Mintha (hihetetlenül hangtalan térben) néma Kolosszus morzsolna kősziklákat, melyek lassított kis meteor-reszelékekként hullanak a város ideiglenesen tupírozott háztetőire: akként peregnek alá (és immár kihangosítva) az éjjeli villamoson állva-alvó hajléktalan szakállából a másnaposan zuhanó morzsák: (agyamban) már egy-egy bombaként – egyre lassabban, és egyre nehézkesebben – a (színházból eltévelyedett) füstlilás-parókás úrhölgy bozont-kreációjában robbanva…

Aludni szeretnék, de tudom, hogy e fej, ez orr, e billiárdnyi szaglásminta… az élni akaró (tudatmódosultan is exponálhatatlan) leíró kényszer-képesség… –  ez mind-mind nem az enyém!
     – Vagyis, egész másképpen mégis! Mert (mondjuk): Afganisztán egy kopár hegycsúcsán álló szikár (angóra-szerű) vén kecske rezgése is én vagyok (ő – én – én – ő), aki éppen arra készül, hogy a sziklás mélységbe vesse magát… – és látom, hogy ekkor (én – ő): általános iskolai (Anyák Napjára kapott) fehér, szinte láthatatlan, azonos-fehér fonásokkal, apró mellrojtokkal ellátott ingemet viseli…

(„Inter stultos referatur” = A bolondok közé vele! – hallom: ezt suttogja egy művelt olvasóm, egy maga-bizonytalan álom-polgár, aki mindig is titkolta előlem nagybecsű –  és Nemzetközileg is elismert –  csörgősipka-gyűjteményét…)

Aludni szeretnék, de (továbbra is) érzékelem az éjszakai járművek (nappaliakkal átitatott) benső lét-rezdüléseit: rúzsmaradék, bizsu-fülbevaló címkéje, gyermekek, prostituáltak és professzorok firka-maradványai mosódnak össze a fertőzött arcüreg-leheletes, szmogtól mocskos ablaküvegen; nem-létező jegykezelő ujjai roppannak egy koktél-partiról átigazolt, feminális joghallgató hihetetlenül-szűk farzseb-imitációjában; tizenkétezer korpa hullik másodpercenként (csak a dugókban veszteglőkről); ásványbuborék pezseg az ütközés előtt valamit megsejtő („hed-szet”-es) füleiben; ledobó-emberek kevert-bűzös, drabális trágárságaitól turista-karok és buszajtók szakadnak le; miközben (ütközésben) megmerevedett, fogszabályzót csikorgató (a visszapillantóban saját múmiáját látó) gesztusábrázat mosolyog – az egyik túlélőre –

Aludni szeretnék, de egy pofátlan kéregető vállán rágcsáló fehér-patkány suhanása-zizegése zavarja a bóbiskoló, talált ágakkal, virágkarókkal kitámasztott, zötykölődő árnyékok fészkelődéseit; de a kísérleti leány mellkasába varrott jég-kék madár toll-sercegésétől is megborzongok kissé…

Aludni szeretnék, de ez lehetetlen. A kiállítás-megnyitókon kiharapott borospoharak törés-roppanásai csúsztatott emlék-élmény hangképek… („mialatt”) holt (nak hitt) költők posztumusz-köteteinek lapozgatás-nyöszörgése rezegteti az alfa-állapot légteret… (A – kulturális menedzser – portás (f)ingadozása semmit sem tehet…)

Aludni szeretnék, ám (lám, most meg „ám”): a skizofrén-gyanús, de bizonyosan hormonzavaros utódokat nemző házmester (aki legalább öt szobakutyát nyúzott már meg), most kétszázegynéhány évre visszamenőleg sorolja rokonságának gyermektag-neveit
     – majd azoknak élet-terveit, kedvenc ételeit (a fogalmakat az ízekkel, a fogásokat a becenevekkel kevergetve), ruháik méret-számozását, alvási idejüket, játékaik, kitömött állataik neveit, sorolja, hadarja (mintegy szoba-csákánnyal kibelezett készülék rádióhang-felvételén át) a családtagok lábméreteit, a férfiak csalási nagyotmondás-vízióit, a nők kebelméret-leírását is elemezve (minőségi, alakzati definíciókkal is élve), a kamaszok fanszőrzet-pelyhezési idejét (név- és kor szerint ezekben a leg-magabiztosabb)…
     – sorolja az egykori vályogház oldalán (emlékben még mindig) foszladozó belső születés-lenyomatokat: az első fölsírásoktól át-vizesedő falmintákat sem hagyja említés nélkül; a bábák, a szomszédok, az építőmesterek, a Tejcsarnok-, a Hentesbolt- és a Korcsma minden lehetséges dolgozójának nevét is elhadarja, majd krákogva folytatja: e rekedés-monológ viceházmester-futamokat…
      – és a félálom, mint sűrűsödő rém-hálózat, úgy szövi- és lepi el (elemeit tekintve merülő) tudat(vibrátor)omat…

