Ugrás a tartalomra

Jelige: Szabadság, szerelem – Tiltott gyümölcs

Szerettem volna behatárolni azt, amit akkor éreztem, de nem tudtam megnevezni. Attól a naptól kezdve folyton ő járt a fejemben. Minden este kilopóztam a parkba, ahol titokban együtt lehettünk. Ki kellett találnom valami kifogást, hova is tűnök el, és neki is füllenteni kellett a társainak.

 

 

 

 

Jelige: Szabadság, szerelem

Tiltott gyümölcs

 

 

1

Hűvös őszi este volt, színes levelek játékában gyönyörködtem, miközben a macskaköves úton sétáltam egyedül. A járda két oldalát park határolta, ami tele volt hatalmas, csupasz fákkal. Az ég alja vörös fényben pompázott a lemenő nap sugaraitól. Én csak álltam ott, és gyönyörködtem. Mostanában nem sok szép látványban volt részünk, ezért az ilyenfajta természeti képeket különösen felértékeltem. Szerettem elmélázni messze otthonról, ott is egyre több volt a probléma. Nehéz időszak volt ez sokunknak. Egyik napról a másikra éltünk, megküzdöttünk minden falatért, megtanultam, mit jelent mellőzni, lemondani, bizonyos dolgokról, és tisztában voltam azzal, hogy vannak olyanok, akik még nálunk is nehezebben boldogulnak. Bár azt mondják, jobb lesz, most, hogy köztársaságban és demokráciában élhetünk. Nagy szavak ezek nekem, húsz éves fejjel az ember nem teljesen érti meg ezeket, sokkal inkább megérti, mikor az elnyomást tapasztalja, hiszen abban bőven volt részünk.
Nagy nap lesz a holnapi, a rádióban is csak erről beszélnek, a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról, legalább is egy részünk. Érdekes véletlen, de pont egybeesik a születésnapommal, ha jobban belegondolok ennél szebb ajándékot nem is kívánhattam volna. Persze egy új pár cipőt is elfogadnék, a régit már elhasználtam. Teljesen elkalandoztam, későre jár, az idő is egyre hűvösebb, ideje lenne hazaindulni.
- Hé! Nekem is hagyjatok! - kapom fel hírtelen a fejem, erre a kiabálásra.
- Erőset vagy gyengét? - hallatszik egy másik hang. – Neked tudod, melyiket ajánlanám.
Az előbb még senkit sem láttam a környéken, fogalmam sincs, kik lehetnek. Régebben tele volt ez a hely fiatalokkal, de mostanság nem igen szoktak erre mászkálni, főleg nem sötétedéskor.
Hátam mögül nagy csattanást hallok, mintha egy üveg tört volna össze. Gyorsan megfordulok, hogy felmérjem az eseményeket. Egy csapat férfit pillantok meg. Tőlük jött a zaj. Vajon kik lehetnek? Az most már bebizonyosodott, hogy mit csinálnak. Isznak, sőt vedelnek. Talán valamit ünnepelnek. És az üveget is ők törték össze, biztos kiürült. Nézem őket egy darabig, megmosolygom néhány alkohol mámorában alkotott mondatukat, majd haza indulok.
- Hova ilyen sietősen? Még be sem mutatkoztál! Jut neked is! Nem vagy szomjas? – és még sok hasonló kiabálást hallok.
Azt hiszem, nekem szólnak, de nem figyelek rájuk, mintha észre sem vettem volna őket, ami persze lehetetlen lenne, hiszen akkora lármát csapnak.
- Na, én megmondtam, hogy barna szemű – ugrik elém hirtelen egy férfi.
- Szervusz, kislány – mondja, és hosszasan mered rám, talán nem lát tisztán.
Én viszont már látom, kik lehetnek. A férfi felsőjén hatalmas kitűző szovjetjelzéssel. Biztosan utolsó itt töltött napjaikra isznak. Mire így elmerültem gondolataimban, már vagy öten állnak körülöttem, én meg csak kapkodom a fejem. Gyorsan el kellene tűnnöm innen, a szüleim sokszor figyelmeztettek, hogy kerüljem ezeket az embereket.
- Igyál egy korgot, izé… akarom mondani kortyot, nehezen állnak össze a szavak ilyenkor, tudod, hogy van az – magyarázza nekem, mintha ebben a helyzetben bármit is tudnék.
- Nem köszi, sietek – villantok rá egy kétségbeesett mosolyt, és próbálom kivenni magam a sok idegen közül.
- Hagyjátok már! – szól közbe egy újabb hang.
Ismét egy férfi, de ő talán kicsit józanabb, mint a többiek, bár az üveg az ő kezében is ott van. Hangja kellemes és megnyugtató, tekintete józan. Jól esik jelenléte, ekkora ijedség után.
- Bocsánat a többiek nevében is! – morogja, és közben le sem veszi rólam a szemét, kicsit zavarba ejtően méreget, nem mintha nem lenne elég kínos nekem a szituáció.
- Semmi, semmi baj – próbálkozom összerakni néhány értelmes mondatot. – Nekem úgy is mennem kell.
Megszaporázom lépteimet, minél előbb otthon lehessek. Mire kiérek a főútra a szél teljesen feltámadt, és eleredt az eső. Nagyon megijedtem, de belül valami még is marasztalt volna, nem tudtam magamnak sem megmagyarázni ezt az érzést. Nem úgy féltem, mint a sötét éjszakában egyedül egy kihalt utcán, nem, mert valami melegített belülről.

