Beleszimatolsz a levegőbe, nyakon ragad, s vonszol magával, már azt sem tudod, hogy földi lény vagy-e, vagy korlátok nélküli megismerhetetlen anyag, esetleg emberi érzékszervekkel már nem is követhető látomás.

Jelige: Szívátültetés

Doktor Úr!

A faluhoz egyetlen út vezetett. Nem kellett átkelni sem Óperenciás tengeren, sem Üveghegyen, csak ezen az egy keskeny, kanyargóson, amin eleinte inkább lovas kocsik zötyögtek, aztán Trabantok és Wartburgok kóboroltak, télen meg csúszkáltak. Tovább nem javították, szélesítették a vékonyka csíkot, ami aztán itt maradt a szántóföldek között, összekötve a kicsi települést a várossal. Elhalt köldökzsinór, ahogy néhány bennszülött a kocsmában hívta, mondván, valamikor még keringett benne vér, táplálék, mára sorvadt csökevénnyé aszalódott. A kényelmes és túlzottan nagy autó, mint eltévedt idegen, bizonytalanul halad. Talán attól fél, hogy agyonnyom egy mezei pockot, vagy egy gyorslábú gyíkot.
A falu másik oldalán, az Újtelepnél, egymás mellett sorakoznak a gulyáskommunizmusban céltalanul, saját kedvtelésre toldozott-foldozott, alaktalan családi házak. Csak a helyi értelmiség, az orvos és az iskolaigazgató vásárolt meg egy-egy tornácos parasztházat, aminek felújítására aztán egész életük meg keresetük ráment. Néhány méterre a faluszéli házaktól kamionok dübörögnek az autópályán. A bűzös levegőből jut bőven az ott lakóknak, más aztán semmi. A föld szerelmesei meghaltak, gyerekeik, unokáik meg buszokkal járnak az ipari parkba, hogy nyolc órán keresztül ugyanazt a mozzanatot végezzék. Megaláztatásuk nagyobb, mint őseiké valaha is volt, elég egy kora reggeli telefon, és máris homlokukon viselik a billogot, mint az állatok a beléjük sütött jelet, munkanélküli, segélyből élő, dologtalan. A közeli nagyvárosba is csak kerülő úton tudnak felvergődni, mintha összeesküdtek volna ellenük. Hát itt maradtunk magnak. Mondják. Hja, csak ez a mag már nem fog sem kikelni, sem bő termést hozni! Kiállnak az autópálya védőkorlátjához, onnan bámulják a nagy rohanást, s azon törik a fejüket, miből állt volna ide egy rövidke, keskenyke bekötőutat építeni. Az egészhez viszonyítva olyan ez, mint teszem azt Babszem Jankó az ökréhez. A falubeliek nem kérdeznek, lehajtják fejüket. Mert széllel szemben nem lehet….. És a szél már jó ideje szembe fúj. Ha csak fújna! De ki is üríti a falut, s fenekestől felforgatja.
     A kényelmes és túlzottan nagy autó meg csak haladt a keskeny úton.  Egy öreg arc tapadt az ablakához. Azt hihetnénk, csak bámul, nem lát! A faleveleket, fűszálakat próbálja beazonosítani, a frissen kaszált széna illatát akarja felidézni és a megtrágyázott földét, mert az idő az árokparton lesben állt, s megadja magát neki a férfi, az pedig váratlanul és szeszélyesen, mint makrancos hölgy, visszafelé szalad.

