Művészeti újrahasznosítás - V. Budapest Transzfer Irodalmi Fesztivál

A „recycle” rendszer napjainkban egyre aktuálisabb kérdéseit járta körül a fesztivál első napja szerdán a Petőfi Irodalmi Múzeumban, melynek során Franz Kafka Átváltozásának újrahasznosítására is sor került.

Művészeti

újrahasznosítás

V. Budapest Transzfer Irodalmi Fesztivál

Hogy miként kerül a csizma az asztalra – vagyis az újrahasznosítás kérdése, a szelektív hulladékgyűjtés vagy a plasztikpalackok felhasználása az irodalmi múzeum programjai közé, arra a választ a gyakorlati problémák és a művészeti kérdések összekapcsolása adta. A Transzfer nyitónapjának első kerekasztal-beszélgetése – Wernitzer Julianna irodalomtörténész vezetésével – épp e témák körül forgott a Moholy Nagy Művészeti Egyetem tanárainak és egy diákjának részvételével. A filozófia, a hétköznapi gyakorlat és a művészetelmélet felől közelítő hozzászólásokból kirajzolódott, hogy az ökológiában jónéhány éve felismert és sürgetővé vált módszert a vizuális művészetek részben már évezredek óta alkalmazzák ugyan, korszerű formában azonban csak mostanában kezdik kiaknázni.

Ahogyan Bodóczky Antal, a MOME Média Intézetének adjunktusa összegezte: egy műalkotás mindig valamely előzőre épülve, a hozzáadott üzenet által kezd el „működni”. Példaként az úgynevezett videonaplókat említette: ennek képeit új sorrendbe helyezve egészen új konstellációk születnek. Szirtes János, a Média Design Tanszék vezetője kellő távolságtartással „emelkedett el” a témától, amikor azt hangsúlyozta, hogy az újrahasznosítás is csak meglévő határainkon belül lehetséges, adott esetben itt a glóbuszon rendelkezésre álló anyagokból. Még a vallások istenképei is tekinthetők ilyen „újrafelhasználásnak”, hiszen egymásból táplálkoznak, egymást egészítik ki. Az audiovizuális művek feldolgozásánál a történeti vonatkozásokat emelte ki: amikor például a ’68-as időszak vagy a rendszerváltás éveinek dokumentációja kerül a most huszonéves hallgatók elé, az is egyfajta újraértelmezés. Tillmann J. A., a MOME Elméleti Intézetének igazgatója a reciklálás kilátástalanságának adott hangot, felidézve nagyszülei korát, amely ma már archaikus kultúra a ház körüli hulladék teljes körű felhasználása szempontjából. Tillmann szerint hiába a szelektív gyűjtés és egyéb erőfeszítések, ez ma már kivitelezhetetlen.

Az alkalmazott művészetek területéről a MOME Design Intézetéből Harmati Hedvig számolt be külföldi tapasztalatairól, s hogy miként hasznosíthatók ezek a fiatal divattervezők oktatásában. S bár a divat mindig a gyors változékonyságot szolgálja, a környezettudatos szemlélet, a tartós vagy már meglévő anyagok használata nem a fogyasztói igények azonnali kielégítésére neveli a jövő divattervezőit, iparművészeit. A gyakorlati példákból is kaphattunk színes illusztrációt. Laczkó Juli iparművész, a „plasztinka” kitalálója, táskákat gyárt a világ minden tájáról beszerzett kávészacskókból és egyéb hulladékokból: meg is mutatta e módszerrel készült saját táskáját. Antal Csaba, a Pillekő-projekt vezetője műanyag palackokból készít kül- és beltéri plasztikbútorokat. Végigtekintve az asztalra kirakott ásványvizes flakonokon, máris kiszámolta, hogy egy remek ülőbútort lehetne kihozni belőlük.