2

Mikor belépek a konyhába, a szüleim éppen vacsoráznak. Édesapán rosszalló pillantást vet rám, összeráncoltja a homlokát, bal szemöldökét felhúzza és megköszörüli a torkát. Minden szidalom így kezdődik nála, már sikerült kiismernem az évek alatt.
- Hol jártál ilyen sokáig egyedül? – kérdezi morcosan.
- Én, én, én csak sétálgattam, és elszaladt az idő.
- Kihűlt a vacsora – szól közbe édesanyám, csendesen.
- Nem megmondtam, hogy ne kószálj egymagad este – folytatja apám. – Te tényleg nem érzékeled a dolgok súlyát, ebben a helyzetben. Csak pár hetet kéne várnod, hogy minden rendeződjön! Ülj le és egyél!
Csendben kihúzom a széket, szedek a levesből, amit nekem hagytak. Valóban kihűlt, de nem számít, az utóbbi időben hozzászoktam, hogy azt eszem, ami van, és örülök annak, hogy nekünk nem kell éhezni, mindig van valami az asztalon. Enni kezdek, közben szüleim már végeztek, apám átmegy a másik szobába és előveszi az újságot, ez minden étkezés utáni szokása. Anyám pedig elpakolja a tányérokat, egy kosárból pedig kicsit szikkadt pogácsát vesz elő, és elém teszi.
Tudod, hogy csak félt – kezdi megnyugtató hangon. – És azt is tudod, hogy igaza volt most!
Inkább csendben maradok, nem éri meg vitatkozni. Valóban a szüleim a nevelésem kapcsán egymás ellentétei voltak, édesapám sokkal indulatosabb volt, édesanyám, talán éppen ezért, kicsit mindig visszafogottabb, de amikor csak tudott kiállt mellettem. Ezzel a két szélsőséges tulajdonsággal tökéletesen kiegészítették egymást. Nekiláttam a vacsorának, de közben folyamatosan az este történteken járt az eszem. Nem tudom magamnak sem megmagyarázni, de az a srác… fiú… férfi, nem is tudom, hány éves lehet, de valamiért mély nyomott hagyott bennem. Talán a kedvességével fogott meg ennyire, vagy a két szép szeme igézett meg.
Ha befejezted, pakolj el magad után – riaszt fel tűnődésemből egy hang. – Hagytunk még süteményt is neked, ott van a pulton.
- Ők mind gonoszak? – hallom meg saját hangomat, mit sem törődve az édességgel.
- Kik ők? – értetlenkedik anyu.
- Hát a katonák, akik megszállták az országot, és akik hamarosan itt hagynak bennünket.
- Kicsim, sokat meséltünk már neked róluk, de ezek szerint nem eleget, persze hogyan is elégíthetné ki egy kamasz lány kíváncsiságát néhány történet. Ha szeretnéd, mesélhetek még neked, csak apád ne nagyon hallja meg, tudod, nem igazán van oda értük.
- Felejtsd el, nem érdekes, most egyébként is fáradt vagyok, majd holnap beszélgetünk – vetem oda félvállról, mintha nem is érdekelne ez a téma, de muszáj valahogy lepleznem, már rájöttem, hogy butaság volt felhozni, tudom, mire lyukadnánk ki.
- Rendben, menj aludni, de azt ne feledd, amit apád mondott róluk, és ha teheted, kerüld el őket, örülnék neki!
Na, tessék, helyben is volnánk, gondoltam, hogy ez következik, a fejmosás és a kioktatás, tényleg annyiszor hallottam már ezeket az utasításokat és felvilágosításokat velük kapcsolatban, nem is tudom, miért hozakodtam elő ezzel a kényes témával.
   