Beleszimatolsz a levegőbe, nyakon ragad, s vonszol magával, már azt sem tudod, hogy földi lény vagy-e, vagy korlátok nélküli megismerhetetlen anyag, esetleg emberi érzékszervekkel már nem is követhető látomás. Legszívesebben lefeküdnél az árokba, néznéd az eget, s hagynád, hogy elmerülj a fűben, gazban, a föld illatában, s mindez egyszerre, együttes erővel repítsen a végtelenbe, ami semmi és minden, mert mindig is kíváncsi voltál, hogy mi lehet ott. Odaát. Nem akarsz visszatérni abba, amit hétköznapnak neveznek, ami napirendet, kötelességet, felelősséget, apró hazugságokat, önáltatást jelent. Ellenállsz a sötét, mocskos, esős, robotos és egyhangú napok vonzásának, mert most könnyűnek érzed magad, sőt nincs is tested, csak szállsz könnyedén, mint a kusza felhők, habos álmok, lágy szerelmek Csak így lehet egy-egy pillanatra legyőzni anyag mivoltodat. Csak így győzheted le az állandóan benned motoszkáló gondolatot, mi értelme az egésznek. Hisz egyszer itt hagyod mindazt, amit fontosnak véltél, amiért harcoltál, amiért képes voltál akár a legjobb barátoddal is összeveszni…

Erdő, rét, nádas, felröppenő fácánok mindenütt. Itt már megművelt földeknek kellene következni, amott meg a TSZ istállói álltak, de csak emlékképeiben találja meg a glédában álló, megművelt földeket, a szabályosan egymást követő zöld és barna csíkokat a doktor úr. Jobbra elnyújtott omladozó épület húzódik. Az egykori tehénistálló, ami mögül meg kilátszanak az alacsony disznóólak. Minden elhagyatott, csendes, mint egy várrom. Megint egy éles kanyar, s előtűnik két templomtorony, az egyik a reformátusoké, a másik a katolikusoké.
Hideg fut át az öreg arcbőrén, meleg hullámok ostromolják torkát, szíve táját, mikor meglátja a falut jelző táblát. Hát mégsem sikerült eltemetnie elég mélyre az emlékeit? A férfi, aki úgy gondolta, őt már nem érheti váratlan dolog, meglepődött.
- Vigyázzon! – Kiáltotta. Itt egy S-kanyar jön.
A sofőr még éppen idejében fékezett, de így is megcsúszott a nagy fekete luxusautó.
- Ilyen jól ismeri ezt az utat?
- Hogyne! Ó, ha összeszámolnám, hányszor jártam meg motorral, autóval. Egyszer gyalog is, egy szál alsóruhában. Az AVH miatt. Mert nem írtam alá, hogy a teheneket megtámadó száj- és körömfájás szabotázs. Semmihez sem értettek a vörös bárók!  
Félig keserű, félig jóleső mosoly ült az arcára.
- Ismerem ezt az utat, akár a tenyeremet. Mégis összetörtem rajta az autómat valamikor a hatvanas években. Pedig olyan lassan mentem, mint a csiga. Tudja, akkor nem volt még téli meg nyári gumi, meg pénz sem, hogy újat vegyünk a kopott helyett. Itt álljunk meg! Érti, ugye, nem akarok ebbe a faluba ezzel a flancos autóval jönni. Én ide Wartburggal jártam, a parasztokkal együtt tapostam a trágyát, együtt húztuk ki a tehénből a borjút, a kancából a csikót, s mindegyikünknek szaros lett keze, lába.
- Jó, megértem én, csak a fiának ne mondja el, nehogy mindketten kikapjunk. Úgy vigyáz magára, azt is megmondta, meddig maradhatunk, hány pohár fröccsöt ihat.
- Persze, a fiam is csak úgy gondolkodik, mint más, akik azt mondják, az öregség második gyerekkor, de én még tudom, hogy mit csinálok. S ha nem is tudnám, akkor is jogom lenne az önállóságra!
- Meg ne haragudjon már rám, én nem akarom irányítani, de otthon mindent részletesen el kell majd mondanom.
- Tudom. - felelte, közben arra gondolt, elviselhetetlen ez a túlzott gondoskodás. A fia külön házvezetőnőt, sofőrt fogadott, mindenhova kísérik, mint egy minisztert. Idővel ő is megtudja, hogy a vágyak egyszer csak sorvadozni kezdenek, az álmok színtelenekké válnak, de ilyenekről nem beszélget vele.   
Kedvetlenül szállt ki az autóból. Úgy 70 éves lehetett, kalap keretezte arcát. Fiatalos, gyors léptekkel ment. Testi ereje, ruganyossága megmaradt. A sportnak és a munkámnak köszönhetem, szokta az orvosainak mondani. Jó mélyeket szippantott a csípős őszi levegőből, átjárta tüdejét, érzete, ahogy valami megmagyarázhatatlan forrásból érkezik az éltető energia. Most, hogy legjobb barátját veszítette el, most is csak az jár a fejében, de csodálatos évszak is ez. Talán a legszebb.  

