A vállalat műhelyeiből nem csak az emberek tűntek el. A nagy értékű gépek, berendezések fondorlatos, követhetetlen utakon vándoroltak külső kisvállalkozásokba, amelyeknek tulajdonosi köre rejtve maradt.
Gazdasági vezetőként ki voltam zárva ezekből a döntésekből.

Jelige: ŐSPARK

Munkaiszonyom története

A televízió egyik híradójában ismerős névre és személyre lettem figyelmes.
A volt igazgatóm nyilatkozott, aki ma egy divatos turisztikai területen cégtulajdonos. Arról beszélt, hogy több tízmilliós állami támogatással komoly fejlesztéseket tervez.
Csak néztem ezt az embert, akin szinte nyomot sem hagyott az elmúlt 20 év.
Látványa felkavart, mert munkaviszonyom legelviselhetetlenebb hónapjait éltem át az irányítása alatt, és kényszerűségből meghozott döntésem anyagi következményeit mai napig viselem.  

1991 nyarát írtuk. Már hosszú ideje dolgoztam egy jól működő szolgáltató vállalatnál, középvezetői státusznak megfelelő önálló munkakörben.
Akkori Igazgatónk, - egy nagylelkű, erdélyi származású ember – mindig szívén viselte a dolgozók sorsát. Sugárzott a boldogságtól, ha termelési értekezleten bejelenthette, hogy az elért gazdasági eredmények lehetővé tették a dolgozók jutalmazását, vagy a bérek emelését.
A rendszerváltás idejét éltük. Változás, ha lesz, - mondogatta, - csak kedvező lehet a dolgozóknak. Feltehetően részvénytársasággá alakulunk, és aki akar, saját cégén belül tulajdonossá válhat.
Elhitte, - és velünk, dolgozókkal is elhitette, - hogy nem lesz semmi baj.

A nyár derekán, – egy rendkívüli vezetői értekezleten – könnyes szemmel jelentette be, hogy azonnali hatállyal távoznia kell a vállalat éléről, napokon belül új ember veszi át a helyét.
Megdöbbentünk. Sajnáltuk őt, aki emberségből és szerénységből a cégnél töltött évek alatt kitűnőre vizsgázott.

Az új főnök harmincas évei végén járhatott. Senki nem tudta, honnan jött, mit akar, mihez ért.
Nem egyedül érkezett, egy idős tanácsadó urat is hozott magával, - aki viszont nem titkolta, hogy néptanítói/?/ képesítéssel rendelkezik.
Miután ők ketten átvették a céget, az események gyorsan peregtek.
Az igazgató felmondott a főmérnöknek, főkönyvelőnek, - arra hivatkozva, hogy egyedül kívánja irányítani a vállalatot.
Megszüntette az osztályvezetői állásokat, visszavonta a vezetői pótlékokat.
-    Maga, úgy látom, átfogóan ismeri a céget, - áthelyezem gazdasági vezetői munkakörbe. - közölte velem. Döntési joggal nem ruházom fel, mert itt mindenért én felelek. Javaslatokat tehet, de aláírási joga nagyon korlátozott lesz.
Feladata, hogy ha bármilyen pénzügyi, gazdasági adatot kérek, a legrövidebb időn belül biztosítsa számomra, vagy tanácsadóm számára.

Egy hét végén eltűntek a főmérnöki, főkönyvelői tárgyalókból az értékes bútorok. Ezek hűlt helyét látva jelentettem a főnöknek, hogy baj van…
-    Minek a bútor, ha nincsenek már vezetők? – kérdezte.  Maga ne foglalkozzon vele, én rendeltem el, hogy ürítsék ki a szobákat. Majd a Bizományi átutalja a bútor árát.
Utalták is, de az összeg legfeljebb tíz százaléka volt a bútorok értékének.
Miután újra felvetettem, hogy a cég károsodott a rossz üzlet miatt, - kemény konfliktus alakult ki köztünk.

A következő napokban az igazgató úr kezembe nyomott egy listát, mely az irodai dolgozók nevét tartalmazta.
- Jelölje be, kinek mondjak fel. – adta ki a parancsot.  Harminc százalékát ezeknek elküldöm.
Megdöbbentem. Semmi indok nem volt rá, hogy a jól menő vállalatnál ilyen lépésre kerüljön sor.
-    Ne haragudjon, igazgató úr, én ezt nem tudom megtenni. Kollégáim szinte kivétel nélkül családos emberek, kiválóan értik a feladatukat, jó munkatársi viszony fűz hozzájuk, - képtelen vagyok teljesíteni, amit kér. – mondtam.
-    Akkor kiszámolom.- válaszolta. Minden harmadik ember ki lesz rúgva.
Nem akartam elhinni, hogy van ilyen, de volt.
Pillanatok alatt végig haladt a papírlapokon, és piros tintával megjelölte, hogy kinek kell megírni a felmondását, s már hívta is a titkárnőt, hogy gépelje.

