Szonett-portréfestés a Bulgakovban

Ritka pillanatoknak lehetettünk tanúi a Kolozsvári Magyar Napok irodalmi programjainak Bulgakov kávéházi állomásán. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának szervezésében ezúttal nem szépirodalmi szövegek, kiadványok bemutatásán vettünk részt, hanem betekintést nyertünk magába az alkotói folyamatba. Bálint Tamás, Egyed Emese, Karácsonyi Zsolt, László Noémi, Márkus András és Szálinger Balázs szonett-portrékat rögtönöztek mindazokról, akik múzsák kívántak lenni.

Szonett-portréfestés

a Bulgakovban
 

Az öt költő különböző stílusban ír, különböző témák érdeklik őket, kiválóságukat több kötet, irodalmi elismerés és sikeres felolvasóest fémjelzi, azt azonban kevesen tudják, miként alkotnak, mennyit dolgoznak egy-egy versen, képesek-e kávéházi asztalnál, söröspoharak koccanása közepette, felszabadultan nevetgélő asztaltársaságban is írni. A rendezvényen jelen lévő Orbán János Dénes meg is jegyezte, hogy milyen nagy a csönd…, s hogy a jó költőnek zajban is kell tudnia jó verset írni.

A közönség kulturáltan viselkedett, türelemmel várta, amíg a költemények megszületnek.  Hogy a versíráshoz kell-e az úgynevezett alkotói magány, és a jó szöveghez mennyi idő szükséges,  természetesen alkati kérdések határozzák meg. A szonett-portré elkészítése éppen ezért nem kis kihívás volt a meghívott szerzőknek. Mintegy másfél óra állt rendelkezésükre, volt, aki ezalatt négy-öt portrét is megfestett, volt, aki kettővel készült el. Ráadásul a múzsák megválogatásába sem volt beleszólásuk, aki portrét szeretett volna magáról, arról bizony meg kellett írni a tizennégy soros opust.

A rendezvény ötletgazdája, Karácsonyi Zsolt elmondta: a szonettre elsősorban az idő rövidsége, valamint a formai megkötöttség miatt esett a választás. „A forma megköt, de segítséget is nyújt, hiszen a szonettnek megvannak a maga szabályai, rímképlete, amelyhez igazodni kell” – fejtette ki.

Mint ahogy a grafikusok vagy a festők kiülnek különböző metropoliszok, Párizs vagy Berlin művészutcáiban, hogy pénzért megfessék a járókelők arcát, akár a költők is megtehetnék ezt – fogalmazódott meg a gondolat Karácsonyiban.  Gyorsan rá kellett jönnie azonban, hogy az, ami a képzőművészeknél jól működik, a költők esetében nem feltétlenül, és az anyagi vonzat is kissé ködös lenne. S bár a múzsák nem fizettek a portrékért, mégis elkészültek az írások.

 „Mindenki megírt legalább két szöveget a másfél óra alatt, ami azért nem akármilyen teljesítmény, szerintem. Hiszen akár évekig is íródik egy szöveg. Úgy láttam, hogy ezek jó, izgalmas és érdekes szövegek; kihívás és egyben egy izgalmas költői játék volt mindenki számára” – vélte Karácsonyi Zsolt.

Neki és Egyed Emesének kellet a legjobban megizzadnia, hiszen a Transzindex egyik munkatársa az internetes portált kívánta megénekeltetni, mi több, elképzelései között más kolozsvári és országos napilapok is szerepeltek, mint a Krónika vagy a Szabadság. Végül Egyed Emese szonettje festette le leghívebben a Transzindexet, Karácsonyi Zsolt érintette ugyan a témát, de inkább a fiatal úr alkatáról faragott verset.

Szálinger Balázsnak jutott az egyik legkedvesebb múzsaalany, jóbarátja, Márkus András édesanyjáról, Márkus Etelkáról kellett írnia. Mint később kiderült, a múzsa nem volt hálátlan, másnap virágot is kapott a szerző a szép szonettért. Márkus András lap-topján különben figyelmeztető felirat bátortalaníthatta el a számára nem megfelelő múzsákat: „a költő fenntartja a jogot múzsái megválogatásához”. A fiatal, erotikus verseiről ismert költő négy női portrét készített el, voltak köztük férjes asszonyok is, de őket sem kímélve rímekbe faragta a női nevek és tulajdonosaik testi szerelemre ihlető tulajdonságait.

Bálint Tamáshoz jómagam is leültem, és nagyon kedves verset kaptam tőle. Hasonlóképp tett Szőcs Noémi Imola is, és úgy éreztem, az ő karakterének lefestése sikerült legjobban Bálint Tamás tollának. De Szálinger Balázstól is kapott szoros barátságra utaló tizennégy sort. Karácsonyi Zsolt előtt szintén több női alak foglalt helyett. Egyed Emese pedig többek között Király Zoltánról írt verset. László Noémi ugyancsak nem menekült meg írókollégáitól, Potozky László portréját kellett megidéznie. A leghumorosabb, iróniát sem mellőző, már-már karikatúrába hajló szöveg lett belőle. László Noémi egy kislányról is készített verset, amelyre az ifjú hölgy nagyon büszke volt.

A rendezvényen mintegy hatvan ember vett részt, s a szonett-portréfestés ötletgazdája, Karácsonyi Zsolt a sikerből kiindulva úgy véli, érdemes lesz elgondolkodni a folytatáson.

A szövegeket a Helikon irodalmi folyóirat valamelyik őszi lapszámában olvashatjuk majd.
 

Varga Melinda