A közönség azonban továbbra is a hagyományos – igen szép – ülőalkalmatosságokon foglalt helyet, miközben a szünet után az irodalmi recikláció körforgásába csöppenhettünk a cseh Kateřina Tučková, a szlovák Vladimír Balla és Dragomán György jóvoltából. Rabec István muzeológus, a beszélgetés vezetője avatta be a közönséget a játékba, amelynek során Franz Kafka Átváltozás című elbeszélésnek továbbírására, átírására kérték a három szerzőt, a mű kezdő mondatának felhasználásával. A „leleplezés”, vagyis a művek felolvasása az esten történt, világossá téve: mennyire eltérő és egyéni művek születnek még akkor is, amikor a kompozícióhoz előre adott a hangfekvés, a téma, és a kezdő leütés.

„Amikor Gregor Samsa egy reggel nyugtalan álmából felébredt…” – ez volt tehát a kiinduló mondat, melyet továbbfűzve Vladimír Balla egy pszichiáternél játszódó szívszorító novellát írt, Katařina Tučková egy második világháború idején kezdődő, több évet átívelő elbeszélést, Dragomán György pedig egy már-már abszurd, fojtogató börtöntörténetet. A művek meghallgatása után az írók elmesélték az alapötlet megszületésének, illetve a kivitelezés körülményeinek rövid történetét.

Katařina Tučková – aki talán a legmesszebb rugaszkodott a kafkai történettől –új lakásba költözött, és lassacskán megismerte otthona előző lakóinak és a környéknek a történetét. Így kerekedett ki benne a korábban már regényében is érintett téma, a brnói németek kitelepítésének tragédiája, amely hazájában még mindig tabutéma. Ezt erősítette, hogy hozzákerült egy húszéves nő levelezése, aki végigment e halálmeneten. „Onnan kezdtem élvezni az írást, amikor el tudtam szakadni Kafkától” – összegezte az írónő a tapasztalatait. Valdimír Ballát a játékos kedv ragadta el: először Dosztojevszkij egy regényénél próbálkozott azzal, hogy bizonyos témára felfűzve kiragadott mondatokat, s azokat egymás mellé téve egészen új mű született. Ezt eljátszotta a Bibliával is, majd Kafka következett. Ez utóbbi azonban kemény diónak bizonyult, ezért inkább kiegészítette a maga történetével és csavart egyet az eredetin: nála mindenki bogárrá változik. Művének üzenete, hogy miként lehet alkalmazkodni egy emberségét vesztett világhoz.

Dragomán György rögtön tudta, hogy börtönnovellát fog írni: mindig foglalkoztatták a szupertitkos, profi börtönök, amelyek sejtése szerint Magyarországon és Romániában is léteznek. Mivel már írt néhány kafkai novellát, nem volt számára idegen a téma, ami pedig az írás hangját illeti, nem akarta elkerülni Kafkát, de vele szembemenni sem. A markánsan eltérő szál Dragomán György Gregor Samsa-történetében, azaz a börtönben bogárrá változó rabnál, hogy szárnya is van, repülni tud, vagyis szabadulása lehetősége adott, de mégsem él vele. „Tulajdonképpen szuperbogarat alkottam Kafkához képest” – mosolygott Dragomán, de mint elmondta, erre az optimista lehetőségre csak az írás elkészültével jött rá, addig nem is szembesült vele. Rá kellett azonban jönnie, hogy így valójában még rosszabb a helyzet, a történet végkicsengése még pesszimistább.

A beszélgetés viszont optimistán és derűsen zárult, s az est zárásaként megtekinthettünk a MOME Média Intézet hallgatóinak munkáit, amelyek a vizuális kommunikáció műfajában szemléltették az újrahasznosítás lehetőségeit. A vetítőn árnyképként megjelenő, mozgó emberi alakok, illetve a földön elektronikus vászonra rajzolgató képzőművészek alkotásai bőven szolgáltattak gondolkodnivalót hazafelé, mondhatni: jó sokszor újrafelhasználtuk még fejben a látott elemeket, hogy összerakhassuk belőle a magunk verzióját.

Szöveg és fotók: Laik Eszter