Irodalmi Jelen

Kijózanodó szándékok? – A 39. Tokaji Írótáborról

2011. augusztus. 15. - 11:27

Pénzhiány, panasz, politikai propaganda – kulcsszavakban így foglalható össze az idei Tokaji Írótábor. Boldog Zoltán beszámolóját olvashatják.

Kijózanodó szándékok?

– A 39. Tokaji Írótáborról

A 39. Tokaji Írótábor hivatalosan A magyar irodalom élete és állapota címet kapta, de két fő témája valójában a pénz és a propaganda volt. A gyakran művészi, néha retorikai mélységekbe süllyedő siránkozás a kultúra kiszolgáltatott helyzetén, illetve a hatalom jelen lévő kultúrpolitikusainak széles, már-már amerikai filmvászonra illő, örök életet és biztonságot tükröző mosolya határozta meg az előadások nagy részét. A támogatások aránytalanságát hangsúlyozó felszólalások leginkább azt bizonyították, hogy az állam nem képes többé olyan szerepet vállalni a kultúra finanszírozásában, mint korábban. Ehelyett létrehozta saját, párhuzamos intézmény- és támogatási rendszerét, például a Magyar Művészeti Akadémiával, amely még a Vigadó épületét és annak működési költségét is megkapja. Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, például, a pártállami időket idéző magabiztossággal mutatta be az intézmény működését, melynek létezése mégis azt sugallja: a hatalom képes eltartani két akadémiát, miközben a másikat akár meg is fojtja ennek érdekében. Csakúgy, mint a kisebb kiadókat a Márai-programmal, melynek kuratóriumában egyetlen – a legnagyobb – magyarországi kiadó kapott helyett. Utóbbi kezdeményezést számos kritikával illették a felszólalók, mint például Benke László, aki a Hét Krajcár Kiadó képviseletében elemezte a Márai-program visszásságait (beszéde letölthető a cikk csatolmányaként). De akinek nem volt elég hiteles a helyzetkép, Pomogáts Bélától azt is megtudhatta: alig elég arra egy kezünk, hogy megszámoljuk, a tavaly jelenlévők közül hányan vetettek véget életüknek önkezükkel. Hiszen az írók – a felszólaló szerint – inkább azzal vannak elfoglalva mostanában, hogy egzisztenciálisan túléljenek, és nem marad idejük egymásra. Nem marad idő a figyelemre, a kérdésekre: mi van veled?

Mi van veled, kedves magyar irodalom? Te is majd önkezeddel? Vagy marad ez a depresszió, és még éhezőművésszé sem tudsz válni? Valóban sok az író, kevés az olvasó? Sok a folyóirat, de nincs, ki kezébe vegye? Egyáltalán miért van szükség a kultúrára, az irodalomra? Utóbbi kérdésre próbált válaszolni az előadók egy része is, köztük a, sajnos, hivatalosan meg nem hívott Kollár Árpád, a Fiatal Írók Szövetségének elnöke. Szerinte az irodalomnak az oktatásban is kiemelkedő kultúramegtartó funkciója van, és az íróknak, az irodalomnak nyitni kell az iskolák és a társadalom felé. Szentmártoni János ezt az álláspontot mélyítette el, a Magyar Írószövetség kapolcsi, a Művészetek Völgyében való jelenlétével példázva: az irodalomnak ki kell vonulnia az elefántcsonttoronyból az emberek közé, meg kell szólítania őket. Az írók és az irodalom kézzel fogható, emberi testben mérhető jelenléte mellett foglalt állást Kukorelly Endre is az Irodalmi Jelennek adott interjúban. A Műút folyóiratnak a Veresszekér kocsmában megrendezett, koncerttel egybekötött felolvasóestje támasztotta alá az elmondottakat, ahol a Kemény család két tagja (István és Lili) mellett Tallér Edina és Solymosi Bálint olvasott fel. A kocsmahangulattal keveredő lírát a könnyűzene alakította át tánccá, és aki eddig nem hitte, hogy az író, költő is ember, most láthatta: részeg, felszabadult, esendő, mert néha a földről is fel kell segíteni. Kell neki a vállveregetés, és nem kér mindig pénzt, elnyújtott, üres, hattyúhalált idéző szólamokba bonyolódva, tehetetlenségén keseregve, hanem tud adni is. Akár azzal, hogy egy fiatal lány kezébe veszi a gitárt, és a rajta idegenül álló zakóban elpenget néhány dalt, hogy aztán filmfelvétel legyen belőle a videókkal machináló kulturális folyóiratban.