Egyszer szobámban felkeresett a tanácsadó úr. Közölte, hogy a lánya részére, - aki elvált és egyedül maradt a gyerekkel, - meg szeretné venni a cég Trabant gépkocsiját, melyet az egyik részleg használt munkaeszközként. A forgalmi érték tizedrészét gondolta vételárnak, s azt kérte, hogy egy ilyen javaslatot írjak alá.
Miután ettől elzárkóztam, többé nem volt maradásom előtte, mindenben kötözködött.

Ősszel megindult a műszaki területek leépítése is. Mérnökök kerültek utcára, volt, aki iskolai portásként tudott csak elhelyezkedni, de a javító műhely vezetője, - aki még 50 éves sem volt, - egyáltalán nem talált munkát.
Körülményeit jól ismertem, mert felesége egykor iskolatársam volt. Pontosan egy olyan életszakaszban érte őket a munkanélküliség, mikor két gyermeküknek a középiskolai és egyetemi tanulmányaik finanszírozása miatt is legnagyobb szükségük lett volna a szülői segítségre. A férfi – kilátástalan helyzetében, miután már két éve munka nélkül volt, - először súlyos depresszióba esett, majd egyre gyakrabban panaszkodott szívtáji fájdalmakra. Ötvenes évei elején szívinfarktus végzett vele.

Ugyancsak ez a betegség vitte el a vele azonos korú, volt főkönyvelőnőt, aki kísértetiesen hasonló helyzetben volt, - gyermekei közép,- illetve felsőfokú oktatási intézményben tanultak.

Hamarosan jött a hír, hogy a régi igazgatónknak sem kell már új állás, mert magát emésztve súlyos betegség alakult ki nála, mely következtében örökre elköltözött.
 
A vállalat műhelyeiből nem csak az emberek tűntek el. A nagy értékű gépek, berendezések fondorlatos, követhetetlen utakon vándoroltak külső kisvállalkozásokba, amelyeknek tulajdonosi köre rejtve maradt.
Gazdasági vezetőként ki voltam zárva ezekből a döntésekből.

A feszültség egyre halmozódott bennem. Nehéz volt elviselni, hogy egy hatszáz embernek munkát adó sikeres vállalat már csak fele létszámmal működik, vagyona, – melyben sok száz ember verejtékes munkája testesült meg - a valódi érték töredékéért talált rejtett gazdákra, s az igazgató a felettes szervtől egyszemélyi felelősként szabad kezet kapott mindezek végrehajtására.

A vállalatnál folyó események összeegyeztethetetlenek voltak erkölcsi értékrendemmel. Szegény, négy gyermekes munkáscsaládban nőttem fel. Szüleimtől azt tanultam, hogy a szegény ember legnagyobb kincse a becsülete, s úgy kell élni, hogy mindig nyugodtan hajthassa álomra a fejét, ne tegyen olyan dolgot, ami tisztességtelen, vagy amivel másoknak kárt okoz.
Itt pedig nap mint nap azzal szembesültem, elvárják tőlem, hogy asszisztáljak tisztességtelen üzletekhez, mások által létrehozott értékeknek néhány ember kezébe való átjátszásához.
 
December elején tervet kellett készítenem az éves várható eredmény felhasználására, melyet öt pontban tártam az igazgató elé.
Az első négy ponttal egyet is értett, de az utolsónál sátáni kacajt hallatott.
-    Mi ez? Jól látok? Jutalom a dolgozóknak?
-    Igen, válaszoltam, mint eddig, minden év végén…
-    Maga nem vette észre, hogy megtörtént a rendszerváltás? - emelte fel a hangját.
-    Megdolgoztak érte… jött ki a számon.
Ez olaj volt a tűzre. A nagydarab ember felállt, és üvöltve közeledett felém, miközben feje egyre pirosabb lett.
Félelmetes volt. Ady verse jutott eszembe: „Megöl a disznófejű Nagyúr”.
-    Örüljenek ezek a senkik, hogy az alapbérükért dolgozhatnak. Egyébként mi maga? Szakszervezeti bizalmi, vagy gazdasági vezető? – tajtékzott. Könnyen úgy járhat, mint a főkönyvelő, ha szét akarja szórni a vállalat pénzét! – fenyegetett meg.
Egész közel hajolt hozzám, a nyála az arcomba fröccsent. Undorodva töröltem le.

