Indián az elmélet és a történet rezervátumában
2011. november 28-án, hétfőn Páskándi Géza emlékkonferenciát tartottak a Petőfi Irodalmi Múzeumban abból az alkalomból, hogy az írót idén posztumusz tagjává választotta a Digitális Irodalmi Akadémia.
Indián
az elmélet és a történet rezervátumában
Páskándi Géza emlékkonferencia Budapesten
A PIM, a DIA, a Kortárs és a Magyar Művészeti Akadémia közös szervezésű konferenciája teljes szélességében átfogta a napjaink olvasóközönségének nem túlságosan ismert szerző életművét.
A partiumi Szatmárhegyen 1933 május 18-án született Páskándi Géza magyar szakon tanult Kolozsváron, és már 1949-től különböző lapok, így az Ifjúmunkás, az Előre, az Utunk munkatársa volt. 1957-ben letartóztatták, az állam és a közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték.Büntetését a Duna-delta egyik kegyetlen munkatáborában töltötte. Szabadulása után Bukarestben élt, 1971-től a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektoraként dolgozott. 1974-ben települt át Magyarországra, a Kortárs főmunkatársa, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja lett. A Magyar Írók Szövetségének választmányi tagja volt, 1992 és 1995 között a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagjává választották. 1995-ben, születésnapja után egy nappal halt meg. Az előadások előtt a Páskándi Géza-portréfilmből levetített, jó érzékkel kiválasztott részletek egy olyan szigorú és mély embert mutattak fel, akinek mondatain nem lehetett túlmenni. Habár egy teljesen más világban és más problémákkal küzdő generációban nőttem fel, mégis megérintett, amikor Páskándi arról beszélt, hogy számára “Méltón túlélni – ez a boldogság.” Mit kellett túlélnie, és mit jelent az, hogy méltón? Néhány előadó erre is választ adott, amikor történeti-politikai kontextusba helyezte abszurd drámáit. A portréfilmben ezt mondja: “Együtt kell élni az árulókkal és ennek megvan a maga abszurditása.” Majd később: “Egyetlen dolgot valóban elmulasztottunk: a főbűnösöket felelősségre vonni.” – és Páskándi szerint emiatt labilis a társadalom. Amikor azonban a gyűlöletre terelődik a szó, kijelenti: „Ideológiákat tudok csak gyűlölni, azt viszont most és mindörökké”.
E. Csorba Csilla bevezetőjében visszaemlékezett a 2003-ban megtartott konferenciára, majd Ács Margit mondott köszöntőt a Magyar Művészeti Akadémia részéről. “Páskádni Géza nem a piedesztálra felállított valaki, hanem a hús-vér ember.” – hangzott el. A délelőtti előadások azonban inkább az egyébként is túlságosan az irodalmárok fejébe vésődött kánonban igyekeztek elhelyezni a műveket. A néhol túl vontatott, kisdoktorikkal felérő disszertációk nem annyira a szerzőhöz és alkotói világához vittek közelebb, hanem inkább elméleti és irodalomtörténeti kérdésekkel foglalkoztak. Az elnöklő Láng Gusztáv kellő érzékenységgel próbálta oldani terminus technikusokkal teletűzdelt interpretációkat, amelyeknek szárazságát fokozta, hogy többnyire felolvasták őket. De akkor mitől lettek volna előadások? 
Márkus Béla, Dávid Gyula, Karácsonyi Zsolt, Láng Gusztáv, Antal Balázs, Balázs Imre József
Az egyébként kiváló kolozsvári kritikus, Balázs Imre József is beleesett a monoton felolvasás hibájába, bár figyelemre méltó dolgokat közölt arról, miképpen ragad meg az író kis dolgokat novelláiban, arra a következtetésre jutva, hogy Páskándi Géza helye Bodor Ádám mellett van. Ez lényegében az egész délelőtti szekció legfontosabb konklúziója volt. (Kár, hogy Bodor Ádámot nem hívták meg.) A szintén kolozsvári Dávid Gyula “Egy egyetemi hallgató hat évre taksált feljegyzései” címmel, míg Márkus Béla a másodszori pályakezdésről adott elő. A nyíregyházi 
Antal Balázs „Abszurd jelenségek Páskándi Géza és a Forrás-nemzedékek prózájában” című előadását olvasta fel. Ő is eljutott a Bodor Ádám-párhuzamig, de hozzátette, hogy Páskándi művei láthatatlanok a magyar prózában, s így Bodor látszólag társtalan. (Felhívta a figyelmet a rendőrségi meghurcoltatások hatására Páskándi írásaiban, amit a jelenlévők fanyar humorral úgy fogalmaztak meg, hogy “a rendőrség, mint társszerző”.) Karácsonyi Zsolt – megintcsak Kolozsvárról – Páskándi Géza abszurd drámáit elemezte.