Ilyen átmedializált (ne ijesszen a szó, mert ez most a divat!) problémákkal foglalkozott A magyar irodalom a világhálón – Lehetőségek, feladatok munkacsoport is, amely Turczi István vezetésével helyt adott a Literának, a Magyar Naplónak és az Irodalmi Jelennek. A szekcióelnök nyitottságára vall, hogy a programban hivatalosan nem szereplő Spanyolnátha, Dokk és Fapadoskönyv.hu is szót kapott a leggyakrabban a szerzői jogokat és az onlájn folyóiratok igénytelenségét, színvonal-ingadozását firtató vitában.

A pénteki kerekasztal-beszélgetés három fő tanulsága, hogy nincs pénz, nincs elegendő pénz és nem lesz elegendő a kevés pénz. Szörényi Levente-koncertre, persze, van akár többtízmillió is, de az Írószövetség matracon és sátorban alvós rendezvényeire csak hat millió körüli összeg – hívta fel a figyelmet Erős Kinga, a Magyar Írószövetség titkára. A siránkozás mögött tehát felsejlettek néha a konkrétumok, az érzelmi kitörések miatt gyakran háttérbe szorult érvek. A kiutak keresése, a cselekvés programjának megfogalmazása azonban váratott magára, bár néhány felszólaló megkockáztatta: a mecenatúrának ki kellene vennie részét a kultúra finanszírozásából, hiszen társadalmi legitimációjukat (szintén agyoncsépelt szó a táborban), hitelüket növelhetné ez a lépés. Ugyanígy kellene cselekedniük a multinacionális nagyvállalatoknak, akikre a hamburgeradóhoz hasonlóan ki lehetne vetni egyfajta kultúrsarcot.

A 39. Tokaji Írótábor számos problémafelvetése így leginkább érzelmi alapon mozgott. Vajon elég büszkék tudunk-e lenni az írókra haláluk után? Olcsó demagógia, de hatásos és halálos. Mert az államnak is könnyebb fizetni a temetést, mint az életet. Az élet hossza felbecsülhetetlen, számokban nehezen kalkulálható ki előre. Bár a svájci frank árfolyama kevésbé időtálló, mint a vers, ma fontosabb a valuta, mint a szó. De ki emlékszik arra, mennyi volt Szophoklész korában a törlesztőrészlet? Mosolyoghattunk az egyébként retorikailag is számos kívánnivalót maguk mögött hagyó előadásokon és a felvonuló (kultúr)politikusokon (L. Simon László, Szőcs Géza, Tőkés László).

A Tokaji Írótábor pedig visszamosolygott. Visszamosolygott azzal, hogy a rendezvény Nagy Hordó Díját a rendezvényre beeső, ott propagandabeszédet tartó Tőkés Lászlónak adta. Visszamosolygott azzal, hogy miközben az államtitkárt szidta, jelenlétében néma és tanácstalan maradt. A Tokaji Írótábor, annak kuratóriuma, az ülést végighallgató és csak siránkozó emberek néhány kivétellel képmutatóan viselkedtek. Azért, mert bár Benke László, Szentmártoni János, Bodó Barna és még néhány előadó megfogalmazta ugyan kételyeit a kultúra jelenlegi helyzetével kapcsolatban, a nagy kérdések eldöntését azonban a tokaji kocsmákra hagyta. Ott pedig már a Lánchíd lezárásáról beszélgettek az „ülések” résztvevői és a siránkozás ellen is protestálók. A kérdés csak annyi: velük együtt kijózanodott-e a szándék? Van-e szándék egyáltalán? Vagy mindez valahol az üléseket látogató, deres hajú nemzedék és a kocsmákba kivonuló fiatal, pénzt szinte sosem látó, író, de az írás, mint főfoglalkozás lehetőségétől megfosztott generáció közötti (fokozzuk a zavart!) néma szakadékban van? S ha mégis van szándék, elég józan-e ahhoz, hogy az egyenes beszéd mellett cselekedjen is?

Boldog Zoltán

Kapcsolódó anyagaink ezen az összefoglaló linken érhetők el.

A tavalyi beszámolók a Tokaji Írótáborról.

További képeink: