Érdemes kotorászni fiatal éveim fiókjában. Az egyik még odahaza írt versemre bukkantam benne. Az akkori, a kitelepülést megelőző szorongató érzésemet fedeztem fel újra.

Jelige: Szitakötő

Gyászdal a hazáról

Amikor az iróasztal fiókjában rejtegetett apró rádióm közzétette a Ceauşescu házaspár kivégzését, épp az irógépnél ültem. Dupla példányban, indigópapírral űrlapot kellett volna kitöltenem, de képtelen voltam rá. Hol a papírlapok egyike, hol az indigólap csúszott el reszkető ujjaim között. Hogy felindulásomat palástoljam, nem fordultam hátra, amikor a szomszéd irodabeli tanársegéd-házaspár viharosan benyitott:
– Mit szól ehhez a kivégzéshez, Frau Kirchner? Jogállamban szokásos ilyesmi?
Mielőtt valamit is válaszolhattam volna, berobbant zokogva Romaniţa, aki az intézetben a román nyelvet oktatta:
– Borzalmas dolgok történtek odahaza! Mi lesz az én szegény apámmal? Magasrangú katonatiszt, a nomenklatúra tagja…
A titkárság hangzavarba merült. Válaszomra nem volt már szükség. Úgy se értenék meg, amit mondanék, gondoltam. Annyira messze vannak a való helyzet ismeretétől, átérzésétől.
Nyolc évet kellett volna még kitartanunk. Csak nyolc évet. De ki tudhatta volna előre? És ki tudja, mennyire és mikor változna meg a helyzet. Talán csak az egyik korrupt kézből a másikba vándorol át a hatalom.
A későbbi Nobel-díjas Herta Müller írónő pár héttel azelőtt tiltakozó gyülekezetet hirdetett meg az Odeon-térre a Ceauşescu-rendszer ellen. Valami volt már, érezhetöen, a levegőben. A résztvevők élénken vitatták meg az esélyeket. Mindenki mécsest szorongatott. A mikrofon torzított, úgy hogy nem értettem semmit sem a beszédekből, de nem is volt szükség rá. Az izgatott tolongásban ismeretlen honfitársaim között elmúlt hazátlanság-érzésem. Tudtam, erdélyi szászok, bánsági németek, de bizonyára magyarok, sőt románok is vannak közöttük. Egyazon szorongás, aggodalom az otthonmaradtakért és remény hozta össze az embereket a téren. Tőkés László nevét említette valaki a hátam mögött: ő az új reményhordozó. Valaki keserűen dobta be a román „Mămăliga nu explodează” (A puliszka nem robban) szólásmondást. A román hallgat és tűr. Fel nem lázadna.
Szegényes német szókészlettel, de fejemben bővelkedö és még mindig irányukat kereső történetekkel és versekkel kopogtattam a német folyóiratok és kiadók ajtaján. Emlékezetem túlzsúfolt börtön, ahonnan senki számára sincs szabadulás. Felgyülemlett, egymást elfedő események akarnak egyidejüleg fellépni és az elsőbbséget megszerezni maguknak. Erre is, meg arra is forgatom emlékeimet. Papiron ejtem foglyul, keltem új életre őket: a tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, a dogmatikus egyirányt, a megfélemlítést és megalkuvást, a nélkülözést és az egyre szorosabbra vont körök dacára az otthon féltve őrizgetett meghittségét.
Amikor a müncheni Széchenyi irodalmi körben bemutattam első, németül megírt és saját fordításomban magyarul is megjelent regényemet az 1951–1956-os bărăgani kitelepítés éveiről – tizenegy éves voltam, amikor kiemeltek családommal együtt otthonomból –, Borbándy Gyula irodalomtörténész is szót kért. Azt feszegette, miért írok németül.
– De hát épp ez a könyv bizonyítja, hogy magyarul is írok. Sőt, magyar íróként indultam. Elítélendő, hogy még egy nyelven ki tudom fejezni magam?
