Csak azt remélem titkon, hogy ez a sok keserűség nem tett kegyetlenebbé a koromnál. Elfojtott fájdalom, eltagadott félelem, örökös kétség. És a feladatom az volt ilyen körülmények között, hogy megmaradjak embernek. Olyannak, aki igazságos, aki türelmes. Mindez a lehetetlennel volt határos.

Jelige: KUN HIGANY

EGY KÁLVINISTA KULÁK RENDSZERVÁLTÁSA

Megértük ezt is, Uram!
Amikor a '40-es évek végén a kék kabátos rablók járkáltak a padláson, azt hittem, ezt kell megszoknom. Ebbe a vérvörös világba születnek majd a gyerekeim, ebben oldódnak majd fel az unokáim, akik szégyenkezve gondolnak majd rám, mert a vastagnyakú kálvinista kulákok listáján szerepeltem. Milyen nehéz évtizedek is voltak azok, Istenem!
Büszke gazdagparasztokként éltünk az Alföld szívében; szántók, rétek, gyümölcsösök és kertek birtokosaiként. Aranyat teremtettünk a homokon, éltető vizet fakasztottunk a halott földből. Kaszap táltosok voltunk, felettünk pedig Árpád vezér állt. Ma már nem bűn azokra az évekre így gondolni. És nem dicsőség beszélni azokról a szenvedésekről, melyeket az a kor jelentett, a maga tébolyító ellentmondásaival és beszűkültségével. 

Elfojtva folydogált az életünk. Aztán történt valami, ami belelökött minket a sírgödörbe. Bátyámat elvitték harcolni valahova keletre. Egy darabig írt, képes- meg levelezőlapokat küldött. Majd pár hónap múltán már nem érkezett tőle semmi.
Milyen daliás gyerek is volt! Mondjuk én akkoriban felnőttnek láttam, aki egyszer majd a családunk élére áll. De most, ahogy kezembe veszem az utolsó fényképét, látom: kölyök volt csupán. Próbál büszkén feszíteni az egyenruhában, csákóján a háromszín dísszel. Mégis látszik a félelem azon a ránctalan arcon. Orra alatt éppen csak pelyhedzik a kis kálvinista bajusz. Ennyi maradt belőle: egy szép, sárguló fénykép, riadt szemekkel.
Az első hadseregben esett el, pár hónappal az egész vége előtt. Ennyi rendeltetett neki. A következő években nem beszélhettünk róla. Nem kaphatott tisztes nyugvóhelyet, nem énekelhette el a kántor halott teste felette azt a szép dicséretet: „Hadd menjek, Istenem...”. Ránk maradt a hosszú éveken át elhúzódó, néma gyász. Az egyik fényképét bekereteztettem, és kiraktam a tisztaszoba falára. Magam faragtam neki sírkövet, és dacolva a kockázattal, a márványlapjára ezt véstem oda: „Hősi halált halt 1944-ben”.
Most már nem kell félni, ha a testvéremről akarok beszélni. Minden héten kimegyek a temetőbe az unokámmal, és virágot teszünk a sírra, Sanyi bátyám képzeletbeli hantjára. És már nem követnek ballonkabátos emberek, nem kell folytonosan körülnéznem. Egyenes gerinccel, büszkén tudok megállni az öreg akácfák alatt. Ha a kis unokám nem látja, még egy könnycseppet is engedhetek végiggördülni az arcomon.

