Jelige: Tar-talom – Egy Géza emlékiratai
A gúnynevet azért kaptam, mert még most is tetőtől talpig be vagyok bugyolálva gézzel meg fáslival. Ha nem lenne rajtam ruha, éppen úgy néznék ki, mint egy múmia. Nem járok be kötözésre, és a fehér anyagon szinte már mindenütt átütött a genny, mondhatom, elég csúnya látvány lehetek. De nem érdekel.
Jelige: Tar-talom
Egy Géza emlékiratai
a rendszerváltozás margójára
Talán egy hete, bár erről korántsem vagyok annyira meggyőződve, mivel már jó ideje nem számolok az idővel, ha egészen őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, magasról szarok a múlásra, de az az egy azért biztos, hogy a szembesítés napján döntöttem úgy: éhen halok. Nem mintha annyira el volnék keseredve. Ha így lenne, gondolom, felkötném magam, vagy az ereimet vagdosnám fel, esetleg vonat elé vetném magam, vagy valami ilyesmi. Tablettákat biztos nem vennék be, mert az egyrészt drága, és én inkább, gondoltam, fröccsözöm az árából, míg szép lassan, ingyen éhen halok, másrészről meg azt amúgy is a nők csinálják. A volt feleségem fenyegetőzött azzal minden veszekedés alkalmával, hogy begyógyszerezi magát, még mielőtt elváltunk volna. Én ilyenkor többnyire lesétáltam a kocsmába, mert nem akartam, hogy a kisbabánk fölébredjen a civakodásra, meg, mert miközben rikácsolt a Mari, gyakran pofozkodott is, és én féltem, hogy egyszer visszaadom. Aztán meg is történt a baj. Egy ízben utánam is jött a gyerekkel az egyik karján, és ott folytatta az óbégatást, de amikor ütésre emelte a szabad kezét, az enyém hamarabb sült el. Már amelyikben nem a fröccsöt tartottam. Mari azzal a lendülettel megfordult, és karján az üvöltő Janikával szó nélkül hazament. Kapott egy retúrt, jegyezte meg az egyik ivócimbora, és az egész krimó dőlt a röhögéstől, én meg elmondhatatlanul szégyelltem magam. Ami az öngyilkosságot illeti, mindig is tudtam, azt a Mari nem teszi meg soha, egyrészt a gyerek miatt, meg, mert amúgy sem meri. És tényleg, mindig igazam lett. Még ma is él. Nemrég találkoztunk. Még mindig nagyon szép. Pedig végig zokogott, de még így is az volt. Engem aznap engedtek ki a kórházból, és máris mehettem a kapitányságra. Egészen pontosan csak azért dobtak ki idejekorán az osztályról, hogy meg tudjak jelenni a szembesítésen, mert nélkülem, azaz a sértett nélkül, az egésznek nem túl sok értelme lett volna, na meg azért is, hogy azt a kevés kórházi ágyat ne hogy már a magamfajta csövesek foglalják el hónapokig. Azért a biztonság kedvéért aláírattak velem egy papírt, hogy saját felelősségemre távozok az intézményből. Szépen alákanyarítottam, hogy Tóth Géza. A kórházból a kapitányság felé ballagva, meg a szembesítés után ide, a Resti fele jövet volt időm gondolkozni. Akkor döntöttem el, hogy önszántamból éhen halok. És most, közel a célhoz, tudom, hogy jól döntöttem. Az elején még kicsit kellemetlen volt, amíg éreztem éhséget. De ez néhány nap alatt teljesen elmúlt. Kizárólag szódát, és hosszúlépést iszom, valamint egyre többet és mélyebben alszom itt a Resti melletti padon. A mind kurtább ébrenlétek alatt cetlikre jegyzetelgetek, írom az emlékiratom. Emiatt gúnyolódnak is velem, hogy nézd má’, a „Géz” meg felcsapott írónak. A gúnynevet azért kaptam, mert még most is tetőtől talpig be vagyok bugyolálva gézzel meg fáslival. Ha nem lenne rajtam ruha, éppen úgy néznék ki, mint egy múmia. Nem járok be kötözésre, és a fehér anyagon szinte már mindenütt átütött a genny, mondhatom, elég