A díjkiosztó helyszíne felé menet a Bartók Béla úton összetalálkoztam költőismerősömmel, aki a meghívottak között szerepelt. Megkérdeztem, tud-e valamit a helyezésről. – Nem tudok semmit, meglepetés – válaszolta, majd azon dilemmáztunk, hogyan kerülhet versenybe Tandori Dezső vagy Gergely Ágnes, akik egy mai megmérettetésben evidencia, hogy csak elsők lehetnek már életükben is klasszikusként.

Költők sűrűjében

A Kortárs költőversenyének

eredményhirdetése a Hadik kávéházban

A Hadik emeletének kis helyiségében a kevés széksor arra volt elég, hogy a tizenegy díjra jogosult – mint a híres nemzeti tizenegy a fociban – elférjen esetleges vendég kísérőivel. Néhányan a terem szélénél folytatódó kávéházi erkélyre ültek baráti társaságban, ahonnan még láthatták-hallhatták az eseményt. A tudósító úgy érezhette, egyenesen a Parnasszusra került, amikor helyet kapott, és rögtön két költő között találta magát.

Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a megjelenteket, majd a versrovat szerkesztőjének, Pécsi Györgyinek adta át a szót, aki egyben a verseny kiötlője is volt. A szerkesztőnő elmondta, hogy másfél éve került a versrovat élére és próbálja megújítani, izgalmassá tenni a folyóiratot, ennek jegyében született már tematikus szám gyermekvers és haiku tárgyban. A mostani költőverseny eredménye pedig a novemberi megjelenés anyagát adja.

Az ötletet egy Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés adta. A költő elmondása szerint bármerre járt a világban kelettől-nyugatig, még a magyar szórványközösségekben is mindenhol ismerték, idézni tudták Petőfi Sándor „Itt van az ősz, itt van újra” kezdetű versét a karon ülő kisgyerektől a botra támaszkodó öregemberig. Ezt a beszélgetést Kapolcson, a Művészetek völgyében a tudósító is hallotta, így örömmel idézte vissza, hogy imígyen a születésnél is ott lehetett, azon a júliusi hűvös napon, amelyik hidegében szinte egyezett emez október végivel, mégis tele volt a Király udvar, a Művészetek völgyének szabadtéri irodalmi helyszíne.

Petőfi szép őszi verse lett tehát a kiindulás, mely ennyire összetart egy kultúrát, nemzeti közösséget, s melynek Aludjál hát, szép természet verssorát kellett kötelezően felhasználniuk a nevezőknek, mellette két másik, szabadon választott Petőfi-verssorral beépíteniük egy saját költeménybe. Pécsi Györgyi elmesélte, sokszor félve nyitja ki e-mailes postaládáját, mert versszerkesztőként előfordul, hogy akár tizenöt embert kell visszautasítania, a verseny kiírása után viszont folytonos izgalommal várta a beérkező nevezéseket, és mint az eredmény mutatja, valóban nem hiába. A másik ötlet képzőművészek bevonása volt, azzal, hogy a költők mellett ők is szerepeljenek. Erről Novotny Tihamér képszerkesztő mondta el, hogy a végül díjként kiosztott, somlói borral töltött borosüvegek címkéjét az erre felkért kortárs képzőművészek tervezték, olyanok, aki már szerepeltek a folyóiratban, vagy fognak a közeljövőben, mint feLugossy László. A válogatás szempontja volt még, hogy a versek-költők világa, és a felkért képzőművészeké közelítsen egymáshoz, reflektáljon egymásra. Így Tandori Dezső ékezettelen szövegéhez Puha Ferenc vonalgrafikája, verssorok egymásra írásával alkotott képe vagy Gergely Ágnes lírájához Aknay János kedves nőalakot formázó illusztrációja társult.

Végül a nagy izgalommal várt díjakról eredményhirdetésen végül kiderült, hogy tizenegy első díj született, a kiváló költők felolvasták verseiket, a képzőművészeket Novotny Tihamér mutatta be. Azoknak, akik nem lehettek jelen – mint Tóth Erzsébet, akinek Finnországban jelent meg kötete –, Ambrus Lajos tolmácsolta a pályázatra beküldött, díjazott költeményét, Filip Tamás versét pedig a költő lánya olvasta fel. Tarján Tamás közösen pályázott Reményi József Tamással, utóbbi a napokban a szegedi Hajnóczy-konferencián vett részt, így a szerzőpáros jelenlévő tagja olvasta fel utolsóként közös alkotásukat, újabb versparódiákat. A szatírák keltette mosolyokkal zárult az est, valamint kóstolóval a finom somlóiból, hogy még emelkedettebb legyen a hangulat a Kortárs honi Parnasszusán.

Csanda Mária

„Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?” – Egy kortárs olvasó laudációja