Egyedül maradt, teljesen egyedül… Eleinte megpróbált megkapaszkodni, mindenféle munkát elvállalt, de aztán már semmilyen munka nem akadt . Egész nap otthon ült, gondolkodott, hol rontotta el. Nem kellett volna eljönnie otthonról? Harcolnia kellett volna az idegen tulajdonosokkal? Nem kellett volna engednie, hogy az asszony dolgozzon?

JELIGE: KISANDI

A padlakó

    A pályaudvaron ült, nézte az elsuhanó vonatokat. Nem mintha olyan sok vonat suhant volna el mostanában… Csak ült a padon, néha elszívott egy cigit, bement a restibe – az még megvolt – és ivott egy fröccsöt. A kisvárosban mindenki ismerte. Hozzájuk tartozott, mint a templomuk, az iskolájuk, a temetőjük. Senki nem emlékezett, honnan jött, mióta ül a padon, este hol hajtja álomra fejét…
A városka valaha jobb napokat látott, a gyár, amely szinte mindenkinek adott munkát, már jó pár éve bezárt. Sok munkalehetőség nem volt, az öregek otthon ültek, ha volt kertjük, azt művelték, ha nem, a kocsmában vagy a restiben üldögéltek. A fiatalok vagy iskolába jártak, a városka valaha jó nevű gimnáziuma, úgy-ahogy, de még működött, vagy ha már kikerültek az iskolapadból, ők is vagy otthon múlatták az időt, vagy a városka mára egyetlen presszójában találkoztak estenként.
Poros, álmos, csendes hely volt, a vonatok is csak ritkán álltak meg, és akkor se szállt le soha senki… Amikor ő leszállt, egész más volt minden. Felépült a gyár, kellett a munkaerő, toboroztak az ország minden tájáról. Messziről érkezett, de olyan jó pénzt ígértek, hogy nem tudott ellenállni! Anyja hiába kérlelte, hajthatatlan volt. Mennem kell, itt kell hagynom ezt a kis falut a világ végén, végre nagyvárosba mehetek! És nekivágott a nagy útnak. Nem csalódott, volt pénz, lakás, nők… Élte világát, dolgozott, szórakozott, aztán meg is házasodott, jöttek a gyerekek… Szépen keresett, jól éltek, nem szenvedtek hiányt semmiben. Anyja is megnyugodott, látta, jó helyre került a fia. Aztán a gyárat eladták idegeneknek, a munkásokat elküldték, egy idő múlva bezárták. A városka lassan de biztosan hanyatlani kezdett. Aki tudott, elmenekült, aki tudott visszament a falujába, és volt, aki öngyilkos lett… Ő is vissza akart menni a faluba, messze, a világ végére, de már nem volt hová. Anyja meghalt, az öreg ház roskadozott, omladozott, egyszer csak összedőlt… A felesége bejárt a közeli nagyobb városba, egy varrodába, ahol összetalálkozott valakivel, és elhagyta őt… A gyerekei még messzebb mentek, a fiú egy hajón szakácskodott, a lány elköltözött a fővárosba, hátha ott könnyebb az élet… Egyedül maradt, teljesen egyedül… Eleinte megpróbált megkapaszkodni, mindenféle munkát elvállalt, de aztán már semmilyen munka nem akadt . Egész nap otthon ült, gondolkodott, hol rontotta el. Nem kellett volna eljönnie otthonról? Harcolnia kellett volna az idegen tulajdonosokkal? Nem kellett volna engednie, hogy az asszony dolgozzon? Istenem, mi tévő legyek? Szakállt növesztett, hosszú hajat, lefogyott, lassan senki nem ismerte fel a városkában, ahol pedig éveket töltött el. A korosztályából sokan elmentek egy égi – talán még működő – gyárba, a fiatalok meg nem is ismerték.
És egy szép napon kiment a pályaudvarra, leült az egyetlen ép padra és csak ült, ült és nézelődött. Eleinte megbámulták az arra járók, kérdezgették, néha megkínálták ezzel-azzal, adtak egy kis pénzt, de ő nem állt szóba senkivel. Ült a padon, nézelődött, nem zavart senkit. Lassan megszokták a városka lakói is, sőt megszerették. Ha egyszer nem ülne ott a padon, keresni kezdenék… De ő ott ült, nem ment el, nem hagyta cserben azokat, akik szerették. Pedig, hányszor, de hányszor elgondolta, hogy másnap nem jön… Üres lesz a pad, a restiben dolgozó szép, fiatal lány keresni kezdi, az állomásfőnök kétségbeesve telefonál, hol lehet a Padlakó? A gyerekek csodálkozva kérdik: Hát a bácsi? Üres a pad! Mi történhetett? Ki látta? Az öregek elkeseredetten mondogatják: Hát már benne sem bízhatunk? Mivé lett ez a világ? Nem, megyek másnap is, minden nap, míg erőm engedi. És ment, már hajnalban ott ült a padon, ha esett, ha fújt. Integetett a vonatoknak, nézelődött, cigizett, néha ivott egy sört…
Egy sötét téli hajnalon az állomásfőnök kinézett az ablakon és a pad üres volt! A Padlakó – kiáltott fel! Hol lehet? Ilyenkor már rég itt üldögél. Úristen, csak nincs valami baja? De hát hol keressem, Istenem, azt se tudom hol szokott aludni! És az állomásfőnök nem tudta mit tegyen, kit hívjon, hová menjen. Nagyon elszomorodott, sírni szeretett volna… Mi lesz most? Hogyan tovább? A város szegényebb lesz egy színfolttal! Nincs mese, keresnem kell egy másik Padlakót, döntött az állomásfőnök. De hát hogyan? A mi Padlakónk becsületes, tisztességes, még tiszta is, hát hol találok én egy hasonlót? Kivilágosodott, és a Padlakó még mindig nem volt sehol. A resti kinyitott, néhány ember is megfordult az állomáson, és mindenki döbbenten nézett a padra, ahol nem ült senki. A városkában futótűzként terjedt a hír: eltűnt a Padlakó! Amitől már régóta féltek, bekövetkezett. Elhagyott minket, úgy ment el, hogy nem is szólt, de hát miért? – kérdezgették egymástól az emberek. Szomorúság lengte be a kisvárost, a gyerekek elcsöndesedtek, az öregek megijedtek. Hiszen, ha Ő elmehet, akkor mi is – gondolták. Róla már-már azt hitték, hogy halhatatlan és akkor, tessék, eltűnik! De hát nem halhatott meg – mondta a restis lány! Tegnap még semmi baja nem volt!
A Padlakó fűtetlen, hideg szobájában feküdt az ajtó előtt. Hajnalban, ahogy szokott, felkelt, hogy induljon a Padra, de összeesett és már nem tudott felkelni többet. Mikor rátaláltak, a test már oszladozott… A Pad azóta is ott van az állomáson, nem ül rá soha senki…