Az elmúlt évek gazdasági válsága éreztette hatását az ünnepi könyvheteken is. Amikor számlákat kell befizetni és hónap végén be kell osztani az élelmiszerre valót, az emberek jó része először a kulturális „szórakozásait” nyírbálja meg. Pedig... a mélyszegénység küszöbe és melegágya az elhanyagolt szellem és lélek, a dolgok át-nem-látásának szűkös ketrece. – Csepcsányi Éva jegyzete.

Hangulatjelentés a 82. Ünnepi Könyvhétről

Szerencsére idén fellendülés tapasztalható a könyvpiacon, újra rengeteg irodalmár és irodalomkedvelő özönlötte el a Vörösmarty teret, és nem csak nézelődnek, vásárolnak is a könyvekből. A kínálat igen széles, a megszokott, jól ismert antológiák mellett számos kiváló művel rukkoltak elő a szerzők. Mindet felsorolni itt nincs lehetőség, a tájékozódáshoz rendelkezésünkre állnak a prospektusok.

A standok között többször végignyargaltam, alaposan átnézve az idei kínálatot. Király Leventének az Énekek éneke című új műve különösen tetszett, hisz olyan transzcendentális síkra emeli a két nem kapcsolatát, a szerelmet, ami a naturalista precizitás szöges ellentéte. Amikor már a női test legmélyebb zugait is számtalanszor górcső alá vettük, és a férfi lélek legtitkosabb rejtekeit is felkutattuk, hova máshova vezethet vissza az út, mint a meséhez, a boldog szerelemről szóló meséhez!

Erdős Virágnak a Trabantfejű nő című új verseskötete is hasonló síkokon mozog, még ha nem is mesevilágban, de az abszurdban találja meg a hangját, s ahogy nagyon találóan megfogalmazta a szerző: ma, aki az abszurdról ír, a realitásról ír, hisz annyira irreális, ami körülvesz bennünket, hogy bőven elég leírnunk, anélkül, hogy csavaros megoldásokon gondolkodnánk. A versek emellett aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkoznak úgy, hogy a pártpolitika árnyéka nem vetül rájuk, annál jóval magasabb nézőpontból közelítenek a témához.

Az igazság mint örök entitás elkerülhetetlen része az irodalomnak. Talán úgy tűnhet, hazabeszélek: Weiner Sennyei Tibor A nagy eretnek című novelláskötetére is érdemes kiemelt figyelmet szentelni. A novellák egy részét közvetlenül megszületésük után, szinte nyersen olvastam, amikor még egyáltalán nem lehetett sejteni, hogy kötet lesz belőlük, s már akkor megjegyeztem, hogy ezekben a művekben erő, archaikus és eleven lüktetés lakik, szövegük felbuzogó forrás, melyből, ha iszol, csillapítja is a szomjat, mert nem sós és nem poshadt víz.

A virtuális irodalom terén kívül – ahol blogolunk, lájkolunk, vagy nagy izgalommal küldözgetjük át egymásnak a félkész, nyers műveket és tanácsokat várunk –. nagy az igény a valóságos, testközeli találkozásokra is. A Fiatal Írók Szövetsége az írókkal, költőkkel való találkozás vágyán kívül a kapcsolatok egy másik síkjának is figyelmet szentelt: az emberek ősi, sokszor bevallatlan sóvárgásának, hogy belenézzenek más életébe, de úgy, hogy az illető mit se tudjon erről. Michael Foucault a Hatalom mikrofizikája című tanulmányában tökéletesen leírta ennek a mechanizmusát, lényegében minden mai rendszer erre a mintára épül fel, amely észrevétlenül akar bekúszni az ember életébe. Az Irodalmi peepshow (az Irodalmi Jelen videóját a témában lásd itt) ezt az illúziót kelti, a résztvevők pedig – köztük Csobánka Zsuzsa, Orcsik Roland, Simon Márton, Szabó T. Anna, Zalán Tibor, Garaczi László – valóban a hétköznapjaikat, a valódi arcukat igyekeznek megmutatni, bár mesterséges körülmények között. Mert az író, költő egyúttal bohóc, tanítómester és színész is, azzal a különbséggel, hogy neki nem tapsol mindig a közönség, nem közvetlenül adja át a tudást, hanem a művein keresztül, s a színpadon a saját életét játssza.

Csepcsányi Éva