A csodák három napján túl, avagy kamaszairodalomról felnőttesen
Kis-nagylány ül a Nyitott Műhely királyi trónra emlékeztető faragott székén, épp hogy leér a lába. De nem harangozik vele: tartása felnőttes. Regénye jelent meg, az Ember a sötétben. Pataki Tamarának hívják.
A csodák három napján túl,
avagy kamaszairodalomról
felnőttesen
A kötet megjelenése alkalmából szándékosan nem a kiadó által szervezett bemutatóra mentem, mert nem a marketingfelhajtás részletei érdekeltek, hanem az a kis „akol”, ahonnan a tizenötéves Tamara írójelöltté nőtte ki magát.
Abody Rita író, kritikus két éve indította el a Penna Írósulit, korántsem azzal a céllal, hogy koraérett írókat faragjon és bizonyítványt nyomjon a kezükbe, sokkal inkább, hogy kibontakozási terepet biztosítson a kamaszévek alatt szárnyaló kreativitásának és alkotásvágynak, amivel sajnálatos módon az iskola majdnem semmit nem tud kezdeni. Ahogyan Abody fogalmazott a bemutatón: az iskola nem jut el a kamaszok kultúrájához, és azt az elvárást erősíti, hogy a felnőtt világhoz kell alkalmazkodniuk. Holott a világunk nem feltétlenül érdemes arra, hogy betagozza magába a fiatal látásmódot. A kamaszok kommunikációjából új kultúra születhet, s a vizuális dömpingben felnövő tizenéveseknél nagyon nagy dolog, ha a szavakban találják meg önmaguk számára a kifejezésmódot. Erre jött létre a Penna műhelye.
Most a Nyitott Műhelyben gyűltek össze, s én megállapíthattam, hogy kamaszok között „könyvbemutatózni” jó dolog. Nem feszengenek, nevetni tudnak a komoly dolgokon is, s ha eljön a közönségkérdések ideje, őszintén és kíváncsian érdeklődnek.
Amikor Abody Rita egyszer az írósuli kezdeti sikerei után elmesélte, hogy egyik növendékének kötete lesz, egy történelmi regény némi „mesével” fűszerezve, kétkedéssel fogadtam a hírt. Nem hiszek (én sem) a gyerekírókban. A „gyereksztároktól” meg isten óvja az irodalmat. Láttam azonban némi garanciát arra, hogy itt nem sztárcsinálás folyik, és nemcsak Abody Ritával való régebbi ismeretségünk okán. Irodalomkritikusként a kilencvenes években posztmodern áramlatokkal nem sodródó, kiegyensúlyozott, sallangoktól mentes hangja fontos része volt a kortárs magyar irodalmi és kritikai szcénának. Kár, hogy e területről visszavonult, a stílusa eltűnésével keletkezett űr most is betöltetlen. E könyv megjelenése kapcsán újra bízhattam józan értékítéletében.
A Pennában a gyerekekkel végzett munka során már volt előzménye a „regényírásnak”: egy közös cirkuszregényre készültek. Aztán az ihlet másfelé terelte a fiatal alkotókat. Abody hagyta, hiszen, mint a könyvbemutatón is elmondta, az ő szerepe abban merül ki, hogy segít, meghallgat, tanácsot ad. Az írósuli egyik szimpatikus vonása, hogy nem tanít a szó szoros értelmében, követendő mintákkal, megtanulandó formulákkal, hanem hagyja, hogy mindenki a maga táguló keretein belül és túl formálódjon úgy, ahogyan belső alkata diktálja.
Tamarát a történelmi (háborús) téma felé az írósuli irányította: egy pennás társa felolvasását hallgatva döbbent rá, mennyire keveset tud a 20. századi történelemről, és belevetette magát a tankönyvekbe, regényekbe. Egyébként az iskolai kötelezőkön túl Thomas Mannt, Szimonovot és más 20. századi klasszikusokat is olvas, és van valami megnyugtató abban, hogy ugyanúgy fogyaszt Harry Pottert és fantasyt is, mint a többi kamasz. Mondhatnám profánul: „normális” gyerek. A regényében is jól megfér e két párhuzamos vonal: a felkészülő íróé és a gyereké. A történelmi helyszíneknek, tényeknek, katonai eszközöknek, és minden részletnek alaposan utánanézett, ennek köszönhetően pontosan kidolgozott, hiteles hátteret állított fel a regényben. Bármilyen meglepő, ebben a közegben még egy boszorkány is elfér. Legyen hát, bólintok magamban, kicsit fantasy-s, kicsit mesei, de ha ez nem lenne, csak a véresen komoly történelmi kulisszák és a szerelmi szál, az pontosan úgy hatna, mint amikor vékonyhangú lánykákkal kései József Attilát szavaltatnak az iskolai ünnepélyeken.
A stílussal szerencsére semmi baj. Magabiztos, letisztult kompozíciós ösztön, semmi kamaszos túlzás, ömlengés, áriázás. Tamara szépen olvas fel. Jó lendületű próza, és mint Abody Rita kiemelte abban az ajánlásban, amit a kiadóhoz nyújtottak be (először a Göncölhöz, az ő jóvoltukból került tovább a kötet az Alexandrához): a tizenötéves szerző elkerülte azoknak a részeknek a kibontását, amelyekben életkoránál fogva nem lehet tapasztalata. Az már a rideg piaci valóság része, hogy a „mega”kiadó előírta: kidolgozott szexjelenetnek lennie kell a történetben. Tamara nekifogott, leült, megírta. És pontosan olyan lett, amilyennek lennie kell. Nesze nektek.
Mint Abody Rita elmeséli, a szülőkkel és a kiadóvezetővel alaposan megbeszélték a könyv megjelenése kapcsán előálló „veszélyeket”, mielőtt az „oroszlánok elé vetik a gyereket”. A médiáról, a sikergépezetről van szó természetesen. Tamara eddig kiállta a próbát. Abodyban, mint szellemi hátországban is lehet bízni: „Akkor merek egy tanítványt így kiengedni a világba – mondja –, amikor már nem csak azt az egy könyvet látom magam előtt, hanem a következő hármat is.” Ő sem gyorsan száguldó üstökösöket akar fellőni az égre. Félő, a kiadóknak és a fogyasztóknak mostanság inkább erre van szükségük. Most még tart a csoda három napja, mondja Tamara, s épp csak nem legyint hozzá. Felnőttségen túlmutató tisztánlátás.
Hogy mi lesz a csoda múltával? Ki tudja. Tetszik ebben a kislányban (nagylányban?), hogy nem faksznizik. A megszólalásaiban sem. Hátha marad a jó irány. Az iskolai fogadtatásról elmeséli, hogy korábban messze nem ő volt az osztály középpontja, mégis mennyire örült minden osztálytársa, tanára a sikerének. A legjobb barátnőjével való kapcsolatát ugyan megtépázta a kötet megjelenése, de megmenekülni látszik a barátság. Egy irigye azért adódott: a volt magyartanára. Aki ugyan elment tavasszal az iskolából, ám azzal adta át Tamarát az utódjának, hogy nem javasolja az ötöst magyarból. De mi most még erre is koccintunk a Nyitott Műhelyben. Gyerekpezsgővel.
Szöveg és fotók: Laik Eszter