A JAK-tábor szigligeti találkájának fő erénye a tolerancia és az egymásra figyelés. Ha valaki hülyeséget mond, figyelmeztetni lehet rá, ha valaki komolyan beszél, van idő és tér, hogy végighallgasd.

Szegény Zsuzsiknak a táborozásról

Régi és mostani JAK-ligetek

Alighanem tíz esztendővel ezelőtt voltam először Szigligeten. Középiskolán túl, de még egyetemen innen. Akkoriban indítottuk a Drót című periodikát Győrben, tehát valamiféle szerkesztőként már működtem, s költői öntudatom és főleg önbizalmam határtalan volt. Szóval nagyképű és szemtelen lehettem. Utána több alkalommal is ellátogattam a JAK-táborba, s volt olyan, hogy egyszerűen csak csöveztem. Hálózsákot hoztam magammal és abban aludtam dohányszagú kanapén a társalgóban, vagy a teraszon felejtett napozóágyban.

A mindenkori JAK-osok – javukra legyen mondva – sejtették, hogy a kócossal valami nincs rendben, de soha nem dobtak ki. Egy alkalommal Karafiáth Orsival és udvarhölgyeivel ittam Martinit valamely emeleti nagyszobában, de én igen hamar kidőltem hozzájuk képest. A teraszra tántorogtam, kis hálózsákomat kiraktam a napozóágyra és ott aludtam. Reggel aztán ijedten realizáltam rettentő morajlást gyomrom tájékán, de a költőnők bezárták a terasz ajtaját, így aztán egyetlen lehetséges út maradt, le kellett másznom a villanyhárítón az ablak mentén. Korareggeli fotós sétáját tette éppen egy szépséges, fiatal költőnő – akinek azóta már a verseit is megismertem – és megörökítette, amint csimpaszkodok a szigligeti kastély emeletén. Ahogy leértem, bemutatkoztam, kértem, hogy várjon pár egészségügyi pillanatot rám, és elszaladtam. Martinit azóta sem ittam, főleg költőnőkkel nem.

Néhány évvel később a parkban merengtem késő éjszaka. Ahogy kiértem az útra, csinos, nagyon fiatal, fekete hajú lánnyal találkoztam. Elkísértem egy darabon, s közben arról panaszkodtam, hogy ezek az írók és költők mindent megisznak, de a helyi borokról – tisztelet a kivételnek – semmi fogalmuk. Nekem viszont pénzem nincs, hogy helyi bort vegyek, hiába szeretném. Nagyot nevetett rajtam a kislány, s mondta, hogy tartsak vele. Az apja borász, tudja, hol a kis pince kulcsa, s hajlandó másfél liter jó borral támogatni irodalmi törekvéseim. Másnap a lány ágyában ébredtem, ahonnan Hieronymius Bosh-képeket szemlézhettem a falon. Sosem volt olyan különös másnapom, mint éppen Bosh Földi gyönyörök kertjében révedezve. Talán ha Hundertwasser-képek lettek volna a lány szobájában, ma szigligeti borász lennék. Ki tudja. Az viszont biztos, hogy nagy ereje van a festészetnek.

Egy másik évben volt talán az az este, amelyik után azonnal és, úgy tűnik, végleg bezárták a híres szigligeti Öregszem kocsmát. Lemezeket kezdtem felrakni, összejött vagy húsz-huszonöt költő és író, elég sok csinos lánnyal, aztán egyszercsak megjelent egy szegedi professzor, két kitépett fával a kezében. Esküszöm, két nem is olyan kicsi, lombos fa volt nála, melyekkel sámántáncot lejtett a kocsma közepén. Sokan vinnyogva vetették magukat a fák lombjaira, s katartikusan tépték és szórták szerteszét, míg mások megrendülten ittak tovább. Alighanem csillártól-pohárig minden összetört, és pillanatok alatt derékig jártunk a friss avarban.

E korai, mesterséges ősz jelezte nékem, hogy most egy ideig nem kéne Szigligetre jönnöm, de sosem gondoltam, hogy egyszer itt akkreditált lapszerkesztő leszek, akit örömmel várnak, akivel mindenki szívesen beszélget. És ez messze nem az én érdemem, hanem a József Attila Köré. Ez a társaság most működik, jó könyveket ad ki, jó beszélgetéseket szervez. Hogy művészek között mindig akadnak nem egyszerűen bohémek, hanem valóban zülöttek is, arról ők nem tehetnek. Egészséges bohémság nélkül van élet, csak elviselhetetlen, mert száraz és recsegős. Ha sok író és költő összejön, néhányan közülük, talán a kelleténél nagyobb egóval és szereplési kényszerrel próbálják  felhívni magukra a figyelmet. A JAK-tábor szigligeti találkájának fő erénye  a tolerancia és az egymásra figyelés. Ha valaki hülyeséget mond, figyelmeztetni lehet rá, ha valaki komolyan beszél, van idő és tér, hogy végighallgasd. Itt van alkalom arra, hogy az írók és költők leüljenek egy asztalhoz, és meghallgassák egymást.

Ez az igazán fontos, nem a bohém emlékek.

Weiner Sennyey Tibor

Kapcsolódó anyagaink:

Első nap a JAK-táborban – JAKVIDEÓ 1.

Második és harmadik nap a JAK-táborban – JAKVIDEÓ 3.

„A viszketegség nem egy JAK-elnöki magatartás” – Beszélgetés Balogh Endrével