Hogyan lehet Erdélyben ógörög drámából filmet készíteni, milyen akadályokba ütköznek az erre vállalkozók? Jakab-Benke Nándor és Oláh-Badi Levente Antigoné című munkája választ ad ezekre a kérdésekre. Az iróniával, humorral fűszerezett film mégsem annyira vicces, hogy csak nevetni tudjunk rajta. A vetítésre és azt ezt követő beszélgetésre a legutóbbi Bretter György Irodalmi Körön került sor.

Az erdélyi filmgyártás lehetetlenségei

avagy az első erdélyi önreflexív antik-drámaadaptáció szatirikus játékfilmbundában
 

A Bretter Kör ezúttal nem irodalommal kedveskedett közönségének, hanem egy olyan művészeti ág kulisszatitkaiba kaphattunk betekintést, amely sokkal nagyobb tömeget megmozgat: a filmművészetbe. Nem ritkaság egyébként, hogy a zömében irodalmárokat bemutató kör társművészetek érdekességeivel foglalkozik.
Jakab-Benke Nándor és Oláh-Badi Levente neve nem ismeretlen az erdélyi film prérijén, a kukker.ro internetes portálon több izgalmas videóanyagot is láthattunk tőlük. Jakab-Benke Nándor kisfilmjei közül a Székely nyelvlecke magyaroknak az egyik legismertebb. Jakab és Oláh többnyire közösen készítik filmjeiket, de azért külön egyéniségek, több dicséretes rövidfilm került ki a kezük alól.
Papp Attila Zsolt költő, szerkesztő azt esten többek között a találkozásukról, az együttalkotás mikéntjéről is faggatta a meghívottat. Kiderült: a két rendező furcsán osztja meg a munkát. Jakab-Benke Nándor szerint kettejük közül Oláh-Badi az, aki a fellegekben jár, ő maga pedig a földhözragadtabb, realistább. Általában Badi több ötlettel is előrukkol, amelyekből aztán Nándi kiválasztja azokat, amelyeket meg is lehet valósítani, vagyis mozivásznon, videón is megállják a helyüket.
Az Antigoné közös elképzelés volt, amelyhez Zágoni Bálint is „hozzájárult”, nemcsak filmproducerként, hanem ötletgazdaként is. A film az első erdélyi önreflexív antik-drámaadaptáció, ami hasonlít kicsit a dokumentumfilmhez, a játékfilm műfajából is merít, és az improvizációt sem hanyagolja el.

Az alkotás története úgy indult, hogy elhatározták, elkészítik a jól ismert görög dráma filmes változatát. Hamar rá kellett jönniük, hogy erre nem igazán van elegendő költségvetés és a legjobb pályázati lehetőségek sem nyújtanak annyit, hogy nyélbe lehessen ütni. Úgy döntöttek tehát, hogy azt veszik fel, ahogyan ez a film elkészült volna. A néző a nyolcvanöt perces alkotás alatt komoly betekintést nyerhet abba, miként nem lehet Erdélyben filmet készíteni. Nemcsak az anyagi lehetőségek hiánya merül fel, mint probléma, engedélyt is kell kérni a forgatáshoz, és megfelelő színészeket, operatőrt és segédrendezőt, gyártásvezetőt, no meg sminkest sem könnyű találni. Újra kell venni a jeleneteket, ha valaki nem figyel oda és sorolhatnánk még a forgatás fázisait. A több mint egy órás mű tömény adalék a filmkészítésről, tele nevettető jelenetekkel. Azonban ez a humor egyáltalán nem a vígjáték felé visz, inkább parodisztikus, ironikus, szembesít a korántsem szívderítő valósággal.
A filmgyártás története ismer ilyen műfajt, de Erdélyben nem forgattak még hasonlót, a két rendező új kapukat nyitott meg.  A beszélgetés szakmabeli és kevésbé szakmabeli hozzászólásai érdekes, nem egyszer tanulságos véleményeket fogalmaztak meg, amelyeket a két rendező valószínűleg felhasznál majd a következő filmnél.
Szalma Réka költő szerint a stáb önmagát parodizálja. Több ilyen filmet is látott már, azonban nem lehet azt mondani, hogy lopott ötlet, hiszen sok specifikummal találkozhatunk benne. Az egyik ilyen kiemelkedő jellegzetesség: az erdélyiség.
Ennek kapcsán fontos megjegyeznünk, hogy nem csak a tipikusan „hazai” karakterek megformálásában nyilvánul meg mindez (a tordai, román alpolgármester). Felfedezhető az erdélyi táj néhány jellegzetes helyszíne: Kolozsvár-látkép, a Fellegvár lépcsője, a Tordai-hasadék, a kátyús utak, de elmaradhatatlan a miccs is, mint amolyan erdélyi nemzeti eledel, és a tipikus tájszavak, nyelvi karakterek sem hiányoznak. Az itt élő néző számára ez teljesen természetesnek tűnhet, úgy épül bele a filmbe, hogy észre sem veszi, hogy ez tipikusan erdélyi, azonban egy külföldi, adott esetben magyarországi filmfesztiválon a közönség nem biztos, hogy érteni fogja ezeket a kódokat, specifikumokat. A film román nyelvre történő szinkronizálása során is problémát jelenthetnek a tájszavak.
A sikerhez, egy filmfesztivál díjainak elnyeréséhez azonban jó marketingre is szükség volna – állapították meg a körön. A Magyar Filmszemlén bemutatták az Antigonét, nem nyert díjat. Egy jó reklámszakemberrel viszont el lehet juttatni a megfelelő célközönséghez. A hamarosan startoló TIFF-en is megmérettetésre kerül a film – árulták el a rendezők.
Bréda Ferenc esztéta, író szerint a film nagyon modern, olyan technikák is megjelennek benne, amelyeket más filmekben nem láthatunk vagy egyenesen tilosak. A rámutatás a nézőre, a provokatív jelleg is nagyon hangsúlyos. Bréda ennek ellenére úgy véli, vannak jelenetek, amelyeket meg lehetne vágni.  Lakatos Róbert filmrendező, aki mellesleg a művészek tanára volt, ugyancsak pozitívan vélekedett az Antigonéról. Némiképp hiányolta a karakterek kidolgozottságát. Nem körvonalazódik eléggé, hogy ki a főszereplő (ez esetben a rendező), kik a mellékszereplők, és az epizódok figurái sem nyilvánvalóak. De az is lehet, hogy ez is a szabálymegszegés része, és szándékosan ilyenek a jellemek.

Boros Lóránd etnográfus kissé vitatkozott ezzel a megállapítással, úgy véli, a filmben minden a helyén van, a szereplők pont olyanok, amilyen a valóságban is egy rendező, egy operatőr egy gyártásvezető, egy hiú színész.
Az Antigoné tanulsága vitathatatlan: Erdélyben ilyen körülmények között, kis anyagi háttérrel reménytelen vállalkozás klasszikus drámából filmet készíteni. A Bretteren vetített műalkotás tehát egyúttal a helyi társadalom tükre is.

Varga Melinda