Utólag bosszantott, hogy nem mondtam: nem ismerek magyarországi kiadókat, szerkesztőségeket. Mert Romániából nem is lehetett semmiféle kapcsolatom sem Magyarországgal. Egyébként nem vagyok disszidens magyar, miért adnám ki magam annak? Hazátlan magyar voltam én mindig. Olyan magyar, aki pályám kezdetén még nagyszerű magyar osztályt tanítottam egy színtiszta magyar faluban, majd összevont I–IV osztályt másutt,  ahol a magyarok kisebbségben voltak, amíg csak a magyar tagozatot a tanév közepén a tanítónővel együtt meg nem szüntették. A magyar gyerekek attól fogva a román iskolát látogatták, engem pedig ugyanoda helyeztek el román tanítónőnek. Talán így érthetőbb lett volna, hogy nem akarok többé nyelvileg kisebbségi lenni. Ez azonban nem érinti érzelmi világomat.
Az itteni román kultúrkör tagjai kissé meglepődve fogadták, hogy hébe-hóba bekukkantok rendezvényeikre. Akárha hivatlan paradicsommadár lépett volna közéjük. De elfogadtak látogatónak, még csak tagságdíjat se követeltek.
Otthonra találtam viszont a német lírika-körben, miután felmutattam néhány megjelent versemet. A szokásos kérdés azért nem maradt el: – Miféle honfitárs is Ön tulajdonképpen? Akkor még nem volt annyira vegyes a lakosság mint most, minden idegen kiejtés feltűnt, borzolta az érzelmek felszínét. Ott, a kör pódiumán mutattam be pár fordítás- és saját verseskötetemet. A kínos közszemlére tételtől azonban a legszívesebben megfutamodtam volna, kötetlenül, szabadon, csak az íróasztalomnak szerettem volna élni. Jól ismertem rossz tulajdonságaimat: a magammal hozott szociális fóbiát, túltengő érzékenységemet,  extrém introvertáltságomat és szóhasználati tökéletességigényemet. Mindez beszédgátláshoz vezetett, amin csak óriási akaraterővel tudtam úrrá lenni. Az új valósághoz való viszonyom csak apránként billent helyre.
Tehát Münchenben is megtaláltam a három Temesvárról ismert irodalmi kört. Közvetíteni akartam, akárcsak odahaza a magyar, román és a német kultúra között. Fordítói oklevelet szereztem volt még Bukarestben. A kezdet könnyű volt, de azért minden utána következő nehézséggel felért.
Érdemes kotorászni fiatal éveim fiókjában. Az egyik még odahaza írt versemre bukkantam benne. Az akkori, a kitelepülést megelőző szorongató érzésemet fedeztem fel újra:  „A minden közelnél / megbízhatóbb távolba / Kánaánba / magammal mit vigyek?“ Mert mi is fér a személyenként megengedett 70 kg-ba?  Hány könyv? Mi az, amit az ember odaát értékesíthet abból, amit ideát épített magába? Sikerül majd ‚eladnia’ magát? Akkor már tudtam, hogy ez a köznyelvi kifejezés fedi Németországban az érvényesülést. Az embert mint árut. De nyelvtudás híján esélytelen voltam. A magánúton, kemény nappali munka mellett megszerzett román–franciaszakos oklevelem semmisnek bizonyult. Felkészültem arra, hogy majd takarítani fogok. Irodákban, intézményekben. Akárcsak a számtalan, hazájától távol boldogulást kereső vándor nő. Gyerekeim jövője a legfontosabb.
De az állam segítőkezet nyújtott. A munkaügyi hivatal fedezte nyelvkurzusomat a Goethe-intézetben, valamint a vizsgáztatott titkárnői kiképzésemet. Az egyetem pedig elhelyezkedési lehetőséget nyújtott. De persze nem csak magamról volt szó. Négy személynek kellett biztos talajra lelnie. Lányaink zökkenésmentesen elvégezték gimnáziumi, majd egyetemi tanulmányaikat. Ök érezhetik elsőkként jogosan idehaza magukat. Csak képzőművész férjem boldogul nehezebben. Irodalmárok és művészek egyaránt nehéz kenyérkeresők itt.
De biztos nem ezért lett öngyilkos 1985-ben Rolf Bossert, a nagyon tehetséges bánsági német költő.  Kitelepülése után még a frankfurti lágerben élt feleségével és két kisfiával, amikor az ablakon kiugorva véget vetett életének. Mintha csak repülni szeretett volna és madár, levegő vagy a falevelek között motozó szél akart volna lenni. Még az otthoni állambiztonsági szervek háborgatása roppantotta volna össze? Sose fogjuk megtudni már.