Barna, rozsda, sárga és ezek végtelen változata. A gyenge napfény átvillan a kopaszodó fákon. Gesztenye hull az avarra. A fák törzse öregek erezett kézfeje. Egyformán védtelenek, keresztüllát rajtuk az idő, rájuk írta napjaikat, gyötrelmes perceiket. Semmilyen plasztikai műtét, semmilyen csodakrém le nem törölheti azt onnan. Minek is letagadni, amit megéltek. Hiába is próbálnák eltitkolni szégyeneiket, azok egyszer úgyis előbújnak és kérdeznek.

Szólt a harang, az utcán feketeruhás, fehér inges kívül-belül patyolattiszta emberek. Megemelték kalapjukat, fejükkel biccentettek, ahogy illik. Ebben a faluban ez mindenkinek kijár. Az öregek megismerték.
Jó napot doktor úr! Rég nem láttuk. - innen is, onnan is hallotta. Most nem akart senkivel sem beszédbe elegyedni, bár jólesett volna, de barátjára gondolt, nem tudott másra figyelni, csak az emlékekre.
Nézte a koporsó körül álló embereket, valójában nem látta őket. A falu állt előtte, úgy negyven, harminc évvel ezelőtt, meg a TSZ-istállók, földek.
Megérkezett a pap, akit még a szocializmusban helyeztek ide, azt hitték, majd megszökik, nem tudja megszokni a falut a főváros után. Nem így történt.
Hosszúra sikerült a szertartás. Túl hosszúra. Állt a sír szélén, egyenes, büszke tartással. Ő is úgy gondolta, hogy férfi nem könnyezhet, pedig mennyivel könnyebb lenne. Akkor nem érezné ezt a förtelmes szélvihart, ami egy-egy veszteség után letör és kisöpör belőle láthatatlan, megfogalmazhatatlan darabokat, ami ő maga, az élete. Csak azt veszi észre, egyre nagyobb sivatag borítja be, és eltemeti még az oly egyszerű vágyait is. Látni az unokáit, közöttük lenni egy vasárnapi ebéden.
A pap énekelt, s vele a sír körül állók is. Öreg, ráncos arcok, meggörbült hátak, megfáradt tekintetek, csak egy-két fiatal. Mind, akik még éltek, elkísérték az egykori TSZ-elnököt utolsó útjára. Ezek a kemény munkát végző parasztok szigorú törvényeket örököltek, és valami büszke makacssággal veszik tudomásul a természet erőinek való alárendeltségüket. Talán ezért nem felejtenek, ezért őrzik emlékeiket. Odament a családtagokhoz, hogy kifejezze részvétét.
- Köszönöm, hogy eljött. Sokat emlegettük a férjemmel. Milyen szép is volt az! Mikor együtt dolgoztak, nehéz, de szép. Nagyon kérem, tiszteljen meg, s jöjjön el hozzánk a halotti torra. Ő is így akarná. Igazi munkatársak voltak.
- Annál több volt ez, barátság.
Az özvegy belekarolt, s együtt mentek a szűk kis járdákon hazafelé.
- Hát az iskola? Miért ilyen csöndes? Szerettem erre menni, néztem a vidám, rohangáló gyerekeket. Bármi bajom is volt, a gyerekek vidám lármája megbékítette a lelkemet.
- Az iskolát már két éve bezárták. Azt mondták, kevés a gyerek. A tanárok vagy munkanélküliek, vagy bejárnak a városba. Meg a gyerekek is. Hajnalban kinézek az ablakon, mert persze nem tudok aludni, s itt állnak már a hatalmas táskáikkal. A szemük félig csukva, álmosak, télen meg fagyoskodnak ezekben a divatos kabátkákban, a derekuk, hasuk kilátszik. Az ember szíve majd megszakad. Nincs annál jobb, ha egy falunak van iskolája, orvosa, papja. Nem olyan sok, amit kívánunk, ugye?
- Nem, dehogy.
A porták udvara, a járdák mindenütt frissen söpörve. Az árkok kitisztítva. De szívesen itt maradna! Mennyivel békésebb itt, mint a városban!

