Szabó Márton versei

„Téli sötétben az emlék úgy hagyom én el a várost
Ott hol a burka a csendnek a plexibe vész el
Úgy kaparom le a képet az égről a tollal
Lassan a szemnek a mozdulatához is ész kell”

Szabó Márton versei

Requiem

Rilkének
 
Gyászolja az Alpok
A szikláknak is fáj
Az őszi naplementét
Siratja a táj
 
Úgy nyílik szét a völgy
Mintha gyógyulnia kéne
A Mura formát ölt
Sebnek csordogáló vére
 
Minden bús elégia
S minden lélek hazatér
Mint halál nyugodt a völgy
Párduc sötét ma az éj
 

Első ecloga

tétova
 
Téli sötétben az emlék úgy hagyom én el a várost
Ott hol a burka a csendnek a plexibe vész el
Úgy kaparom le a képet az égről a tollal
Lassan a szemnek a mozdulatához is ész kell
 
Mert túl sok a vad fény. Az mi ma fáj a bogárnak.
Érzi a szék is a lábat, érzi mi akkor a terve
Nem akar az; csak a fekvést, fürdőt és vacsorát
Ó pedig mily fiatal ma a tettvágy, mily fiatal ma az elme!
 
Futna szaladna ölelne, s azt kit ölelne keresné
S egyről a másra ha nézné, lányról a lányra haladva
Úgy babonázza a sok szép, mint a Medúza igézett
Ott találná amit érzett, boldog lenne egy napra
 
De szék, mi ma húzod a lábat, miért fogod ily konokul?
Mint szív löki testbe a vért, miért nem lököd ki magadból?
S kell-e a testi erő, ha az elme megérzi a vágyat?
S a gondolatok sose várnak? Folynak, mint tinta a tollból?
 
Úgy verem vissza a sok fény, mint a sötétben az ablak
Mondom is egyre magamnak: honnan lenne erőm?
Annyi mit kéne ma tenni, a fények is engem akarnak
Mégis az ágy ami enyhe a lábnak, e pásztor idill legelőn

Énekek éneke
 
Nem hagysz nekem eleget enni
Bájos édenkert a tested
Sosem tudnék veled betelni
Elmém mámorossá fested
 
Utunk ciprus alá szalad
Az Úr lángja lobog bennem
Bal karod a fejem alatt,
Jobbod átölel ma engem
 
Búzahalom a hajad mi ragyog,
Orcád, parton alkonyodó pír
Valóságod betege vagyok
 Fájdalmamra te vagy a gyógyír
 
Csókod íze szebb a bornál
Tömjén s fahéj mi illatod,
Fényemet ha itt botorkál
Szemed tavában ringatod
 
Tövisek közt te vagy a gyógyfű
Tüskét talpamból kiszedve
Emellek fel, s a neved tűz,
Neved tűz pecsétet szívemre

Minden szonettek sírkövére
 
…még egy kérdés felvetődhet
ha az ösztönök utat keresnek
azért szeretlek, mert simogatlak,
vagy azért simogatlak, mert szeretlek?...
 

Barátnak
 
Z.P.-nek
 
Újból felkelt a Nap. Tán delel is már.
Az ablak alatt sárga villamos jár.
Lépcsőn megyek
 
le a lakásból, korlátba fogódzom,
fáradtan állok a körfolyosódon.
Az emberek
 
az utcákon torlódnak. Már senki sem álmos.
És arra gondolok, hogy jól esett a vánkos
mit asszonyod
 
húzott fel nekem, tegnap késő éjjel.
Én mondom, nem kell, de egyre csak kérlel:
„Mert azt fogod
 
gondolni rólunk, hogy ebben a házban,
egy betérő barátnak csak vetetlen ágy van.”
Hát ez ami
 
jól esett. E két szóval lefestve
mondanám el, hogy hosszú volt az este,
a tegnapi.
 
Én tőled nem messze versemet szavaltam.
Majd téged a közönség hallgatott dalban,
s én néztelek.
 
Ahogy figyeltem rád, az jutott eszembe,
három éve nézek fel a költészetedre.
Most ismerlek.
 
S mióta gyakran ülök össze veled,
te hétről hétre írsz egyre szebbeket.
A társam vagy.
 
S bár szöveged szerettem meg előbb,
nem tudom, számomra költőnek vagy több
vagy barátnak.
 

Válaszok
 
Fesztbaum Bélának
 
Mondd, ki tudhat mindent?
Mondd, ki tudhat ennyit?
 
Ki tudhatja, igen,
én nem tudok semmit?
 
A földön ki marad
súlyosan és önként?
 
Ki tudhat súlytalan
repülni léggömbként?
 
Ki képes állni, ott,
biztos, szilárd lábon,
 
a másik világot
jelentő deszkákon?
 

Hogy egyszer
 
Vonaton ébredni a fakókék valóra.
Körbenézni, vajon miért vagyok idelent.
Olyan a világ, mint ismerős, ki azóta
hogy elmentem, úgy néz csak engem, mint idegent.
Észrevenni a fölöttem magasló komor
és szomorú tekintetű beton tömbházat.
Most olyan a többivel, mint megannyi szobor
mik a múltban ragadva némán szalutálnak.
Te is új vagy nekem. Másnak, szebbnek tetszel.
Olykor nézem mély szemedben mi minden elfér.
Te tudod. Én tudom. Hogy mindig. Majd. Hogy egyszer.
Ha nézel, én látom, így sohasem ismertél.