Német származásom és házasságom mit se lendített esélyeimen az irodalom terén. Éppen csak elősegítette az állampolgárság megnyerését. Tehát itthon vagyok és keményen dolgozom azon, hogy a nyelvben is otthonosan mozogjak. Nagyon jól kell írni. Olyan jól, hogy felfigyeljenek rád. A siker lassan érő gyümölcs. Romániából származó német írótársaim is azon fáradoznak, hogy elérjék.
A kronológia mankója törékennyé vált. Mikor is írhattam azt a verset az ingázásról, tűnődöm, az ingajáratról az „idehaza“ és az „odahaza“ között? Régen lehetett, noha mai írásaim is a múltból táplálkoznak. A távolság átszűri a megélteket. Olykor meg is szépíti őket. És ahelyett, hogy a nyugati Paradicsomot kritika nélkül elfogadjam, igyekszem inkább nem elfelejteni az elvesztettet.
De látogatásaim mindig nagy megrázkódtatással jártak. A román vámosok visszaélései a határátlépésnél. Az autó teljes kiürítése és átvizsgálása, értelmetlen, órák hosszat tartó várakozás a tűző napon vagy a jeges szélben, megmotozás. Szegény idős édesanyámnak még a fenekébe is belenéztek. Elkobozták feljegyzéseimet apró gyermekeinkről azon a címen, hogy dokumentumok. De ez még a múlt rendszerben volt.
Nagylakon túl testvéri egyetértésben megy át a magyar táj román földre. Egyaránt síma, egyhangu, kiaszott, porszagú. Az ország éléskamrája, cseng fülemben. Meghittség. A dolgok természetes volta. Haza. Elcserélném az Alpokkal, amiket ablakomból tekintetemmel átfoghatok? Főnös napokon kiéleződnek a hósipkás csúcsok körvonalai – olyankor úgy érzem, megérinthetem őket kinyujtott kezemmel. A hegylánc: kulissza fű, mező és erdő, barokk templomok és muskátlis tornácos bajor házak számára. Lehet ezt a kérdést egyáltalán megválaszolni?
Vidéki szülőhelyemen ma már csak egy unokatestvérem él. Amikor apa holttestét hazahozták Németországból, nem jött el a temetésre. Nem akarta kitenni magát annak, hogy hazaáruló temetésén lássák. Próbáltam megérteni: Mindenki védte a kis egzisztenciáját, a maga makulátlan mellényét. Csak mi, a kivándorlók, akikkel ismerőseink egyre-másra megszakították a kapcsolatot, voltunk az árulók. Persze a rendszerváltás után megváltozott unokatestvérem magatartása is. Most már kedves vendégeknek számítunk otthonában. Teraszáról szorongva pillantok a kerítésen túlra: ott áll szülőházam. Még. Egyre siralmasabb állapotban. De a helység is borzasztó változáson ment át. Pedig én még őrizgetem gyerekkorom szép kisvárosának a képét. Utolsó látogatásomkor sírógörcsöt kaptam végigmenve a főutcán. Be-benéztem az egykor rokonok és kedves ismerősök lakta házak boltíves kapuin. Az egykori parkosított és virágos kertek most sívár, proletársorba jutott udvarok kétes tisztaságu, száradó fehérnemüt lengető négyszögét mutatták. Málló falak. Az elmúlt 50 év gondozatlansága, szomorúsága. A temetőbe menekültem. Úgy véltem, hogy ott még megtalálom az egykori élet nyomait. A márványba vésett angyalok testén lefolyó galambpiszok hagyott maró nyomokat. Az egyik családi sírról eltűnt a vasrácsos kerítésnek a kapuja. A vas keresett áru, alighanem rég értékesítették már. Nagy családunk több megfordított sírkövén ma már más nevek ékeskednek. Nem, az örökkévalóságnak itt sem szabtak határokat. De az Elzászban 1752-ben született és 17 évesen bevándorolt Theresia Zoller ősanyánk sírját legalább kiszabadították utolsó látogatásom óta a szemétdomb alól. Zoller Teréz sírja a legrégibb a temetőben, magyarázta Apa sok-sok évvel ezelőtt, amikor kézen fogva vezetett sírtól sírhoz és a fehér térdzoknis, nagy masnis kislánynak történeteket mesélt az elődökről.