Sötétedett, amikor észbe kapott, hogy neki bizony indulni kell. Felnézett az égre. Iszonyúan pici és tudatlan lénynek érezte most magát. Milyen büszke volt szakmai tudására, eredményeire, hova lett mindez mára.
- Már el akartam indulni magáért, azt hittem valami baja esett, hogy ilyen sokáig elmaradt.
A sofőr jött, már aggódott érte, vagy attól félt, hogy a fia letolja.
- Jól esett emlékezni. Ez a falu volt az életem. Én nem egyszerűen dolgoztam itt. Ide rendelt Isten, tegyem, amit lehet, ne a körülményeket nézzem, higgyem, hogy van értelme.
A fekete autó beleolvadt a sötétbe, az öreg elbóbiskolt, elfárasztotta a hosszú nap. A sofőr bele-belenézett a visszapillantóba, vizsgálgatta az alvó férfi arcát, mennyi történetet rejt. Halk zenét kapcsolt be magának, el ne álmosodjon.

X

Beléptek a kórház kapuján. Az öreg állatorvos az apjára gondolt. A bűnbánat csak egy szó maradt számára, aminek ugyan tudta a jelentését, de nem tapasztalta meg. Magabiztos, önmagával tökéletesen elégedett ember mit kezdjen ezzel. Most mégis minduntalan előtolakodott az apja arca, meggyötört teste, aki itt az egyik kórteremben magányosan haldoklott. Szigorúan tartotta vele az értelmetlen haragot, aminek lassan már az oka is elhomályosult. Igazában nem kételkedett. Hatalmas erőfeszítésébe, önmaga megtagadásába került, hogy mégis meglátogassa. Beszélni már nem tudott vele, aminek titkon még örült is.
Érthetetlen, hogy két embert mi fűzhet össze, és mi választhat el.
 
A lánya, aki mellette lépdelt, belekarolt, és mintha a lépcsőket figyelné, pedig valójában az anyját látta, amint az ápolónők beburkolják testét egy fehér lepedőbe. Az arc vonalai így is jól látszottak. Itt, az egyik kórteremben találkozott a test közönyével, ahogy az minden ceremónia nélkül megadja magát az elmúlásnak. Fogta a hideg kezet, figyelte, ahogy egyre nő a lélegzetvételek közötti idő. Tudta, orvosért felesleges futnia, ez a haldoklás. Hitte, hogy a néma test, amit anyjának nevez, azért meghallja esetlen szavait.
 
Későre járt már. A kórházakra másféle csend borul ilyenkor, elfojtott, visszatartott sírások némasága. Hypo és fertőtlenítő szaga árad a mosdókból, ami felfordítja az egészséges ember gyomrát.
Leültek a fehérre festett padra, ami minden kórház és rendelő kelléke. Nem beszéltek. Emlékeikkel foglalkoztak.
-Kérem a beutalójukat!
Felnéztek az erélyes hangú orvosnőre.
-Nem kaptunk, de a doktor úr telefonált, hogy hozzam be az apámat, mert nagyon gyenge a szíve.
- Beutaló nélkül jöttek? Hogy gondolták?
- Mi sehogy, a háziorvos mondta, hogy jöjjünk, mert baj van.
- Kérjenek beutalót, és holnap jöjjenek!
 - Na de legalább vizsgálja meg! Nem megyünk el, amíg nem nézi meg.

