Szőcs Géza: Kagemusák és kamikazéik

Van tehát egy cím – Lehetnék én is kamikaze – és egy verssor: “Egyedül vagyok, nem biztos, hogy élek.” Ez a verssor két állítást tartalmaz, mindkettőnek nagy irodalma van. Az "egyedül vagyok" érzülete – többes számúvá pluralizált formában, "egyedül vagyunk" – szerencsétlen üzenetként megjelent korábban a magyar politikában is, legfönnebb annyit fűzhetnénk hozzá, hogy jelmondatként teljesebb és precízebb lett volna valahogy így fogalmazni: Egyedül vagyunk, s ha rajtunk múlik, mind kevesebben.

Szőcs Géza

Kagemusák és kamikazéik

Részlet Szőcs Géza esszéjéből a Bizottság-kiállítás irodalmi és zenei programsorozatán

De tegyük félre a politikát, hiszen az idézett verssorban esetünkben nem a politikai, hanem az általában vett magányérzet szólal meg. Ennek az a nagy paradoxona, hogy mint felismerés a költők, kamaszok, szorongó lányok és csalódottak torkából ugyan mint legszemélyesebben egyéni sóhaj szakad fel, de ezek a sóhajok összességükben elsöprő erejű kollektív beszédet, sőt világkórust képeznek, mely milliárd hang bonyolult polifóniájában dörgi szét a négy égtáj fele Niagara-szerűen, hogy magam vagyok, nagyon. kicsordul a könnyem, hagyom. Vagy egyszerűbben: egyedül vagyok.

Ami a második állítást illeti, a mára már közhelyessé strapált választ a "vajon élek-e" kételyére világosan megfogalmazta René Descartes az Elmélkedésekben: ha beszélsz, ha gondolkodol, biztosra vehető, hogy létezel. Descartes is eltöprengett azon, amin annyian: hátha a világ nem is létezik, hátha csak álom, csak árnyék, una ficción, una ilusión, ahogy a drámaíró felelte meg a Qué és la vida? kérdést. Hátha varázslat az egész? Descartes így felelt erre: "Igen ám, de ha van valamiféle rendkívül nagy hatalmú, rendkívül agyafúrt csaló, aki állandóan megtéveszt engem, méghozzá szándékosan? Nos hát akkor aligha kétséges, hogy én is vagyok, ha egyszer engem téveszt meg! Tévesszen csak meg amennyire tud, azt mégsem lesz képes elérni sohasem, hogy ameddig azt gondolom, vagyok valami, semmi se legyek." (Boros Gábor ford.)

A Bizottság szövegírójával azonban aligha valamiféle karteziánus önvizsgálat íratta le ezt a sort. Inkább – de ha jól értem, nem az a feladatom, hogy értelmezzem azt az egykori dalszöveget, hanem, hogy valamiféleképpen a magam életére vonatkoztassam. Élek az alkalommal, mert az általános vélemény az, hogy MINDEN emlékezés valójában: önértelmezés. Sőt, önigazolás, nemcsak morális értelemben, hanem az élettények szukcesszív oksági sorokba történő rendezése révén is. Már akkor is becsapjuk még magunkat is, másokról már nem is beszélve, amikor  egy egyszerű történést felidézünk. Én ezzel ugyan nem értek teljesen egyet, de most legalább bevallottan indulhatok el egy életembe mások által taposott ösvény mentén: mi van ezzel az egyedülléttel? meg a kamikazékkal?

1982-ben hajszálon múlott, hogy élve maradtam. A mítoszokra és vértanúkra szomjas magyar közgondolkodást és közérzületet amennyire felizgatta az a tény, hogy egy többé-kevésbé ismert ifjú költőt valószínűleg eltett láb alól a román politikai rendőrség amiatt, mert szembe mert fordulni a zsarnoksággal, például jogokat követelve az erdélyi magyar közösségnek –amennyire drámai, szimbolikus, felemelő és hajmeresztő volt sorsomnak ez a már-már bizonyosra vett végzetes fordulata, éppen annyira leforrázottnak érezte magát, talán becsapottnak is, ugyanez a közeg: megfosztották valamitől, amiben jó lett volna még sokáig dagonyázni és gargarizálni. Ah, nálunk legyilkolják az ifjú magyar költőket Erdélyben, pedig csak szabadságot akarnak. Amikor a titkosrendőrségnek köszönhető tüdőembóliámból magamhoz tértem, azzal a győzelmes tudattal, hogy lám, példát mutattunk ellenállásból, és még életben is maradtunk, sőt még szabadlábon is (legalábbis egyelőre, tettem hozzá  magamban), tehát ettől kezdve nem érvényes, mert nem hiteles többé a "nálunk megmukkanni sem lehet, mert rögtön agyonvernek" önfölmentő, gyáva retorikája – nos, ekkor az a meglepetés ért, hogy mintha nem mindenki örülne annak felhőtlenül, hogy nem a temetőben fekszem, csak a kórházban. Most elővettem Az uniformis látogatása című kötetemet, amely a 8o-as évek második felében jelent meg New Yorkban, s amely főként 1982 és 1986 közötti verseimnek és politikai írásaimnak a gyűjteménye. Idézet rögtön a bevezetőből: a mártír-szereppel azért nem kívánok azonosulni, mert ez "azokat igazolná, akik szerint nem lehet szembefordulni a romániai hatalmi erőszakkal." Szőcs Géza, ne légy oly vértanú  – szólítja meg rögtön a legelső versben a költőt a hattyú, és 1984 augusztusában – amint az a kötet 117. oldalán olvasható – azt írtam valakinek:

                                                       A lábnyomokat fésüli
                                                       a fűbe ejtett fésű
                                                       kiáll a torokból a tőr.
                                                       Kötőtű, kőtörőfű.