Életünk nyomait elmosta az idő a városban is. Gyerekek nemzedékeit tanítottam Temesváron, majd az egyetem titkárságáról fiatalok tömege lépett ki az életbe irányító, segítő kezeim alól. Egyetlen ismerős arc se merül fel előttem az utcán. Hol van már kezdő írásaim és fordításaim emléke? Alighanem csak az én fejemben. Házunkban idegenek laknak. Idegenek vagyunk mi is.
Nem fejünk felett tornyosulnak a gonosz, sötét felhők, de ránk is vetik árnyékukat. Mert egyszer csak mindenki az állambiztonsági szervek, a szekuritate nem hivatalos munkatársairól beszél. Az itt élő írókat is sikeresen megkörnyékezték volna? Lehetséges ez? Oskar Pastiort is, aki már 1968-ban kitelepült Németországba és itt elismerésként 2006-ban a rangos Georg Büchner irodalmi díjat is posztumusz neki juttatták? Rádiószerkesztőként Bukarestben az Otto Stein fedőnév alatt szolgáltatta volna ki írótársait. Egész hadjárat foglalkozik egyszerre a múlt bűneinek felderítésével. A szekuritate levéltárát bújják a magukat illetékeseknek tartók. Cikkek jelennek meg, a televízió is egyszerre felfigyel a kis, egyébként jelentéktelen népcsoportra. Rendezvényeken pellengérezik ki a behódoltakat. A ravaszabbja megelőzi a nyilvános leleplezést: önként ismeri be vétkeit. Nevek forognak. Olyanok nevei is, akik a mi házunkban is megfordultak abban az időben, amikor már egyre kevesebben kerestek fel bennünket. Éppen kitelepülési szándékunk miatt, hisz őket is egyazon érdek húzta felénk. W. nevét is a sárba taposták, pedig róla igazán nem tudnám feltételezni, hogy besúgó lett volna. Jó barátunk volt mindvégig. Férjem képeiről sok szép felvételt készített. Amikor már számítottunk útlevelünkre, egyszer csak autójába tessékelt és bejárta velünk a német falvakat. Felhívta figyelmünket a házormokra és váltakozó díszítésükre, útközben pedig néprajzkutatói munkájáról számolt be. Neki köszönhetek mindent, amit csak a bánsági német falvakról tudok. No meg ő vállalkozott önkéntesen arra is, hogy éjidőben átvigyen autójával Aradra, hogy ott kora reggel felszálhassunk a bennünket új hazánkba szállító Orient Expresszre. Nem, W. nem lehetett áruló.
De ki lát az emberek lelkébe? Ki tudja, milyen kedvezményekért adták el lelküket? Talán városi lakásért, külföldi útlevélért. Vagy kedvező állásért, amit nekem is felkínált a szekuritate főnöke, amikor hónapokig tartó kilincselés után végre kihallgatásra fogadott. Apa már nem élt akkor. Nem engedtek halálos ágyához Münchenbe. Arra a kihallgatásra friss gyászomat vittem magammal, de már csak családom mielőbbi elbocsátását kértem. Az alacsony termetü szürke ember pedig, aki az egész megye lakosságának a sorsát kezében tartotta, megpróbált megkörnyékezni: tenyéren kínált fel egy tanárnői állást a városban. Azt, amiért éveken át hiába harcoltam. Elállt a lélegzetem is. Tehát így megy ez, gondoltam. Ilyen egyszerüen. Csak el kell fogadni a kínálatot. És, persze, teljesíteni azt, amit elvárnak cserébe érte. – Túl késő, mondtam. De az audienciának nem volt még vége. Előbb meg kellett hallgatnom még, hogy a szekuritate mindent tud nyugaton élő rokonaimról. Münchenben élő, (még) állástalan bátyám helyzetével szembeállította az itteni kecsegtetést. Fenyegetéssel a csábítást. Zsarolással az ígérgetést. Mézédes és hátborzongató volt az egész. Éreztem, hogy arcom megkeményszik. Az emberke akkor felállt és összecsapta dossziémat: – Látom, nem kooperálhatunk, mondta. De az útlevelet annak dacára nem adta meg. Még nem. Mert a macska csak játszik az egérrel.
 Valahogy ílyenformán érezheti magát a madár a levegőben mint én, gondoltam, amikor elhagytam a szekuritate épületét. De utólag tudom: olyanformán érezhette magát Rolf Bossert is, aki számára a repülés a szabadságot jelentette.