Fájdalmaim, melyekkel kapcsolatban kényszerű hallgatásra kárhoztattam, itt még nem értek véget. Sanyi bátyám után én következtem a sorban. Második gyerek voltam a családban. Még fel sem ocsúdtam a sokkból, hogy akaratlanul első fiúvá léptem elő, már vittek engem is. Vittek, de  minden eldőlt akkora. Mindenki a halállal a táncolt. Egy kérdés maradt csupán: kit ragad el abban a pár hétben, és ki lesz az, akinek marad esélye, hogy a romjaiból felépítsen egy országot.
A vörösök már itt voltak a kertjeink alatt. A hazát kellett volna megvédenem, de azt már sehol sem láttam magam körül. Csak őrületet, dühöt és pusztítást. A kedves tájakat szögesdróttal fedték le, néhol megszakítva ezek gyilkos monotonságát egy-egy géppuskafészekkel. A pusztán nem termett már gyümölcs, nem aratott senki. A lovaskocsik helyett tankok dübörögtek az utakon, olaj- és vértócsákat hagyva maguk után. Ezzé lett a hazám.
Nem volt már mit védeni, ellenség volt mindenféle, keleten és nyugaton egyaránt. De ezt eddig sosem mondhattam. Azt kellett visszhangoznom, hogy mi voltunk a megtestesült gonoszság, akik az acélból öntött jóság ellen küzdöttek. Akik egy emberként felelősek azért, hogy milliók vesztek oda. Akiknek halála kívánatos lett volna.
Eddig nem mondhattam azt sem, hogy Sanyi bátyám hős volt. Nem, negyven évig az volt a hős, aki az ő életét kioltotta. Azt a katonát kellett ünnepelni, koszorúzni, akinek ujja elsütötte azt a gépkarabélyt. Sanyi bátyám, a magyar baka a háromszín címerrel árulónak neveztetett eddig.
Azt szokták mondani, hogy a hősök még ma egy olyan ügyért halnak meg, aminek holnap már semmi értelme. Mi olyan ügyért mentünk a halál színe elé a társaimmal, aminek már aznap sem volt értelme. A magyarság földjének egyik fele a H-betűs bolondok, a másik meg a keleti hódítók kezén volt. Mi pedig csak reménykedtünk. Sok mindenben, folyton nyugat felé hátrálva. Például abban, hogy nem tesz minket eszközévé a halál. Mert ezekben az időkben megszűnt a hatodik parancsolat szigorú tiltása, mi mégis féltünk áthágni azt.
Ahogy abban is bizakodtunk, hogy nem ér véget olyan tragikusan hamar a földi életünk, mint Sanyi bátyámé. Hogy nem darál le minket a vörös gyilkológép, hogy a fogság nem nyúlik hosszúra. Abban, hogy egy napon visszatérhetünk a hazánkba, a házunkba. De ezekről nem beszélhettem eddig. Tudjuk, megtanulhattuk ennyi év alatt: soha, sehol, senkinek. És most itt ülök, körülöttem az unokáim. Azt várják talán, hogy meséljek.
Megtehetném, de nem merek. Eddig nem szabadott, és különben is, milyen régen volt már! Bőven elég nekem éjszakánként rendszeresen rémálomból riadni. Hiszen naponta látom újra azokat az időket, mikor mellettem táncolt a halál. Miért eleveníteném hát fel újra mindezt a szörnyű múltat az árnyakat megidéző szavakkal? Miért hozzam ide a szobába a képet, ahogy a barátom mély, egyre mélyebb álomba szenderedik az ukrajnai télben? 
Hálát adok az Istennek, ha távol tartja tőlük az éhezés és a fagyhalál sötét angyalát. Engem több évig kísértett ott, a fogolytáborban. Már épp táncra is hívott volna, amikor egy szovjet tiszt elkergette őt mellőlem, és konyhai szolgálatra osztott. Újra feléledt hát a remény, hogy nem fognak a fagyos földbe, a kővé dermedt társaim közé dobni néhány héten belül. A bizodalmam, hogy élve visszatérek, már nem csak kósza ábrándnak tűnt.

Négy év után hazatértem végre, de nem azt találtam otthon, amit vártam. Egy utolsó idegennek számítottam. Aki harcolt a dicső hadsereg ellen, nyakas kálvinista, sőt, emellett mocskos kulák. Külön-külön is elég lett volna a megbélyegzéshez e három jellemvonásom. De együtt!
És valóban, nehéz életem is volt. Végignéztem, ahogy elvisznek mindenünket azok a kék kabátosok, és azt is, hogy azt a keveset, ami megmaradt, viszik a testvéreim. Mert ugye én négy évig nem voltam itthon, nem dolgoztam, tehát abból a megmaradt kevésből sem részesülhettem. Kivel oszthattam volna meg akkoriban ennek az igazságtalanságnak a fájdalmát?
És most kivel osszam meg? Öntsem a fiaimra, az unokáimra, a Lélek piciny lángnyelvire itt körülöttem? Oltsam ki bennük a hit tisztaságát? Mutassam be nekik, hogy a világ milyen kegyetlen? Nem, késő már!
Csak azt remélem titkon, hogy ez a sok keserűség nem tett kegyetlenebbé a koromnál. Elfojtott fájdalom, eltagadott félelem, örökös kétség. És a feladatom az volt ilyen körülmények között, hogy megmaradjak embernek. Olyannak, aki igazságos, aki türelmes. Mindez a lehetetlennel volt határos.
Visszatérve a halál torkából két dolgot határoztam el. Túl sok rombolást láttam, ezért égett bennem az alkotás vágya. Kitanultam a kőműves szakmát, és házakat kezdtem építeni. Azt terveztem, hogy elveszem azt a lányt, Marikát, és úgy élek majd vele és a születendő gyerekeimmel, olyan csöndben és visszavonultságban, ahogy csak tudok. Tisztában voltam vele, hogy csak így úszhatjuk meg. A nyílt lázadás sosem állt közel hozzám, a kemény neveltetésem szigorúan tiltotta az ellenszegülést. És úgysem lett volna értelme. Viszont megmaradt még a kedvenc fegyverem: a csöndes lázadás.
Korábban is mennyit alkalmaztam ezt, még a háború előtt! Tudtam, hogy ebben az új világban nem lehetek harsány, maradtak hát az elejtett félmondatok. És ez volt a lázadásom lelke: a kis szabályok betartása, hogy megszeghessem a nagyokat. A műmosoly, hogy szívből gyűlölhessem a rendszert és a működtetőit. A szemtől szembeni hallgatás, hogy lelkem minden dühével gyalázhassam őket, ha biztos helyen vagyok.