Aludni szeretnék, de reped a behajtani piros, az aludni-kék ibolya-lila szép-epedés; virul a pipacs-széptevés depresszív konyulás (ex)perverzió; örül a szürke-passzív pókháló-tünet; mohásodik a méregzöld varangy-bűvölet; szexuálódik a szükség vérnarancs gyümölcshús-rost páratartalom-kifordulás; porlik (a) pár lik
     – és opál bogár mászik át nyűglődő járatfintor-belsőség könyvtárpince-raktárain… - - Aludni szeretnék, de a lék és a lég összegerjedt nyammogásai (vákuum - kumkum) vinnyogás-szilánkosra roncsolják (többdimenziós) forgolódásaimat (s fortyog az iszap) – –

Aludni szeretnék: ám láncostól eltemetett kecském fagyott-földben való (vodkával-viasszal csepegtetett) álma csiszolt-simára rágott szilvafa-törzset öklel… (Ma: szerelmem sem jön el…)

Aludni szeretnék, de a „körbe-kaszált pipacs” (mint haiku) mered elő a tér motívum-szigetéből = s az ismert-ismeretlen költő emlék-estjének fél-illuminált ritmus-zöngéi örvénylenek tovább éber ájulásomban…

„Ez a tél is szép lesz” = az életről írok jelenleg, ám a behugyozott öreg művész és az összeokádott fiatal múzsa torok- és vesehangjai kavarognak aludni képtelen elmém zsebeiben (fekete zseb – fekete zseb – fekete kendő – fekete zseb – fekete kendő – fekete – fekete - fekete: halálosan szétkent bársonyos zsebkendő…)…

Aludni szeretnék, de szilikon robban egy divatbemutató helyetti, éjjeli disznóvágáson, ahol a mell (tartó – kehely – teknő) mélységei öblös-síkossá egyengetik a hajlongás ingoványait – –  A meztelen, munkamániás kaszás pénisz-ütődései is zavarják óhajtott kéreg-létemet, de persze a kéreg szúrágta bomlás-kalligráfiája is motoz – és sokszoroz…

– A sajátos légtér-kalligráfia monomániás képzet-folyamat pedig szériahatást ostoroz…
– és lakótelepi (gulyásleves-vérű) nagyapám karikáscsapás-csattanásai is épp most pattognak, pattognak…
– és óriási labdából kiharapott pöttyök árasztják el a szőnyeget (bohém kutyám: egy, a sötét tükörben megrajzolódó virtuális szörnyet kinevet)
– Csontvázra húzott rózsaszín harisnya feszül, ágyékcsont ágaskodik (csontkukacok dolgoznak monoton, huzatot-kapott hullákon)
– Anya pikkelyez, halat hámoz, filézik és nikkelez (ismét 1977-ben járunk), apa pedig az új Zsigulin (IZ – 62 – 20) elterül, a motorházra rogy: mert „ismét” felakasztotta magát a garázs, reccsenő-zörrenő árny-arányain túlra…

 

 

 

 

 

 

 

 

Aludni szeretnék (No. V.)

de egy keresztes (nem, nem barát) foldozza maradékokkal teli hálóját: benne a morzsák, az ájulásig rágott almafalat-darabok, a vasreszelékek, a párolgó szeretkezés-verejtékek, a zsebfoszlányok – és köldökszösz-maradékok, a kutyaszőrök, a madártoll-hulladékok, az árnyékok alvadttá alélt adalékai… mind-mind füljáratomba (hang)osonnak…– –

(A légy- és bogárcafatok most kimaradtak; ám tudni lehet, hogy egy pókháló szakítószilárdsága hihetetlen, hiszen bármilyen „nemes” anyag képességeit túlszárnyalja. Amennyiben egy – méretben persze megfelelő – háló szálai egyenként óriási kéz ujj-vastagságát érnék el, úgy akár egy landoló repülőgépet is megállíthatna az!)

Aludni szeretnék, de gesztusaim közé szorulva forgolódom, mert nem találom ama betegség megfelelő (latin) nevét, melynek áldozataként a beteg attól szorong (innen nézve mindenképpen ok nélkül, de az ő lényegét tekintve bármikor, mégha „effélével” csak igen ritkán is táplálkozik…), pánikszerűen retteg, hogy a mogyoróvaj! (majd/esetleg?) a szájpadlására ragad…

Aludni szeretnék, de egy félautomata pincér gégerákos árajánlata nyüstöl; az áradat-kórkép kórházi visszaemlékezés baktérium-ágya: bunyók és banyák… –

krákog egy pufajkás tündér, őt még felidézem… – –
és a mese szerelmese is fokozatosan nyerít: (f)ölnyerít! – –
Huncut és Fakír: ők bizony bonc – …–

(Intermezzo)

A bíborgomba (ganoderma lucidum) erjedése
a három mérget is kioltja – – –

Kívülről: tariki… Belülről: jiriki…

(A falak ezt súgják…)
(Ismerd fel a „megmentést”…)

A megsemmisülés megsemmisülése! – Ó, Fana al fana! – 
gondolod, és ismét (magad) vagy!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aludni szeretnék (No. VI.)

de

(a Zörr-mester hang-alak
alvágy-rendű gerinc-tartalék
felettébb tetőértékű világos
mint-ingább árnyszél-ízű susogás
fölfelé-ingatag
bentről mégbeljebb-formájú
visszajáró csoszogás:

kotta-roncstelep kezelő feneszerző!) –

Nadin (alteregóm /?/ autisztikus gyermekének) töredezett szavai recsegnek bennem, miközben a következő jelenetre is tisztán kellene emlékeznem: a kasza-szerűen kiélezett, éppen lesújtani akaró hetes szám közeledett a higgadtan jóllakott, s egy óriási szótár-kapuhoz (kissé fölényesen) támaszkodó nyolcas úrhoz, aki sajátos meghatározásait már-már flegmán buggyantva ki, ezen definíciókkal illette a kaszabolásra hajlamos közeledőt: alogizmus útján tagadom, hogy valódi ismereteimhez logikus gondolkodás útján jutottam el – és valódi ismereteimet is tagadom…

allúzió által utalok, célozgatok összes allűrjeimre…
poliszémia jelenségével hangoztatom (minden) szavamnak többféle jelentését… - és:
tautológiával szaporítom tovább – s fecsérlem (el) hasonló jelentéssel bíró szavaimat…
politeista ismerősöket szerzek egy-istent (se) ismerő ismerőseimnek…
polimorf is lehetek, főleg, ha többféle alakban (is) előfordulok, megszokott megjelenésemtől eltérő módon…
„patalogikusan” pedig ésszerű ló-léptekkel, kissé betegesen nyerítve: botladozom tovább…

Aludni szeretnék, de emblematikus tiltótáblák sorakoznak egy asztallapba ágyazott (poharazásokat zavaró) digitális kivetítőről: így aztán megállni/megülni/meghágni… tilos diagramok váltakozása csuklás-gödrökbe tereli a tisztának óhajtott nyelések ritmusát…
     – A kiskorú szeretőt is emlegetik távoli családtagjai, miközben (hukkle, ühüm, hukkle, ühüm-ühüm hukkle…) rumos-kávés habos-kakaójába csábosan mártogatva, az éjszakára vonatkozó kacér görbületeket (tényként) állítja elém: kilenc kifli! – és hab-bajszos mohósággal rám ragyog…