csúnya látvány lehetek. De nem érdekel. Nemsokára úgyis vége. Mondogatják tréfálkozva, hogy a Gézának is, meg nekünk is jobb lett volna, ha akkor ott marad. Nem is tudják, mennyire egyetértek velük. Ezért is döntöttem úgy, ahogy. Jobb volt odaát. Nem is. Odaát jó volt. Nem mintha itt rossz lenne. Inkább semmilyen. Nem érdekel már semmi. Alig érzek. A lényeg, hogy nem akarok már kérni. Terhére lenni akárkinek, a világnak, nem. Néha eszembe jut, honnan kerültem ide. De ez sem fáj már. Fájjon a Jóistennek, ha tud neki egyáltalán. Én kívánom neki, hogy ne tudjon. Mert amíg nekem tudott, az nagyon rossz volt. Például amikor a Mari elvált. Kilencvenegyben, amikor elküldtek az üzemből. Villanyszerelő voltam. Úgy lettem művezető harminckét évesen, hogy a pártba sem léptem be. Egyszerűen csak végeztem a dolgom. Azt hiszem, szerettek a beosztottjaim, volt, akit harmadszorra is elengedtem a nagymamája temetésére, persze hozzáfűztem, hogy illene már valami mást kitalálni. A lényeg, hogy nem voltam túl szigorú, de soha nem is volt gond a brigáddal, egyszer sem történt mulasztás. Aztán egyszer csak jöttek, hogy létszám leépítés van, és többet nem kellett menni. Nem bírtam elviselni, hogy nem vettek fel egyből máshová, és csak a Mari dolgozik. Visszament, pedig még otthon lehetett volna a tíz hónapos gyerekünkkel. Tanárnő volt. Hordta be az iskolába a karon ülő Janikát, tanítás alatt kirakta az ablak alá a jó levegőre, aztán ha a gyerek sírt, kiment, és megszoptatta, majd folytatta a tanítást. Elnézték neki. Én meg szégyelltem magam, és ittam, egyre többet, de munkát nem kaptam. Csak az járt a fejemben, hogy édesanyám világ életében háztartásbeli volt, meg az, amit apám mondott mindig, hogy egy férfinak tudnia kell egyedül is eltartani a családját, ha nem képes rá, nem érdemli meg, hogy fasz lógjon a lába közt. Hogy a nő ne dolgozzon, mert az asszonynak az a dolga, hogy otthont teremtsen, háztartást vezessen, és gyereket neveljen. Akkor én is így gondoltam. A Mari nem. Ő azt mondta, szeret tanítani. Elfogadtam. Mindent megcsinált mellette, ami egy nőtől elvárható. Én ettől még inkább szégyelltem magam, és csak ittam, mert másképp nem bírtam elviselni. Mondom, akkor még fájt. A Mari meg minden este üvöltött velem, hogy még azt a kevés pénzt is eliszom, amit ő a tanítással keres, és én ilyenkor már azért mentem vissza a kocsmába, hogy legalább vége legyen a kiabálásnak meg a pofozkodásnak, ha más nem, hát a Janika tudjon aludni. Aznap, amikor a Mari megkapta azt a bizonyos retúrt, végre kaptam egy alkalmi megbízást egy építkezésen, azt ünnepeltem. Mari nem is hagyta, hogy elmondjam neki a jó hírt, nekem esett. Visszamentem hát a kocsmába, aztán történt, ami történt. Az asszony másnap benyújtotta a keresetet. Én megpróbáltam visszacsinálni a dolgot, kevesebbet ittam, az alkalmi munkának köszönhetően még pénzt is tudtam hazaadni. De a Mari nem hajlott rá. Nem is beszélt velem. Arra nem is számíthattam, hogy esetleg együtt aludjunk. Átköltözött a gyerekszobába. Akkor már hónapok óta nem szeretkeztünk. Hiányzott. Próbálkoztam, de nem engedett. Aztán egyik nap, amikor korábban végeztünk az egyik házzal, egy idegen férfival találtam Marit az ágyban. A mi ágyunkban. Akkor ez is nagyon fájt. Nem is szóltam semmit, csak kirángattam az ágyból azt a nyeszlett tagot, mint később kiderült az iskola igazgatóhelyettesét, és össze-vissza vertem, majd úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül, ledobtam a lépcsőn. Mert az rendben, hogy válunk, de az mégiscsak sok, hogy a mi hitvesi ágyunkban csinálják, ráadásul akkor még ott laktam. Nem sokáig. A tárgyaláson a bíróság a gyereket is, meg a lakást is a Marinak ítélte, és tekintettel arra, hogy én egy vadállat vagyok, mert az igazgatóhelyettesen bőven nyolc napon túl gyógyuló sebeket ejtettem, a láthatástól is eltiltottak. Nem beszélve arról, hogy közben új eljárás indult ellenem, súlyos testi sértés miatt. Ültem egy keveset, utcára kerültem. Mivel priuszom volt, de lakásom nem, bejelentett munkára nemigen számíthattam. Egy darabig építkezéseken dolgoztam, olyankor ott is aludtam, elvállaltam az őrködést is egy kis plusz pénzért. Szállás és munka egyben, érthető. Aztán amikor vége lett, megint nem volt hol aludnom. Padokon, éjjeli melegedőkben éjszakáztam. Ilyenkor szinte mindig megvertek, kiraboltak a sorstársak, nem volt értelme dolgozni. Inni kezdtem erősen, és a többiekhez hasonlóan kéregetni. Egy végeérhetetlenül hosszú, rossz álom kezdődött. Az utcán ténferegtem naphosszat, idegeneket szólítottam le, hogy segítsenek ki néhány forinttal. Eleinte még hazudtam, hogy szeretnék talpra állni, egy pár évig még meséltem azoknak, akik meghallgattak, hogy honnan is kerültem ide. Aztán már ezt sem. Mert kit érdekel? És, ha érdekel is valakit, mi változik? Semmi. Csak annyi történik, hogy elmondhattam. Azt meg így is lehet. Most már ezt is tudom. Így legalább csak azt terhelem vele, akit érdekel. Talán egy percig sem voltam józan közel tizenöt évig, ami pénzt kaptam, abból vagy kannás bort vásároltam valamelyik kisboltban vagy rögtön elittam, többnyire itt, a Restiben, itt még a magamfajtát is kiszolgálják. Ez ment másfél évtizedig, amíg néhány héttel ezelőtt korházba nem kerültem. Az igazat megvallva nem annyira emlékszem a részletekre, már ami az előzményeket illeti. Azt hiszem, a Restiből indulhattam felfelé a belváros irányába, aztán az üzletsoron ledőlhettem az egyik megszokott kapualjban aludni egy kicsit. A következő képre viszont teljesen tisztán emlékszem. Állok a kapualjban, előttem magasra csapnak a lángok, a szemközti üzlet fölött cinkosan kacsintgat rám a haldokló fényreklám, alatta és előtte kamasz fiúhad áll és bámul, aztán egyszerre futásnak erednek, ahogy az emeletről egy idős hölgy kiabál rájuk. Az egyik még mindig áll, és néz, rám mered, csak akkor szalad a többiek után, amikor már nagyon közelről hallatszik a szirénák vijjogása. Nemsokára egy rendőrautó húz el előttem, egy mentő és egy tűzoltó autó pedig megáll. Az előbbiek megvárják, míg az utóbbiak pillanatok alatt eloltják a tüzet, aztán hozzám rohannak, és letérdelnek elém. Lenézek, és akkor látom, hogy egy férfit próbálnak megszabadítani az égett rongydaraboktól. Nézem a férfi összeégett arcát, akkor ismerek magamra. A következő emlékképem már a kórházból való. Semmi érdemleges. Mindenem fájt. Napokig, hetekig alig bírtam mozdulni, és folyton csak arra az állapotra gondoltam, amikor ott állok a kapualjban, és nem fáj semmi, minden olyan könnyű, és tiszta. Aztán jött a szembesítés. Hogy emlékszem-e még valamire. Én meg, hogy persze, hogyne emlékeznék. És akkor bevezették azt a kamasz fiút, aki ott maradt akkor, és engem nézett, nem pedig az égő testet. Mondom, bekísérték azt a zokogó nagyfiút, és jött vele az anyja, aki a Mari volt. Ő is sírt, de még mindig, még így is szép volt. Most aludnom kell egy kicsit.