Antal Balázs „Abszurd jelenségek Páskándi Géza és a Forrás-nemzedékek prózájában” című előadását olvasta fel. Ő is eljutott a Bodor Ádám-párhuzamig, de hozzátette, hogy Páskándi művei láthatatlanok a magyar prózában, s így Bodor látszólag társtalan. (Felhívta a figyelmet a rendőrségi meghurcoltatások hatására Páskándi írásaiban, amit a jelenlévők fanyar humorral úgy fogalmaztak meg, hogy “a rendőrség, mint társszerző”.) Karácsonyi Zsolt – megintcsak Kolozsvárról – Páskándi Géza abszurd drámáit elemezte.Amikor Láng Gusztáv gyanútlanul megkérdezte, hogy ebéd előtt kíván-e valaki hozzászólni, egy kutató állt fel az emelvényre nagy köteg papírral, és hosszasan fejtegette levéltári kutatásait. Ezekből kiderült, hogy – szerinte – minden harmadik ember besúgó volt, de Páskándi Géza minden eddigi adata szerint tiszta maradt. Éppen ezért kellett hat évet ülnie.
Délután Márkus Béla elnökletével folytatódott a konferencia, s mindjárt elsőként Láng Gusztáv „A »töredék-líra« elmélete és gyakorlata” című előadása keltett rendkívüli figyelmet, amelyet aztán a debreceni Cs. Nagy Ibolya felolvasása – „Az önbíráskodás módozatai. Az új Lúdas Matyi” – oltott ki. Szász László (Gödöllő) előadásában különösen érdekes volt, ahogy a bűntudat és az identitás kapcsolatát feszegette a Szekusok című”gyógyregénye” alapján. Beszélt arról, hogy Páskándi Magyarországra átköltözve átírta korábbi műveit, s szerinte éppen a tiszta formákat számolta fel, csak a félelem jelenik meg bennük mint ismétlődő motívum. De e felolvasás is végeredményben csak megerősítette azt a benyomást, hogy a konferencia dolgozatainak többsége tökéletesen illenének ugyan az ITK-ba vagy a Helikonba, de semmiképpen sem hangzott jól a PIMben. Némi életet csak a Mezey Katalin „Filozófiai végjáték 1995 – Páskándi Géza utolsó, tudomásul sem vett drámája” című előadása után kialakult vita lehelt az egyhangúságba. Márkus Béla ugyanis megjegyezte, nem hiszi, hogy nem vették volna tudomásul Páskándi Géza drámáit, mire Mezey Katalin a pódiumról lelépve közölte, hogy hát “igen, mi áruljuk és nálunk mindig megvan, de így is több száz példány van belőle a raktárban.” Majd Páskándiné Sebők Anna olvasta fel a New York-ban élő Brogyányi Jenő dolgozatát, amely Páskándi Géza amerikai recepcióját taglalta.
A délutáni szekciót Temesi Ferenc élvezetes, intenzív személyes visszaemlékezése zárta. „Indián” címmel megtartott előadását úgy kezdte, hogy “csak arról beszélek, amire Páskándi Géza halott barátom is rábólintana”. Azzal jellemezte az írót, hogy “Géza fejedelmi jelenség, régi magyar méltóság volt” – de sokat elmondott Páskándiról az a megjegyzése is, hogy bárkiről-bármiről beszélt, valójában mindig magáról-magán keresztül szólt. Temesi zseninek tartotta régi barátját, és köszönetet mondott Ilia tanár úrnak, aki felhívta rá a figyelmét, majd egészen Páskándi divatformáló bőrtáskájáig ásott le emlékeiben. Elmesélte azt az anekdotát, amikor két nyomozó jelent meg a kolozsvári egyetemen, Páskándi pedig, felhajtva italát, csak annyit mondott: „Mindjárt jövök”, majd hat évig volt börtönben. Idézte azt a komoly vitát kiváltó mondatot is, amelyet állítólag áttelepülésekor mondott Páskándi, hogy “Elegem volt a sötétségből és a butaságból”, és beszélt Páskándi Csurkával való konfliktusáról. Amikor a pesti színházak egyre-másra Páskándi darabjait kezdték játszani, Csurka István – Temesi elmondása szerint – “Te mocskos oláh!” – felkiáltással támadt írótársára. Később ezért az Írószövetség etikai bizottsága elmarasztalta Csurkát. Végül pedig arról szólt Temesi, ahogy Páskándi Géza megnövesztette a haját és indián lett. Erről az indiánságról, a rezervátum nélküli indiánság szomorúságáról beszélt magával ragadóan. Befejezésül Szilágyi István olvasott fel egy huszonkét évvel ezelőtti Páskándi-szöveget, majd zárásként, este a felolvasó színpad következett „A statiszta világa, avagy tudjuk, miért. Őszinte pillanat” címmel, Borbáth Ottilia, Bán János és Papp János színművészek közreműködésével.
Weiner Sennyey Tibor
