Testtel, hanggal, képversekkel

A Hvar-sziget dalnoknője a rá jellemző vendégszeretettel jófajta borral kínálta közönségét könyvbemutatója kezdetén. A pincehideggel nem is volt gond, de a Ladik Katalin természetességén, hiteles személyiségén átszűrt versek szerencsére a belső átmelegedést is biztosították.

Testtel, hanggal, képversekkel

A boszorkányosan sokoldalú költőnő, Ladik Katalin

A közelmúltban megjelent kötetet, a Belső vízözönt Turczi István, a Parnasszus Kiadó vezetője úgy mutatta be, mint „egy gyönyörű nő gyönyörű könyvét”, ahogyan ezt a szerző előadásában elhangzott versek is alátámasztották. Turczi harminc év távlatából tekintett vissza a kezdetekre, amikor fiatal egyetemistaként került a kezébe és ejtette ámulatba Ladik Kati Ikarosz a metrón című kötete – s most kiadóként jegyezheti a legfrissebb versgyűjteményt.

Pécsi Györgyi szintén a múltban kezdte a „Ladik-mítosz” felfejtését, amikor a 80-as évek elején a kultikus FMH-ban (Fővárosi Művelődési Ház) Zalán Tibor műsorvezetése mellett mutatkozhatott be az akkor neoavantgárdnak aposztrofált költőnő. Akkor már óriási híre, kultusza volt idehaza a Symposion-nemzedéknek, s benne a hangköltészettel, performanszokkal, képversekkel kiemelkedő Ladik Katinak. Mégis megfoghatatlanul kicsusszan ez a költészet a neoavantgárd és a posztmodern skatulyákból is, „sejtelmes és dilemmás” – fogalmazta meg Pécsi Györgyi, a szerző kérdezője és méltatója. Ugyanakkor paradox is: a „szerbiai boszorkány”, a „vetkőző költőnő” és más rejtelmes-szellemes elnevezésekkel illetett legendás előadó-alkotó épp hogy az elhallgatást, a csöndet, az elfedést, a beburkolózást helyezi legutóbbi versei középpontjába.

Ladik Kati elmondása szerint nem érzi ellentmondásosnak a megnyilvánulási formákat kereső performanszokat és hangköltészetet, valamint a csend szeretetét. Nem tagadta, hogy van a műveiben valami vonzódás a keleti filozófiák létszemléletéhez. „A lelki táplálékot, a kozmikus értelmet mindig szomjúhoztam” – mondta a költőnő, és kötetének első részét valóban zen-verseknek nevezett „groteszk dialógusok” teszik ki. Ahogyan archaikus kifejezésmódokat keres megnyilvánulásaihoz is: „A versnek, ha már előadják, mágikus hatást kell elérnie, még ha »értelmetlen« szavakból áll is” – mondta Ladik Katalin a költészet ősi, hangzást, szavakat és mozgást egyszerre magába foglaló formájáról. Ezért nem válik szét benne az előadó és a szövegeket lejegyző alkotó sem, mint mondta: „egységnek érzem magam”.

Az est egyik érdekes felvetése volt, hogy vajon miért nagyobb az ismertsége Ladik Katalinnak külföldön, főképp Nyugat-Európában, mint akár hazájában, vagy Európa keletibb felében. A költőnő válaszolt is, meg nem is (s talán így volt a legbeszédesebb a válasza): az általa képviselt műfajok üzenetei nagyon könnyen „átmennek” a külföldi hallgatóságnak. A vizuális- és a hangköltészet, a performanszok olyan regisztereit szólaltatják meg a léleknek, amelyeknél nincsenek nyelvi akadályok. A magyar népköltészet dallamai, a siratók – ezek hallhatók leginkább a költő előadásában – többnyire nagyon megérintik a külföldi hallgatóságot.

Az egykori jugoszláviai magyarság helyzetére visszatekintve: talán valamivel nagyobb szabadságot élveztek, mint más, a megjelenési lehetőségektől teljesen megfosztott honfitársak, de hivatalos folyóiratokban a Délvidéken sem publikálhattak. Mégis szembeötlő volt az a különbség, amely a költészet formai és tartalmi kérdéseiben jelentkezett, például, a romániai Forrás-nemzedék és a Symposion alkotói között. Míg előbbi a hagyományokra épített, utóbbi az elszakadás, az újítás útját járta. Pécsi Györgyi kérdésére, hogy volt-e ebben szándékosság, a költőnő a témaválasztás spontaneitásával felelt: soha nem kereste a témát, az mindig adódott az élete, a történelem realitásaiból, s ehhez kereste meg a legmegfelelőbb formát.

Híressé lett Balkán-expressz című versében, melyet fel is olvasott, a milosevicsi idők kiútkeresése, történelmi kataklizmája köszön vissza a Budapest – Mediterráneum – Újvidék területet sokszor be- és átvonatozó költő szavaiban. „Itt tegnap lezuhant egy angyal” – szól a vers egyik sora, és a folytonos távolodás motívumát a líra után prózában is megfogalmazta az alkotó: jóideje Magyarországon is azt a fojtó légkört érzi, ami elől ide menekült.

A melankolikus visszatekintést búcsúzóul még több vers és természetesen a bor oldotta derűsebb hangulattá.

Laik Eszter

Portréfotó: www.mek.oszk.hu