A túlélési receptem bevált. Sikerült átevickélnem a rendszert úgy, hogy a fájdalomlevezetőként alkalmazott munkámat még dicsérték is. Építettem a házakat, dolgoztam hajnaltól sötétedésig. És a rendszer úgy tett, mintha szeretne. Mintha példa lettem volna. De amikor egymás szemébe néztünk, mindketten kiolvastuk a másikéból azt a hűvös, gyilkos megvetést.
Ahogy a fiaim nagyobbak lettek, már őket is magam mellé vettem a munkában. És ez volt a lázadásom lenyíltabb formája, ezzel ütöttem a legnagyobbat rajtuk. Nem engedtem a fiúknak, hogy feloldódjanak a rendszer vidámságában. Sokáig nem volt nekik szombat esténként buli, helyette minden vasárnap reggel templom. De a fiúk is lázadtak – ellenem. Én pedig szigorú szülőnek akartam tűnni, keményen fogtam őket. Erre még dacosabbak lettek, igazi tűzrevaló gyerekek.
És micsoda isteni áldást hozott ez nekem! Az iskolában a magatartásukra hivatkozva eltiltották őket a rendszer minden agymosodájától. A nagyobbik fiam nemhogy ifjú kommunista, de még kisdobos sem lehetett! A hűvös, megvető pillantást megszakítva ekkor kacsintottunk egymásra a rendszerrel.   
Teltek az évek, a gépezet kopott, én pedig szüntelenül lázadtam ellene. Dolgoztam, alkottam – ebben leltem meg a lelki békém. A református egyházközségben presbiter, majd építési gondnok lettem. A fiúk velem dolgoztak, a menyeim pedig unokákkal ajándékoztak meg. Lázadásom újabb szintre léphetett. Keresztelkedés, vasárnapi iskola, Bibliaolvasás, később templom az unokákkal is. Újabb kis csavarokat szerkesztettem ki a nagy gépezetből.

Ez volt a túlélési tervem, mely jól működött. De hogy az egész rendszer ellen lázadás törjön ki? Ugyan! Lázadás, leverés, bosszú? Megint?
Csak a szívem legmélyén mertem remélni, hogy még az életemben megváltozhat valami.  Inkább abban bíztam, hogy az utánam jövőkbe, a családom újabb generációiba sikerült azokat az értékeket és azt az ellenállást átmentenem, mely egész életemet áthatotta. Úgy véltem, a következő évtizedek annak próbáját jelentik majd, hogy ez a tervem mennyire volt sikeres.
Tévedtem. Pontosan negyven évvel azután, hogy hazatértem keletről, megbolydult a világ. Próbáltam óvatos lenni, és letörni a reménykedést a szívemben. Láttam én már ilyet azokban az őszi napokban, és mi lett a vége! Most azonban minden máshogy alakult, és egyszer aztán – még mindig nem akarom elhinni – vége lett.
Szabad gyülekezés? Szabad egyesülés? Szabad vallásgyakorlás? Mifene! Még jó is, hogy öreg koromban ért ez az új hullám, mert odalett a lázadás izgalma! Annyira részese akartam lenni egy új ország felépítésének, hát most hajrá! Választások több párttal: a nyugodt erőt hirdető olvasztótégellyel, radikális madarasokkal, fiatalkorom pártjaival és a későbbi időket más színben látókkal. És persze a bajszos-szakállas gyerekekkel, a kitűzős okostojásokkal. Szép kis társaság! Velük és általuk épül hát az új világ? Legyen!
Új országnév, új címer! Sokszínű parlament, többpárti kormány! Kárpótlás, rehabilitálás, tizenötmillió magyar! Nyugat, Közösség, Tanács, és miegymás! Ez tényleg hihetetlen, szinte a semmiből!