3

Jó gyerek vagyok, az is voltam mindig, a szüleim sokszor dicsekedtek ismerőseiknek, hogy milyen jól jártak velem. Persze minden kamasznak van néhány húzása, amivel nem szívesen dicsekszik szülei előtt, de ezek csak apró csínytevések, amik beleférnek. De néha jönnek olyan dolgok az ember életében, amiket nem is csínynek vagy rosszaságnak neveznénk, egyszerűen, csak kíváncsiságnak vagy valamiféle kalandnak. Olyan dolgok, amikről, még ha tudjuk is, hogy nem helyesek, ki kell próbálnunk őket, hogy saját bőrünkön tapasztalhassuk meg, és ha pórul jártunk, legfeljebb többet nem csináljuk, de ha úgy alakul felejthetetlen emlék is lehet belőlük.
Mi is ez a nagy elmélkedés? Magyarázat, vagy a saját lelkem nyugtatása, nem tudom, de ezek a gondolatok vettek rá, hogy másnap, mikor besötétedett, ismét visszamenjek a parkba. Fülemben ott visszhangoztak szüleim tiltó szavai, de közben reménykedtem, hogy ismét láthatom őt.
Átvágtam a kis úton, körbenéztem, de sehol senki, leültem az egyik fa tövébe és olvasni kezdtem. Sok idő telt el, már-már kezdtem azt hinni, hogy fel kéne hagynom a várakozással, mikor lépteket hallottam. Felnéztem és megpillantottam, nem is olyan messze magamtól. Szívem egyre hevesebben vert, a lábam remegni kezdett feltápászkodás közben. Na de mit tegyek? Fussak utána, hogy hé, emlékszel rám? Fel kell magamra hívni a figyelmet, de úgy, hogy ne legyen kínos. Elindultam tehát, inkább kocogtam, mint sétáltam, majd hangos sóhajjal a földre zuhantam. Na, jó, nem a legjobb ötlet, de hírtelen nem jutott más az eszembe. És be is jött! A katona megfordult, és mikor meglátta, hogy a földön heverek, rögtön odasietett.
- Jól van? – kérdezte ijedten. – Hall engem?
Olyan rémültnek tűnik, hogy szinte megsajnálom.
- Öö persze igen, csak picit megszédültem, előfordul mostanság. – bukik ki ez a kis hazugság a számon.
- Talán el kéne mennie orvoshoz, ha többször is… - megakad a hangja, és nagyon furcsán néz rám. Úristen rájött, hogy csak színlelek!
- Ismerős vagy… Téged láttunk tegnap, te voltál az a széplány!
Széplány?! Én voltam az! Tehát szépnek tart, tetszem neki, talán egész tegnap óta rólam ábrándozott.
- Te voltál ugye? – szakítja meg fantáziálásomat.
- Én voltam.
Ezek után szó szót követett, és csak a nap festette vörös égből vettem észre, hogy eltelt az idő. Beszélgettünk, már fel sem tudnám sorolni, hogy mikről, de egész közel kerültünk egymáshoz, megszűnt létezni az a fajta távolság, amiről éveken át hallottam, az, ami őt és társait goromba gonosz embereknek ítéli.
Szerettem volna behatárolni azt, amit akkor éreztem, de nem tudtam megnevezni. Attól a naptól kezdve folyton ő járt a fejemben. Minden este kilopóztam a parkba, ahol titokban együtt lehettünk. Ki kellett találnom valami kifogást, hova is tűnök el, és neki is füllenteni kellett a társainak. Nem lett volna szabad találkoznunk, és tudtuk, ha lebukunk, abból nagy baj lehet, de mi vállaltuk a kockázatot. Ahogy esténként mentem a megbeszélt rejtekhelyre, izgatottan vert a szívem, és valahogy többet is mosolyogtam mostanság, ez anyukámnak is feltűnt. Rá is kérdezett, hogy fiú van-e a dologban, persze letagadtam. Muszáj volt, de ő átlátott rajtam, az anyai szimatot nehezen lehet átejteni. Rossz volt, hogy nem beszélhettem róla senkinek, még is volt valami izgalmas ebben a titkolózásban. Csókot csenni a bokrok között, egymáshoz bújni, ilyenkor csak mi léteztünk, megszűnt a külvilág és annak minden tiltása. Sokszor felmerült a kérdés, hogy mi lesz a jövőben. Erre egyikünk sem mert gondolni. Társai közül már sokan el is hagyták az országot, és tudtuk, hogy hamar eljön az ő ideje is. Itt nem maradhat, és én sem mehetek vele. Éppen ezért mindig elhessegettük a jövőképet, és próbáltunk úgy tenni, mintha egyikünket sem foglalkoztatná. Magamban elhatároztam, hogy minden egyes percét kihasználom annak az időnek, amíg itt van, aztán ha el kell válnunk, ám legyen. Úgy tekintek rá, mint egy kalandra, amire majd sok év múlva is emlékezni fogok, és ha visszagondolok gyönyörű lesz, szinte mesébe illő. Így is volt egy darabig. Két és fél idilli hetünk volt, mint egy külön világ, ami kiszakadt a szürke monoton hétköznapokból, egy világ, ami nem ismerte az előző életünket, és a megszokott normákat. Ám a napok múlásával, kalandvágyam is múlni kezdett, érzéseim pedig egyre mélyebbek lettek. Már nem tudtam úgy tekinteni rá, mint az elején, már nem tudtam elképzelni nélküle az életem.