Így, többes számban beszélt, pedig apja nem figyelt, és ha mégis, akkor sem értett volna egy kukkot sem a jelen idő történéséből, mert azt már hónapok óta finom köd takarta el. A múltjából viszont váratlanul és erőszakosan tolakodtak elő rég elfeledett emberek, és ami meglepő, érzések.
Az orvosnő beráncigálta az öreget, és becsapta az ajtót. A kint várakozó nőnek lassan szivárogtak a könnyei. Nem csupán a megaláztatástól, hanem attól a szorongástól, ami most újra meglepte. Pedig azt hitte, ettől a félelemtől, ami a gerincoszlopán lassan és undorítóan kapaszkodik fel, mint egy nyálkás kígyó, örökre megszabadult. Haragudott önmagára. Házak, emberek és szavak sorakoztak fel előtte, mint éles lövésre kész géppisztolyok. Hiába kísérletezett elnémításukkal, ott zümmögtek fülében. Pártház, tanácselnök, munkásőrség, KISZ-titkár, internacionalizmus,  a munkásmozgalom története.  

Úgy nőtt föl, mint egy kétéltű. Az iskolában kitüntetéseket kapott kiváló úttörőmunkájáért, mehetett Csillebércre, ahol esténként indulókat énekeltek. A legszörnyűbb jutalma egy bányászvárosi családnál eltöltött két nap, amiből egy teljes éjszakát végighányt. Már amikor meglátta a zsíros, fokhagymaszagú bablevest undorító, kövér bőrkékkel, tudta, baj lesz, ha ebből eszik.
Otthon, evés és lefekvés előtt imádkozni kellett, aztán fogat mosni, amit szigorúan ellenőriztek, vasárnaponként pedig templomba jártak.
A mondatok két táborra szakadtak benne. Egyik oldalon a panelházak módjára előre gyártott elemekből felépülő unalomig ismételt ütegek álltak, a másikon meg a szószékről elhangzó bibliai idézetek és magyarázatok. A bajt az okozta, hogy mindkét világnak meg akart felelni, közben elveszítette, vagy meg sem találta önmagát. Még mindig nem mondja ki gondolatait, nem vitatkozik, ha igazságtalanság éri, bizonytalan. Fél, hogy egyszer meg kell védenie azt a lényt, akit önmagának nevez.
Tessék, íme a bizonyíték. Elég egy magabiztos, rideg orvos, és máris úgy érzi magát, mint aki súlyos bűnt követett el. Vita és felháborodás helyett sorolja a mentő körülményeket, amik kísértetiesen idézik fel benne a folytonosan ismétlődő mondatok rémképét. Zászlókon díszlenek, hangszórókból hangzanak az egykori lózungok, bosszantóan, unalmasan. Nagy szürke masszát alkotnak.
Most új mondatok támadják meg, és nem tudja, mit higgyen, miben kételkedjen. Az egészségügy csődben, a fiatal orvosok külföldre mennek, az itthon maradók túlterheltek. Műtétek maradnak el, mert elfogyott a pénz. A piaci körülmények, a gazdasági válság befolyása.
És csak jönnek, jönnek a szavak, mondatok, közben még a tribünről tapsot is hall, mintha egy régi, május elsejei felvonuláson lenne.
Körülnézett. Ilyen burkolatot a nagymamája folyosóján látott utoljára. Az ablakokról pereg le a festék. Felállt, odatartotta a kezét, ki-bedudált a szél. Hát itt aztán kell fűteni télen! Becsukta a szemét, próbált valami kellemes dologra gondolni, ismételgetni olyan szavakat, mint szeretet, béke, harmónia, ahogy egy meditációról szóló könyvben olvasta. Akkor kezdett el ilyesmivel foglalkozni, amikor nem kapott munkát, hiába gyártotta az önéletrajzokat, hiába járt interjúkra, hiába küldözgette az e-maileket.