Pár napig még én is elhittem, hogy most minden rendbe jön, győz az igazság. Hittem, hogy a bűnösök büntetést kapnak, az áldozatok békét nyernek. Aztán megtapasztaltam, hogy hogyan jár az, aki az emberekbe veti a bizodalmát. Az égi igazságot nem a földön osztják, és aki balgán ebben bízik, az minden esetben csalódni fog. Alig telt el pár hónap, és megláttam, hogy a csendes lázadás kora még nem ért véget.
Rájöttem, hogy újabb visszavonulásra lesz szükségem. Széthullt a gépezet, de képtelenek voltak arra, hogy egy újat, egy jól működőt építsenek a szanaszét heverő darabokból. És hol van a várva várt megtisztulás? Az erkölcsi, eszmei szélvihar, mely kisöpri a régi, elhasznált levegőt?
Annyit láttam mindebből, hogy sokan lettek a templomban, és hirtelen mindenki demokratává formálta magát. Ilyen a legújabb világunk: mindenki hisz már mindenben, bárkiből lehet bármi. Hogy valaki mit mondott tegnap, ma már nem számít. Csak a képesség a lényeg, az erő és az elhivatottság látszata. Ahogy régen, ma sem kell hinni, elég a láttatás.
Ha minden így megy tovább, ez a változás is csak valamivel tart majd tovább, mint akkor ősszel. Az tizenhárom nap volt. Most vajon mennyi lesz? Tizenhárom hónap? Vagy ennyi év? Pakolják a szerelvényekre az acélszörnyeket, a kupékból kiskatonák integetnek. Záhonynak tartanak. Nem hagy nyugodni az érzés: tizenhárom hónap, tizenhárom év után nem jönnek-e vissza ugyanonnan? Ahogy akkor is? Nem történt itt akkora váltás, hogy efelől nyugodt lehessek!

Most vasárnap délután van. Béke honol. A gyerekek lehasalnak a tévé elé, kezdődik a Disney-délután. Kacsamesék, ezt még én is szeretem, de azért szórakozom egy kicsit: átkapcsolok a kettesre, hadd navalyogjanak kicsit. De mi ez? Megszakad a mese, helyette valami lehangoló zene. Mintha gyászzene lenne!
Istenem, ne tedd ezt! Vége mindennek! Nincs már Mózesünk, aki a pusztai vándorlásban az élünkön állhatna. Vagy itt veszünk szomjan a semmiben, vagy vissza kell térnünk Egyiptomba. Véget ért. Meghalt a miniszterelnök.

Nem is törődöm ezzel, elhessegetem ezeket a sötét gondolatokat. Inkább az unokáimra nézek. Rájuk, akik már abba a református kollégiumba járnak, amiről annyit beszéltünk a presbiterekkel. Ez az igazi áldás, ez az a nagy áttörés!
Hogy a hazámmal mi lesz, még nem tudom. De legalább a családom felől nem kell aggódnom tovább. A múltam nem jelent rájuk veszélyt, és a diktatúra sem kebelezi már be őket. Igyekeztem mindent megtenni, hogy ez így legyen. És lám, az isteni kegyelem újabb megnyilvánulása!
Ami a magam sorsát illeti, büszkének kellene lennem. Kiderült ugyanis, hogy Sanyi bátyám és én is hősök voltunk a háborúban. Nem árulók, nem elveszejteni vagy -rejteni való idegen elemek. Nem, hősök! A hősök szenvedéséért ellenérték, kárpótlás jár, ugyebár. Pontosan annyi, amennyiért hat kis festményt lehet rendelni a művésztől – a hat unokámnak. Mindegyikük kap hát egy ilyen emléket tőlem, egy képet, mely a szeretett alföldi tájat ábrázolja.
Kell is az emlék, hiszen mintha egy régi ismerőst látnék a távolban. Valakit, akivel személyesen fél évszázada találkoztam utoljára. Kiragadtak ugyan a markából a táborban, de még akkor a hetek óta éhező gyomromra egy fekete jelet rajzolt. Még mielőtt táncba hívna, próbálom átérezni ezt a régóta vágyott nyugalmat.
Leülök az unokáim köré, akik talán sosem tudják meg, milyen volt rettegésben élni. Ahogy azt sem, milyen az, amikor néhány silány áruért az ember lelkét kérik cserébe. A becsületét, a tisztességét és a hitét. Ezeket, melyek mindennél drágább értékei egy kálvinista kuláknak. Nem tudják, mert a fojtó csendben kiragadtam őket az árnyas rendszer kezéből.

Keresztbe font kézzel ülök, nézem a családot: Marikát, a két fiamat és a menyeimet, a körülöttük nyüzsgő hat unokámat. Nem hiszem, hogy látják rajtam azt a nyugalmat és lelki békét, melynek vágya éltetett Kijevben. Egyenesen ülök, mint aki karót nyelt, szigort és kérlelhetetlenséget sugárzom, a lelkem mégis mosolyog. Talán ebből az örömből egy kicsi a furcsán görbülő szám sarkára is kiül.
Elvégeztem, amit rám mértél, Uram!