Egy szeptember végi napon bekövetkezett, a legrosszabb. Kezdett sötétedni, mikor a parkba indultam a megbeszélt, titkos találkozásunkra. Amikor odaértem, megpillantottam őt az öreg tölgy lábánál, ahol várni szokott, azonban most nem volt egyedül. Egy fekete zubbonyos férfi állt szemben vele, és átnyújtott neki valamit, amit nem láttam pontosan messziről. Váltottak pár szót, majd az idegen elsietett. Ő mozdulatlan maradt egy darabig, majd a kezében lévő tárgyat méregette. Nem mentem közelebb, kíváncsi voltam vajon mit csinálhat. Egy boríték volt, felbontotta és egy levelet vett ki belőle. Most már tudatosult bennem, miről van szó. A hazahívó parancsát kapta meg. Elszorult a szívem és földbegyökerezett a lábam. Elolvasta, majd jól láthatóan felsóhajtott. Nem tudom mit érezhetett. Sosem kérdeztem az érzéseiről. Neki én mit jelenthetek? Egy lány a sok közül? Egy könnyű flört, amit ha hazament elfelejt? Vagy talán benne is támadtak érzések irántam, és magának sem vallja be? Talán sokat jelentek neki? Rengetek gondolat kavargott a fejemben, egyik a másikba futott. De nem tudtam tovább filozofálni, mert megmozdultam és egy ágra léptem, ami nagyot reccsent. Ezt ő is meghallotta, és megfordult. Úgy csináltam, mintha akkor érkeztem volna oda.
- Szia! Régóta vársz? – tetettem egy éppen abban a pillanatban odaérő köszönést.
- Nem, most érkeztem én is, már nagyon hiányoztál, sokat gondoltam rád – rögtönzött ő is valamit.
- Te is nekem! – próbáltam álcázni, hogy nem is érdekel a levél, és nem is tudok róla, de nem igazán sikerült. Gondoltam várok, amíg magától szóba nem hozza, de eltelt tíz, sőt tizenöt perc is, és semmi, pedig célozgattam neki mindenfélével. Végül nem bírtam tovább, rákérdeztem tapintatosan.
- Mi az, amit a kezedben szorongatsz? Talán valami hivatalos levél, a parancsnokodtól kaptad? Miért nem beszélsz róla? – na, jó, esetleg lehettem volna kicsit finomabb.
- Igen az, a hazahívó parancsom, jól látod, de nem rejtegettem előled, csak várni akartam még vele. – felelte komoran, de őszintén, bevallom, azt hittem tagadni fogja, jobban belegondolva, nem is vádolhatom őt.
- És, mi van benne, szabad tudnom?
- Szabad, de nem fogsz neki örülni.
- Két nap? Három, négy, öt? Vagy már holnap el kell menned? – kérdeztem kétségbeesettem.
- Holnap után korán reggel, és még sok elintéznivalóm van.
Nagy csönd támadt. Mit is mondhattam volna? Persze megfogalmazódott bennem sok kérdés, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem tudtam, mire érthette, hogy „sok elintéznivalója van”. Valami lerázós szöveg, és nem is akar már velem találkozni addig, vagy minden rossz szádék nélkül jegyezte csak meg. Álltunk mind ketten és csak néztünk mélyen egymás szemébe, de el kellett kapnom a tekintetemet, mert attól féltem észreveszi benne a megcsillanó könnycseppet.

4

Öt percig néma csend volt, örökkévalóságnak tűnt. Majd magához húzott, megsimogatott és nyugtatott. Elmagyarázta mik is a teendői, teljesen érthető, rengeteg dolgot kellett elintéznie mielőtt itt hagyta az országot, ami hónapokig az otthona volt.
 Megbeszéltük, hogy az egész estét együtt töltjük. A kérdés csak az volt, hogy hova menjünk, hiszen eddigi találkozásainknak helyszíni a park volt, azonban ez nem volt megfelelő egész éjszakára. Tudtam, hogy hatalmas kockázatot vállalok, de nem volt más választásom, meg kellett próbálnom Őt becsempészni a szobámba. Megvártam, míg mindenki elaludt, és én is alvást színleltem, majd az ablakomon keresztül bejutattam. Forró ölelésben forrt össze testünk, hosszan csókolóztunk, majd kezünket egybefonva elaludtunk. Hajnalban felkeltem, rossz érzés fogott el, olyan üresnek éreztem mindent, pedig nem voltam egyedül…

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.