Aludni szeretnék, de az előző játékosságra még néhányat biccentenem kell, és csak azután riadok a következőkre: a múlt-koptatta tisztáson megismert medve mászik fel galéria-ágyamra. Karmaival hasítja, szaggatja szilánkosra a lakkozott fenyőfát. A tisztásról látott (messziről aprónak tűnő), a sárga és vöröses-bordó, illetve még nyálkás-zöldes falombokkal körülvéve gubbasztott egy faágat ölelve, fönn a magasban az a fekete medve, aki később a gyermekkorból mába terjedő Kertben már engem ölelgetett, fölém hatalmasodva, fogaival hajamban (sövény-nyíró ollóként) kattogva. És (miközben a füttyszínű ha-harkály is rám kiáltott, hogy vigyázzak, hiszen egy ideje nem vagyok már áthatóan áttetsző, hiszen álmokon inneni kép(ideg)szövetek jeleneteit élem meg, így koponya is föltépődhet, agyvelő is kifakadhat, kar és fej is leszakadhat…): én játékosan átfogtam tömör, dús-szőrzetű fenekénél, mintha táncolni akarnék vele, és hihetetlen erőt merítve: fölpumpált lendülettel gyömöszöltem-dobtam át a kerítésen; majd nyugtatgatva kiáltottam neki, hogy ne haragudjon, de aludni szeretnék, mert majd kipihenten kell megírnom anyám (virtuális) fogyókúrás-receptjét, de máskülönben is fűszer- és ingerszegény életmódot kellene gyakorolnom…

Aludni szeretnék, de a nagy kő (mely a medve-átdobás után esett le szívem vonzásköréből): szétzúzza egymásnak ütődő térdeimet, mert riadtan fél-ültem – –
     – s közben hallom a (gyakran postaládákba vizelő) potrohos-meztelen szomszéd sántítását és a péniszén zörgő láncos kis lakat kattogását, mert ő állandóan láncol –  kötöz – motoz – lakatol, összevérzi a testét és a lépcsőház falait, s lakatol, lakatol, kötöz, motoz, csoszog és lakatol…
    – De hallom a főbérlőim által napok óta kerülgetett, a konyhaasztalon penészedő, szétrobbant gránátalma-agyvelőt, amint muslincák csámcsognak rajta (cincogás-szerűen kacarászva), hiszen füljáratomba valószínűleg: atommag-piszkozatnyi, betegség-funkcionáltan organizált erősítőket műtöttek be…

 

Aludni szeretnék (No. VII.)

de azok a szagok, illatok… – és bizonyos* öngyilkos állatok

[pl. ama fenséges, mondhatni „ki-tűnő” *hegyi-kecske, aki az Aludni szeretnék (No. IV.) részben megemlítetett, vagy a magány-fájdalmakkal, búskomorságokkal átitatott különc-intelligensek: farkasok, lovak, kutyák, delfinek…]

jelenléte, vagy jelensége nem enged (jelenlegi) nyugodalmat…

Kanjuci Zsiga, a paprikapálinka-izzadságú ápoló is zavar… – és a Kút, az Út, a K.(e)r.t. fölíratok fémes foszlása a mozgó (sétáló) falakon, kerítéseken…

Aludni szeretnék, de a „Hátrány az agarakkal” című (kynologiai-anatómiai) divatbemutató-vetélkedő „kivetítését” kell néznem: a magyar agár méltóságteljes nyugalmát, szépségét és eredményességét, nemes kisugárzását, mozgáskultúráját… csak bizonyos társai közelítik meg (melyek esetenként még „rá is játszanak”, túl is tesznek azon összetett adottságokon).

– Az arab, az angol, a whippet (főként a kis olasz) más aspektus(ok)ból vibrálnak e felvetések felé, ám például az orosz, a perzsa, vagy az afgán agár már szinte ikon-példaként égetik be lényüket az esztétizáláson túli szövegkörnyezet megidézett netovább-ittlétébe (éppen közeledik is egy az utóbbi fajtából, légiesen szakítva át a kivetítő vászon-hártyás emlékezet-falát): „hologram-kisfilmként érzékeltem az utcákat aznap – semmi különös nem történt tehát, csak 13 óra 03-kor –, amikor is: jött át a zebrán, jött lebegve velem szembe a platina-vendégtincses nővel, az odakozmáltra-szoláriumozott arcú, a leopárd-harisnyás, a pöttyös pink-nyakörves, majomszőr-miniszoknyás nővel a foltokban tépett ezüstös afgán agár: csillogó higany-ezüst csizmában, szögecses, piros lakkbőr-mellénykében (és úgy láttam, hogy botox-kezelt pofájú rezzenetlen ábrázatával – alig észrevehetően, ámde bizonyos direktséggel reám-kacsintott) – –

majd lebegtek is tovább…

 

 

A szerző Látens (A regény mögött) című művének részletéhez Nagy Zopán saját fotográfiáit, illetve azok részleteit társítottuk.