„Közbiztonsági kérdés, hogy olvasnak-e Platónt” - Műfordítók a Könyvfesztiválon

Miért nincs ma becsülete Magyarországon a műfordítónak? A főállásúak már kihaltak? Tőlünk keletebbre is többet keresnek? Magyar tudományos könyvkiadás nem lesz, hanem volt ? – Sári Júlia beszámolóját olvashatják a műfordításról rendezett vitáról.

„Közbiztonsági kérdés,

hogy olvasnak-e Platónt”

A műfordító szerepe ma olyan az irodalomban, mint a nagybőgősé egy jazz-zenekarban: mindketten a háttérben maradnak (egy szerző vagy szaxofonos árnyékában), s csak a legvirtuózabbaknak jut ki néhány másodpercnyi a reflektorfényből. Az alázaton túl mégis elképesztő kreativitásra és fantáziára van szükség ahhoz, hogy valaki valóban betöltse ebbéli rendeltetését. Joggal kérdezhetnénk: akkor mégis miért áll be valaki Miles Davis mögé a ritmusszekcióba, vagy szegődik Tolsztoj mellé tolmácsnak, ha még a nevét is alig lehet megtalálni a kötetben?

S főleg, vajon miért olyan kevéssé megbecsültek a műfordítók ma Magyarországon? Hiszen volt idő, amikor a műfordítás még lehetett főállás, s nemcsak kenyérre és vízre telt belőle. Mi több, neveket is ismertek az olvasók: Szöllősy Klára, Rab Zsuzsa, Réz Pál fordításait figyelték, követték, nem is olyan régen. Ma nincs az az emberfeletti munkabírással büszkélkedő fordító, aki el tudná tartani magát – ne adj isten, egy családot – ebből a tevékenységből, s kutya se nézi meg a címnegyedben, ki ültette át magyarra a kedvenc regényét. Mindeközben Európa egyéb tájain – és nem kizárólag tőlünk nyugatra – a műfordítók a magyarországi honorárium három-négy-ötszörösét is megkeresik, vagyis a könyvkiadók tisztában vannak munkájuk értékével.

Erről a deviáns állapotról szólt a vita a Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Honorárium és név – Ankét a műfordítók és a könyvkiadók részvételével című beszélgetés során, amelyben mindkét tábort jeles és tapasztalt hivatásbeliek képviselték. Már ha lehet két egymással szemben álló táborról beszélni, hiszen a könyvkiadók között akadtak olyanok, akik műfordítók is egyben, mint Csordás Gábor a Jelenkor, vagy Barna Imre az Európa Kiadótól. Mégis parázs vita alakult ki a résztvevők között, nem csupán az alacsony honorárium körül, hanem a mai magyarországi könyvkiadás valamennyi aspektusát érintve.

Vitaindító gyanánt a Műfordítók Egyesületének elnöke, Halasi Zoltán számolt be a magyar műfordítók körében végzett legutóbbi felméréséről. Ebből igencsak szomorú kép rajzolódott ki előttünk az irodalom „remetéinek” helyzetéről: ma már gyakorlatilag nem létezik főállású műfordító, de még azok aránya is csak 50%-ra rúg, akik a munkaidejük felét töltik fordítással. S ami még ennél is borúsabb, hogy ez utóbbiak jövedelmének mindössze 30-40%-át teszi ki a honorárium. Nem csoda, hogy a magyar műfordítók jóval kevésbé termékenyek európai társaiknál, akik 45-50 ívvel (40ezer leütés) is elszámolnak évenként, míg itthon az átlag csupán 35 ív. A honoráriumról nem is beszélve: a hazai 30-32ezres átlagnak sokszorosát keresik meg még Kelet-Európában is a fordítók.

Halasi – aki számtalan szerzőt, többek közt Kafkát, Hessét, Dürrenmattot, Goethét, Puskint, Háfizt és Omar Khajjámot fordított – már a beszélgetés előtt elküldte azt a provokatív kérdést a könyvkiadóknak, hogy miért a fordítókon spórolnak, és nem a nyomdán. Így aztán Gyurgyák János, az Osiris Kiadó igazgatója felkészülve vette át a szót, és egy táblán felvázolta a kiadók részletezett költségeit (a fordítástól a korrektoron, a tördelésen és a nyomdán át a kiadó rezsijéig). A számításaiból kiderült, hogy akár spórolnak valamelyik tételen, akár nem, „a képletre nincs megoldás.” Az olvasók elpártoltak a kiadóktól, a kereskedők 50-55%-os árréssel dolgoznak, így csak nagy példányszámnál és hosszú éveken belül térülnek meg a költségek, ha egyáltalán. Az általa lefestett képtelen állapot magyarázatul szolgált arra a mellékesen elejtett megjegyzésére is, miszerint már kifelé áll a szekere rúdja a könyvkiadásból.

Barna Imre ehhez a borús helyzetjelentéshez hozzátette, hogy a műfordítók alacsony honoráriuma pontosan arányos a könyvkiadók alacsony bevételével, illetve az egész hazai értelmiséget érintő gazdasági nehézségekkel (mint a tanárok fizetésével vagy a szerzők honoráriumával). Ezért szó sincs róla, hogy a fordítón spórolna a kiadó, ez legfeljebb akkor lehetséges, ha megelégszik a silány munkával, ami annyit is ér. Halasi felvetésére, miszerint legalább a nyereséges könyvek fordítóit honorálhatná nagylelkűbben a kiadó, Barna Imrében fellobbant az igazságérzet: szerinte égbekiáltó méltánytalanság lenne többet fizetni egy Agatha Christie-fordítónak, mint a Csehov-szövegek magyarra ültetőjének, csak azért, mert a krimit jobban viszik.

De még ennél is kilátástalanabb a tudományos könyvkiadás helyzete. Miklós Tamás, a „luxusfilozófiai” Atlantisz Kiadótól, megállapította, hogy „magyar tudományos könyvkiadás nem lesz, hanem volt.” A magyar értelmiség nem tudja eltartani a kiadókat, így a fordítókat sem, ezért már most nagyrészt idegen nyelven olvasnak tudományos könyveket, míg a laikus közönség lassan alkalmazkodik a helyzethez, s leszokik róla, hogy tudományos irodalmat olvasson. Márpedig ez rizikófaktor: a magyar értelmiségnek be kellene látnia annak a kockázatát, hogy e tekintetben is barbarizálódik az ország. „Közbiztonsági kérdés, hogy olvasnak-e Platónt.”

Sári Júlia