                                                       Ne szidj, ne gyűlölj, amiért élek.
                                                       A szavakban vadállat járkál.
                                                       Amiért hiába szerettél,
                                                       amiért vártál s hiába vártál.   

A lét és nemlét közti, az én és nem-én közti peremhelyzet, az élek és mégsem élek élménye, ezek a nagyon keskeny küszöbök  különben állandóan visszatérnek a verseimben – annyi ilyen sort volna lehetséges idéznem, hogy erről a túlságosan is könnyű feladatról szívesen lemondok most. De hadd idézzek viszont befejezésül Szentpétervárott aznap című versemből, amelyet nem szokás emlegetni, mert zavarbaejtő módon a szentpétervári forradalmárokról szól – egészen pontosan a forradalom várakozásáról. Akkor, Kolozsváron, a változásban való reménytelen hit hangulatában, a rettentő sötétségben minden forradalomra és forradalomnak hazudott államcsínyre áhítattal gondoltam, mert szerettem a bátor embereket, akik a haragvó tömegek élére állva képesek megdönteni a zsarnokok uralmát. S ha nem éltem is át Petőfivel azt a gondolatot, hogy Párizsban bizonyára én voltam Desmoulins Kamill, magamban némi szimpátiát tápláltam a Sztálin által később meggyilkoltatott Trockij, a szentpétervári forradalom vezére iránt. "Aznapra Szentpétervárott, vajon mit ígért az időjárásjelentés? S hogyan ébredtek, milyen előérzettel a kis, kecskeszakállas szabadságharcosok, az éhes munkások, a mesterlövészek, aztán a petrográd elemek és az earl-grófok, a cirkálók matrózai, a tett mátkái kopott zubbonyukban, meg a Véget Nem Érő Forradalom szolgalegényei és kamikadzéi, lógott-e valami a levegőben? Vajon tudták-e a kronstadti tengerészek, mikor kinéztek a vízre: no, ez lesz az a nap!"

Igen, akkor már tisztában voltam vele, hogy nemsokára hogyan verték le a kronstadti matrózlázadást az elvtársak, mégsem tudtam másként gondolni a forradalomra, mint aminek el kell jönnie mihozzánk is, hogy megváltó erejével pokolra küldje a bukaresti hatalmasokat. A vers további soraihoz magyarázatul annyit: a kagemusa (mint Kurosawa filmjéből tudjuk) japánul hasonmást, alteregót jelent, olyan személyt, aki valaki helyett van ott és valamit tesz, ami nem igazi, csak ál-, csak mű-, csak pót. Pót-király, pót-forradalmár, pót-kamikaze. Íme: "...érezték-e hogy ez lesz az a nap? a nap, amikor nagyot reccsen a történelem, az a nap, amikor kagemusáikat a kamikadzék hazaküldik, és maguk látnak munkához." Vagyis a forradalomhoz.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy később is sokszor felmerült bennem, hogy magam is valóban kamikadze vagyok, aki – Rohanunk a Forradalomba, vagy hova is? – ott áll egy torpedó orrában vagy egy halálba tartó repülő kormányánál – dehát valahogy úgy hozta a sors, hogy mégis életben maradtam, valahogy nem robbantam fel és nem zuhantam le, magam sem értem, hogyan. Ennek azért örültem, mégha tisztában vagyok is vele, hogy Dugovics Titusz hívei másként ítélik meg az életemet. Akár létezett Dugovics, akár nem.

Később – ezt azért elmondom – sok barátra tettem szert. Aztán rájöttem, hogy némelyikük csak az erdélyi ellenálló csodabogarat látta bennem, s csak mint egzotikus figura voltam érdekes számukra. Jöttek olyan évek, és nem Aczél György alatt, amikor ki akartak retusálni (mint Trockijt a fotókról) a magyar költészetből. Még a Duna Televízióból is megpróbáltak kitörölni, amelynek pedig egyik kezdeményezője voltam, ha szó szerinti alapítója nem is.

Egyszer, az adás irodalmi műsorában történt változás kapcsán azt gondoltam: na, most jött el annak a pillanata, hogy ismét képernyőre kerülhetek legalább a Duna tévén. 

De nem kerültem. A műsor úgy indult el és úgy szűnt meg később, hogy egyetlen másodpercre sem szólalhattam meg benne. Akkoriban megint felmerült bennem a kérdés: Vajon élek-e még? Létezik, hogy már nem létezem?

(Fotók: Klement Zoltán)