Otthon elsírtam magam, miközben elmeséltem férjemnek a történteket, s mindazt, ami a vállalatnál zajlik, s összeegyeztethetetlen erkölcsi értékrendemmel.
Megölelt és így szólt:
     -  Hagyd ott. Majd csak lesz valahogy. Nem bírom nézni, hogy tönkre mész. A főnököt kérd meg, hogy neked is mondjon fel. A végkielégítés összege segítség lehet, míg új munkát találsz.
Ebben maradtunk.

Másnap reggel – mintha mi sem történt volna – hívatott az igazgató és egy hosszabb távú feladattal akart megbízni.
-    Ne haragudjon, mondtam neki, ezt a munkát már szíveskedjen másra osztani, mert szeretném megkérni, mondjon fel nekem.
-    Én magát nem küldöm el, - válaszolta meglepett tekintettel, de ha menni akar, nem tartóztatom. Gondolkodjon, mielőtt dönt, és döntését közölje a titkárnőmmel.
     Mikor elhagytam az irodát, döntésemet közöltem Klárikával, a titkárnővel.

 
Három nap múlva megkönnyebbülve léptem ki a számomra korábban oly kedves munkahely kapuján.
Fejemben József Attila szavai dübörögtek:
„sziszegve sem szolgálok aljas
  nyomorító hatalmakat.”

Nehéz időszak következett életemben. Néhány hét múlva találtam munkát, egy iskola gazdasági vezetői állását töltöttem be. Havi bérem pontosan egyharmad része lett a jól prosperáló vállalatnál korábban elért jövedelmemnek. Fél év múlva – néhány ezer forinttal magasabb bérért – egy település polgármesteri hivatalába kerültem.
Vállalkozási területen - többirányú felsőfokú szakképesítésem ellenére – nem tudtam elhelyezkedni.
Szembesültem azzal, hogy a sors kegyetlen döntés elé kényszerített. Amennyiben kiszolgáltam volna a magánvagyont harácsoló vezetőket, megmaradt volna magas jövedelmem, melyből nem csak a szerény, mindennapi lét költségeit tudtam megteremteni, de telt belőle utazásra, gyermekeim segítésére is.
Egyre több dologról le kellett mondanom, és az új munkahelyen is sok nehézségem adódott.
Állandóan emésztett az a tudat, hogy közel ötven éves vagyok, az előttem álló évek jövedelme meghatározó lesz a nyugdíjam összegének megállapításánál, s a korábbi 75 ezer forintos bérem 28 ezer forintra csökkent.
Fiatalabb koromban munka mellett tanultam 7 évet, hogy olyan szakmai szintre jussak, - egy magas jövedelmű állást betöltve – mely  idős napjaim anyagi biztonságát is megteremti. Éreztem, hogy mindezt elvesztettem.
Korábban stabil egészségi állapotom megromlott.
Vezetői állásomból való távozás után fél évvel orvoshoz kellett fordulnom, akinek első kérdése az volt, hogy nem voltam-e stressznek kitéve? Olyan elváltozásokat tapasztalt szervezetemben, melyek kilátásba helyezték egy nagy műtét jövőbeni elvégzésének szükségességét. Erre hamarosan sor került.
Két hónapig munkaképtelen voltam, majd újra visszatértem dolgozni.
Szakmai karrierem összeomlása nehezen kezelhető volt számomra, s a lelki teher ismét fizikai tünetekben jelentkezett: koszorúér szűkületet diagnosztizált a kardiológus, s ő is feltette a kérdést: nem volt-e részem sok stresszben?

Mikor elérkezett nyugdíjazásom időpontja, akkor érintett meg leginkább az a negatív hatás, amit nekem, becsületes embernek a rendszerváltás nyújtott.
Ötvenezer forint körüli veszteséget jelent számomra havonta a kényszerű munkahely változtatás miatti jövedelem csökkenésből adódó nyugdíjkiesés.

Az évek múlásával napirendre tértem a történtek felett, s biztos vagyok benne, hogy ma sem cselekednék másképpen.
Tisztességtelennek tartottam, s tartom, hogy az emberek egy kis hányada mások verejtékes munkájával létrehozott javakat valódi értékük töredékéért tették magukévá, megalapozva ezzel utódaik anyagi jólétét is.

Szerényen élek, de nyugodt lelkiismerettel.
Kíváncsi lennék rá, a ma már nagytőkésnek számító, és az állam által mai napig támogatott volt igazgatóm hogyan értékeli saját életét.