Nyílt az ajtó.
- Itt kell maradnia az apjának, nincs rendben az EKG-ja.
Csak magában mondta, na, ugye, hangosan pedig köszönetét fejezte ki. Nem engedték bekísérni az apját a kórterembe, majd ők vigyáznak rá, rendbe rakják, csak menjen haza nyugodtan, de ő csak állt ott, tehetetlenül.
- Doktor úr! Hát hogy van, ezer éve nem láttam! – a nővérke kedvesen megsimogatta az öreg kezét.
- A belgyógyászaton dolgozik?- kérdezte a nővért.
- Igen, nyugodjon meg, elbeszélgetünk mi a doktor úrral a régi szép időkről!
- Már a megszólításból tudta, hogy ez a nő valamelyik közeli faluban lakik, ahol az apja állatorvosként dolgozott. Szerették és tisztelték a parasztok. Az igazi parasztok, ahogy apja szokta mondani, akik ugyan TSZ-ben dolgoztak és nem a sajátban, de a munkaegység mellett a háztáji is szépen jövedelmezett. Az apja elhanyagolta a családját, egész nap nem látták, annyit dolgozott. Akkor még, minden portán volt disznó, tehén, kacsa, csirke, néhol még ló is. A TSZ-ben nem csak az állatorvos feladatát látta el, egyedüli értelmiségiként a tervezésben, irányításban is részt vett. Úgy érezte, könnyű dolga van, mert apáról fiúra szállt a tudás, olyan természetes egyszerűséggel, ahogy járni és beszélni tanul meg az ember. Az állatok, a föld szeretete és a munka tisztelete láthatatlan és olvashatatlan törvénykönyv, amit a falu közössége betartatott, a hamisakat pedig kivetette magából. Csak most, hogy a falvak elnéptelenednek, hogy nincsenek még szárnyasok sem az udvarokon, csak most kezdenek az emberek ráébredni, olyan értéket, olyan kincset hagytak semmivé válni, ami valamikor egyenes járást, emelt főt, büszkeséget, táncot, mesét, dalt adott nekik.  
- Ha még egyszer ehetnék olyan kacsasültet, amilyet az édesanyja tudott csak sütni!
- Doktor úr, nem érünk már rá kacsát tömni, mióta a mama meghalt, nem tartunk kacsát, de még tyúkot sem. A boltban vesszük a tojást is, mint a városiak.
Az öreg meg sem hallotta a választ, csak a kacsa ropogós bőréről, gyenge májáról és töpörtyűjéről beszélt.
De jó, hogy mindez már nem jut el igazán az apja tudatáig, gondolta a nő, bele is betegedne, ha meglátná az üres istállókat, a műveletlen földeket, az egykori TSZ udvarán rozsdásodó gépeket. Csak a szakmája érdekelte, sokat veszekedett a hozzá nem értő párttitkárokkal, de tette, amit tudott az emberek, a falu érdekében.  
- Na, doktor úr, menjünk, mára már jól is laktunk, szakította félbe a nővér a kacsasültről szóló elmélkedést.  
Megnyugodva hagyta el a kórházat, tudta, megbízhat ebben a nővérben, szeretettel és tisztelettel gondozza majd az apját, mintha saját hozzátartozója lenne.

 
X

Kinézett a vonatablakon. A Dunán vontatóhajók. Tisztelettel nézi a nagy folyót, versek jutnak eszébe és a gyerekkora, az a nap, amikor apja megmutatta, meddig úszhattak ők a Dunán, amikor még a ruszkik őrizték az erődöt. A város szívében és a szélén is, egy-egy kihasított darab, az itt élők számára tiltott terület. Mindenféle mendemondák járták, ki hitt bennük, ki nem. Azt mesélték, hosszú alagutakat ásnak a ruszkik, ezért éjjel zörgéseket hallanak a föld alól. Az erődben még atombomba is van, meg tankok. Akik, mint az apja is, látták 68-ban a percek alatt felépülő pontonhidat meg a tankok vonulását, azok féltek. Nem mertek az utcára menni, csak hallgatták a morajlást, ami mintha a föld gyomrából jönne. Éppen, mint 56-ban. Ezt a nagyapja fűzte hozzá. A kárt csak később mérték fel. A vasúti hidat, az átjárókat újra kellett építeni.
Homályosan emlékszik az elrobogó vonatokra, rajtuk tankok és katonák, de ez akkor volt már, amikor az ideiglenesen itt állomásozó szovjet csapatok elhagyták az országot. És arra is emlékszik, mikor az egyik osztálykiránduláson megnézték az erődöt, azt, amitől az apja úgy félt gyerekkorában, aminek még a közelébe se mertek menni, és az út szélén mindenütt ott állt a fényképezni tilos tábla. A hatalmas drótkerítés mögül fából épített, magasra emelt őrbódékból vigyázták a rendet furcsa szagú csizmáikban a katonák. A szétvert lóistállóban még ott állt néhány vörös márvány jászol meg itató. A falakon rajzok és orosz feliratok. Félig felszedett parketta. Pontról pontra, házról házra vették újra birtokukba az itt élők az elfeledett vagy teljesen ismeretlenné vált, évtizedek során elzárt városrészt.

