„Még mindig nem ismerem” – Agota Kristof-emlékest a Magyar Írószövetségben

A Magyar Írószövetségben a közelmúltban elhunyt Kossuth-díjas írónőre, Kristóf Ágotára emlékeztek, vagy ahogyan a  nagyvilágban ismerik nevét  a Svájcban élt, magyar származású alkotónak: Agota Kristofra.

„Még mindig nem ismerem”

– Agota Kristof-emlékest a Magyar Írószövetségben

Pár perc jutott némi csendes szemlélődésre az „akadémiai késésnek” köszönhetően, amellyel kezdetét vette a megemlékezés az Írószövetség általában könyvbemutatókra szolgáló termében. Agota Kristof /Kristóf Ágota gyászszalagos portréja a falon, jóval szemmagasság felett, virágok és gyertya az asztalon. Az írónőt a meghívón is magyar nevével illették a szervezők, és a megemlékezés szimbolikus diskurzusában tartotta magyar írói mivoltát, egyidejűleg körülvéve a búcsúztatás intézményesült jeleivel.

A hallgatóság: az írónő néhány családtagja, a NEFMI képviselői, többen az Írószövetség részéről. Néhány író, néhány olvasó. Fegyelmezett, gördülékeny, nem túl hosszú hivatalos program, méltatás, emlékezés. Az esemény hírére méltóképp összegyűltek (akik időben értesülhettek erről) ezek szerint temetni is, dicsérni is jöttek. Ahogy azt megtudtuk, a temetésre 2011. szeptember 26-án (hétfőn) délelőtt Kőszegen kerül sor.

A rendezvényen a jelenlevők köszöntése után Szőcs Géza államtitkár mondott beszédet. Méltatta az írónő munkásságát, munkái jelentőségét a magyarság, a magyar írói lét kontextusába helyezte. Kitért arra is, amit a Kossuth-díj odaítélése jelentett: a nemzet megbecsülésének kifejeződését.

Majd Szász János filmrendező mondott személyes hangvételű búcsúztatót, felelevenítve az írónőnél tett látogatását, benyomásait beszélgetéseik közvetlenségéről, mélységéről. „Fényképek a falon, semmi különös” – mondta a lakásról, ahol vendégségben járt, ugyanakkor ezzel a visszaemlékezéssel egyértelművé tette, hogy abban a lakásban olyasvalakivel beszélgetett, akinek szavai nyomán kézzelfoghatóvá vált a kijelentés: az írás az, amit csinálni kell.

Nemcsak mi emlékezünk, hanem Agota Kristof/ Kristóf Ágota is emlékeztet minket: írni kell akkor is, ha az épp senkit sem érdekel, ha nincs semmiféle kilátás arra, hogy bárki is olvassa majd a szövegeket, amelyeknek ilyen háttér előtt, mintegy ellenhatásra, de létre kellett jönniük, mert csak így jöhettek létre.

Mert lehet ugyan, hogy a „három nagy francia kiadó”-ból udvarias, de semmitmondó visszautasítás kíséretében érkeztek vissza kiadásra szánt szövegei, és az is lehet, hogy a kéziratok egyszercsak sárgulni kezdtek ott a polcon, és akkor talán valóban úgy tűnhetett, hogy csak a port és nem az olvasó figyelmét foghatják – de akkor is, láthatatlanul már ott állt: az irodalom őt saját nevén fogja szólítani.

Erősen hatják át a gesztusok ezt a szellemi teret, de az életmű fényében talán épp ezek a gesztusok segíthetnek megérteni, mit jelenthet: magyarul írni, de nem magyar nyelven.

Ilyen irányból talán rákérdezhetünk arra, hogy lehet az, hogy egy másik nyelvet, amely nem az anyanyelvünk – de tanultuk, beszéljük, használjuk –, nem egyszerűen idegen nyelvnek kellene tekintenünk. Hanem olyannak, amely ellenséges. Mert pusztítani képes az anyanyelvet. Ahogy Lázár Balázs színművész Az analfabéta című műből idézte Agota Kristof/ Kristóf Ágota szavait: „Több, mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak a szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi súlyosabb. Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”

A kérdés hazáig kísért minket: hogyan vehet egy író másik nyelvben lakást? Hogyan lakhat egy másik nyelvet? Még akkor is, ha ez a nyelvi lakás, amely „nem nevez meg semmit” pont olyan egyszerű, puritán berendezésű, mint amilyen az írónő svájci lakása lehetett Szász János benyomásai alapján.

Reméljük azonban, hogy a magyar irodalmat lakni fogják művei, így ez a megemlékezés a magyar recepció nyitását jelezheti. És hogy hírt adjunk még egy, ezzel egybecsengő gesztusról: Pozsgai Zsolt rendező az esemény zárásakor emlékeztette a hallgatóságot, hogy az írónő drámai művei közül kettő is bemutatásra kerül szülőhazájában a közeljövőben: a John és Joe és a Szürkület, avagy az utolsó vendég című egyfelvonásos darabokat a Budapesti Kamaraszínház tűzi műsorára.

Szöveg és fotók: Gombos Márk

Portrékép (lead): konyves.blog.hu