A Kolozsvári Magyar Napok irodalmi színterén, a Bulgakov Kávéházban Szálinger Balázs válaszolt László Noémi kérdéseire.  Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának estjén jelen voltak a meghívott közeli barátai is, akik szívesen hallgatták kolozsvári ihletésű költeményeit.

A zalai poéta kolozsvári jelenései

Keszthelyen született, de ott nem igazán tudnak róla, Zalaegerszegen nagyon szeretik, Nagyváradon kolozsvárinak mondják, Budapesten erdélyinek tartják, a Szamos-parti városban pedig, ahová költővé válása is köti, azzal ugratják, hogy csinálhat bármit, úgyis magyarországi marad. Szálinger Balázs jött-ment poétának vallja magát, mert neki nem az számít, hol él, hanem az, hogy az adott tér miként befolyásolja írásait. Fél éve tért vissza Budapestre, s ott egy hónap alatt több verset írt, mint egész kolozsvári tartózkodása során. „Olyan, mintha az ember ide élményt gyűjteni jönne, Budapestre meg dolgozni menne vissza” – meséli.
A meghívott valóságos vándorlélek, nehéz volna megmondani, hol van az igazi otthona. Amint az a beszélgetésből is kiderült: Kolozsvárhoz erős kötelék fűzi, első két kötete (Kievezni a vajból, Zalai Passió) az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozatában jelent meg. S az sem titok, hogy költői indulásában nagy szerepe volt Orbán János Dénesnek.  Amikor úgy döntött, megpróbál itt élni, az lebegett előtte, ami első köteteinek keletkezése körül jellemezte a Kincses Várost. Félt is egy kicsit, hogy a hangulat több mint tíz év után más lesz, csalódás fogja majd érni, ha ideköltözik. Aztán mégsem így történt, az első pillanattól kezdve otthon érezte magát, a kávéházi asztalok, a régi barátságok mit sem változtak.
A beszélgetés Szálinger Nagyváradon töltött periódusára is kitért. Huszonkét évesen lázadó, kissé pimasz költőként bizony sokszor „nagyszájú” volt, történt olyan is, hogy egy idős szerző könyvbemutatóját megszakította.  „Valószínűleg emiatt is Váradon ronda, gőgös kolozsvárinak tartottak, aki szegény váradi poétákat provinciálisnak nézi, ami nyilván nem így van, de hát nagyon fiatalon az ember másképp viselkedik” – emlékezett akkori éveire.

László Noémi kíváncsi volt arra, hogy ennyi romániai élménnyel miként illeszkedik be Szálinger a magyarországi irodalmi életbe, ahol további köteteivel két neves kiadónál, a Magvetőnél és az Ulpius-háznál szerzett elismerést. „Az elmúlt fél évben mentem vissza Pestre és nem úgy érzem, hogy ugyanoda kerültem volna vissza, ahonnan jöttem.” Hat írószervezet tagja, eleinte volt egy négy-öt fős társasága, akikkel szívesen járt össze, de kellemetlen személyes ügyek miatt már nem olyan a kapcsolata azokkal az emberekkel. Irodalmi találkozókra, estekre nem igazán jár, ha hívják, akkor elmegy, ha nem, akkor távol marad.
Szálinger inkább tudatos alkotó. „Az ember azt az agyat, ami neki van, egy másik tudattal a hóna alá kell csapnia és elvinnie olyan helyre vagy időbe, ahol hatások érik. Ha éppen unja magát, és nincs, amiről verset írjon, akkor el kell mennie egy falusi focimeccsre és ott elbeszélgetni egy ’helyi erővel’, így már sokkal több az esély a versírásra, mintha az ember otthon gubbasztana. A kiszámíthatatlan őrületet, amely egy költőben van, ha generálni nem is, de keretbe helyezni lehet” – magyarázta műhelytitkait a költő.
Szálinger nem szeretne egy irodalmi folyóirat szerkesztőségében dolgozni, mert lehet, hogy megunná. Nem szereti ezt a fajta kötöttséget, nem szívesen élne meg az irodalomból, legalábbis ilyen formában nem.  A drámaírást tekinti munkának, amikor van egy határidő, egy keret, egy terjedelem, és ezeknek eleget kell tenni. Az ilyen munka közben is beugorhat néhány versbetét, amelyet önálló költeményként is fel tud majd használni. Szálinger Balázsnak színpadi műve van; az Odaadnám magáért a vesémet című, szilveszteri kabarénak szánt írását Kolozsváron nagy sikerrel adták elő.
Az esten természetesen azokat a verseit is felolvasta a szerző, amelyek kolozsvári élményeivel kapcsolatosak.

Varga Melinda