Becsukta a szemét, próbált pihenni.
Már megint ugyanaz. Megmagyarázhatatlan szorongás. Próbálja megfejteni, mitől keríti hatalmába. És mindig ugyanazon a helyen. Mocsok, összehordott tákolmányok, mielőtt a vonat beér a Keletibe. Ez a hazája. Néhány perc múlva belép az aluljárók bűzös világába. Ez a hazája. Néhány perc múlva meglátja az első húgyszagot árasztó kéregetőt. Ez a hazája. Pontosan emlékszik rá, mennyire meggyötörte annak az anyának és gyermekének látványa, akik az Andrássy úton ültek a járdán. Hideg, téli nap volt, 1991 lehetett. A luxusüzletek és éttermek meleg kipárolgásához húzódtak, egy kartonlapra. Madonna gyermekével, Madonna col bambino, idézte fel az Uffiziben látott festményeket. Akkoriban ez az anya a gyermekével volt az első koldus, akit látott.  Sokáig úgy hitte, hogy ez a szó csak mesékben létezik. Melyik lehetett az a nap, amikor a szemét, a szegénység és a pusztulás járványa új erőre kapva támadni kezdett. Már nem akar sétálni, pedig hogy szerette kinyitni a kapukat, megnézni a lépcsőházakat, a kovácsoltvas korlátokat, gangokat, a nyitott lifteket. Minden ház visszarepítette abba az időbe, amikor még nem sajnálták az időt a kezek érintésétől. Szürke por fed mindent, mégis érzi a rég meghalt mesterek leheletét, mintha itt járnának mellette. Anyja is számba vette már veszteségeit. A méretre készített cipőket, ruhákat, a presszókat, az éttermekből kihallatszó cigányzenét.

Megcsörrent a mobilja.
- Kisfiam, nem akarlak megijeszteni, talán nincs is komoly baj, de tudod, hány éves a nagyapád… Kórházba került. A szíve.
Nem tudott megszólalni.
-Hallasz, kisfiam?
-Igen.
-Jó lenne, ha hétvégén bemennél hozzá. Tudod, mennyire szeret téged. Meg az orvosokkal is beszélhetnél. Mégis más, ha egy szakmabeli kérdezi őket. A nagyapádra is jobban odafigyelnek majd. Bár van ott egy ápolónő, aki még állatorvos korából ismeri. Tudod, mennyire szerették!
­­­­­- Persze, hogy megyek.

Már a nyolcvanat is elhagyta a nagyapja, mint orvos láthatta volna a jeleket, a remegő kezet, a gyengülő testet, az agy kihagyásait, ahogy folytonosan megismétel egy-egy történetet. De a tudománya megáll a családtagoknál. Kiüresedik a fej, és az emlékek, érzések átveszik az uralmat. Becsukta szemét. Középiskolás kora óta fedezi fel magán a jeleket, amelyek nagyapjához kötik. A testalkata, a sportok szeretete, a kínzó féltékenységre való hajlama, a logikus gondolkodása, kiváló memóriája. Most azonban valami mást érzett. Mintha évezredek óta benne gyűjtögetnék ősei küzdelmeiket, szenvedéseiket. Képtelenség. A tenger szintje emelkedik, a folyók kiáradnak. És egyáltalán. Ő csak egy egyszerű orvos, nem kincseket őrző biztonsági ember. Hiába. Nem tudott sosem kibújni a felelősség alól. Mindig teljesíteni akart, megfelelni a nagyapjának. Nem. Ez nem igaz. Büszke volt a doktor úrra. Így szólították. Őt, nehéz, küzdelmes életét árulná el, ha elfutna innen.