A Kolozsvári Magyar Napok keretében a város hatvanas-hetvenes évekbeli irodalmi életéről, a Gaál Gábor Irodalmi Kör fénykoráról, a metaforákba, sorok közé rejtett üzenetek időszakáról folyt beszélgetés a Bulgakov kávéházban Király Lászlóval.

A metafora-korszak irodalma

Az est az 1967-ben megjelent antológia, a Vitorla-ének címét viselte, vagyis felidézte a korszak egyik legjelentősebb kiadványát, amelyben Király László is szerepel. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezte eseményen a Forrás-nemzedékeket jól ismerő szakmabeliek mellett nagyon fiatal érdeklődők is jelen voltak.
Király László az 1960-as évek elején volt egyetemi hallgató Kolozsváron. Visszaemlékezve erre az időszakra elmesélte: az 1956-os eseményeket követő hangulatban félénken próbálta bontogatni szárnyait az új költő-nemzedék. Veres Zoltán, Hervay Gizella, Szilágyi Domokos voltak az akkori pályakezdők példaképei. Király és társai – mint mondta – más hangon szólaltak meg, mint elődeik, nagyrészük vidékről került fel Erdély metropoliszába, a nagyváros adta lehetőségek, impulzusok elősegítették kibontakozásukat. Abban az időszakban kezdtek el írni, amikor a politika engedékenyebbé vált, a cenzúra rövid időre nem szólt bele oly mértékben a publikációkba, mint azt megelőzően és majd a későbbiek folyamán is.
A Vitorla-ének című antológia megjelenését a Román Írószövetség hetilapja, a Luceafărul segítette elő, amelyben hasonló stílust képviselő költők és írók publikáltak.
Királyék feltűnésével a Gaál Gábor Irodalmi Kör számbeli összetétele is megváltozott, az addig kis létszámmal működő alkotói csoportosulás egy-egy ülésén ettől kezdve sokszor százhúsz érdeklődő is megjelent, munkásoktól egyetemi tanárokig.
Egyed Emese arra volt kíváncsi, hogy ez a generáció miként értesült az országhatárokon túli irodalmi élet eseményeiről, az ottani írásokról, valamint hogy az erdélyi irodalomról tudomást szereztek-e Magyarországon. A ’80-as, ’90-es évek elején születetteknek, akik nagy számban vettek részt ezen az irodalmi esten, hihetetlennek tűnhetnek az akkori állapotok, amikor az országhatárok szinte áthághatatlan akadályt jelentettek.
A korabeli nem erdélyi magyar irodalomhoz csak elvétve lehetett hozzájutni, inkább csak a kiváltságosoknak – emlékezett Király. A kolozsvári bölcsészkar folyóirat-osztályán a könyvtárosnő jóindulatának köszönhetően kikérhettek egy-egy magyarországi folyóiratot.  Ezekben szerepeltek a szovjet irodalom új hullámának képviselői is. 
A Gaál Gábor Irodalmi Kör nem volt érdekszövetség, politikával nem foglalkozott, tagjait kizárólag az irodalom érdekelte, bemutatták egymásnak írásaikat és beszélgettek róluk. „Hangerővel és naiv őszinteséggel álltunk a világ dolgaihoz” – fogalmazott a költő. Először még mester, irányító sem volt a körben, aztán a létszámnövekedés után jónak látták, hogy valaki kézben tartsa az eseményeket, így Bodor Pál önként jelentkezett a „gondnoki” tisztre. Friss levegő illata járta át a kört, szabadon, őszintén hangzottak el nagy gondolatok, ezért jártak szívesen a Gaál Gábor-találkozókra. Tulajdonképpen ez a szabadság-hangulat jelentette az egyetlen kibúvót a mindennapokból.
A mítosz a legtalálóbb szó a ’60-as,’70-es évek irodalmi korszakára, a szabadságban gondolkodó alkotók sajátos képekben látást, személyes, különleges emberi ritmust képviseltek – állapította meg Egyed Emese.
Király László szerint a vers alapfeltétele az őszinteség. A költészet nyelvi készség kérdése is, az ember örökli ugyan, de fejleszteni kell, olvasni, művelni a tehetséget. Király több olyan szerzőt is ismert, akik nem szerettek olvasni. Ő nem szívesen olvassa azokat a verseket, amelyekből süt a műveletlenség.
A továbbiakban a hetvenes évek irodalmáról beszélgettek, amikor egy újabb generáció jelent meg a színen. 1968-ban az európai és amerikai politikai események miatt a cenzúra rövid időre megszűnt ugyan, de ez nem tartott sokáig. A cenzúra ellenére megjelentek olyan szövegek, amelyek mai szemmel is elképesztőek, elég Bodor Ádám írásait említeni. Ki lehetett játszani az akkori rendszer éberségét is.
Kétféle cenzor létezett: a bunkó és az, aki barát kívánt lenni, bizalmas viszonyba akart kerülni az íróval és elmagyarázta, hogy miért nem jelenhet meg egy-egy szöveg – mesélte Király László. Szerinte a hetvenes évektől egészen a nyolcvanas évek közepéig tartó irodalomra jelképrendszer jellemző, amely tulajdonképpen semlegesítette a cenzúrát. Az olvasónak pedig meg kellett tanulnia olvasni a sorok között. Két vers volt mindig egy szövegben, a látható, és egy másik, a szavak között rejtőzködő. Azok az alkotások ma is lúdbőrössé teszik az embert. Voltak akkoriban olyan irodalmi találkozók, hogy a fél iskolát haza kellett küldeni, mert nem fértek be a terembe. Nem formai újításai, hanem az üzenete miatt volt ez az egyik legemlékezetesebb periódus.  A hátulütője ennek a korszaknak csak az volt, hogy kifelé, az összmagyar irodalom viszonylatában ezek a szövegek kissé maradinak tűnhettek – vélte Király László.
Egyed Emese zárszóként megállapította: tulajdonképpen a hatvanas és főként hetvenes évek irodalmát akár metafora-korszaknak is nevezheti az utókor.