Az előadás sikerét – hiszen eddig mindháromszor teltházzal ment – a társulat kemény munkája alapozta meg. Nemcsak suta mozdulatok, de hamis hangok sincsenek benne, annak ellenére, hogy a Fabáb élő zenével (zongorával, gitárral, ütős hangszerekkel, hegedűvel), élő – s milyen jó! – énekhangokkal dolgozik, sehol semmi play back.

Pinokkió – de nem egészen

A Fabáb a Madách Stúdióban

A kötelezőkön kívül alig lehetett valamit megtudni a sajtóból – musical, Pinokkió-alapsztori, pályázatra készült, második helyezett, a darab írója költő és színész is.

A díszlet, különösen a kötélerdő, szépen és egységesen határolta be a kamaraszínpad terét, amelyen szín színt követett, gyorsan változtak a helyszínek, új szereplők léptek be, a régebbiek átalakultak valaki mássá – egyetlen percre sem lankadhatott a figyelem másfél óra alatt, mégsem tűnt fárasztónak a produkció.

Ebben – a látvány mellett – nagy szerepe volt a változatos zenének. Füri Anna zeneszerző nem elégedett meg a hagyományos musical-hangzással, operettre emlékeztető és rock-, rap-, dzsessz-elemeket éppúgy felvillantott egy-egy dalban, mint a latin táncok ritmusát. Mindez különös összhatást eredményezett, furcsa dallamokat, melyek nem kifejezetten fülbemászóak, de nagyon egyéniek, pontosan annyi disszonanciát hordozva magukban, ami a hallgatóban végül kellemes harmóniává szelídül. Vagyis a Fabáb sokféle hangzásból összeötvözött, szuggesztív zenéje egyáltalán nem kommersz.

Ahogyan a dalok szövege sem. Érzékenyen és frappánsan lavíroznak a hétköznapi és a lírai között, megteremtve a kettő jótékony egyensúlyát. Szinte mindegyikük önálló alkotás, mondanivalóval, saját nyelvi zeneiséggel. Hol szomorúbbak, hol vidámabbak – szólnak féltésről, szeretetről, megbocsátásról, szülői aggodalomról, mámorról, utazásról, arról, hogy a szerelem védtelenné tesz, s hogy a legszebb áldozat az önként vállalt: „Ami nincs kész, lehet bármi” „Ne sajnáld erőd, / Hogy a vétkeid, s önmagad legyőzd.” „Ne várj hálát a szeretetért, / A viszonzást ki nem csikarhatod, / Ha erőszakolod, mit sem ér, / S nincs drágább, mint ha ajándékul kapod.” „Ha rettegsz, és mindenki magadra hagyott, / Van a félelemnél valami nagyobb. / Lehet a tested, a lelked merő seb, / Van valami, a halálnál erősebb.”

A darab maga Collodi meséjének, a Pinokkiónak a parafrázisa. Átirat, igen, de lehet, hogy jobban illik rá az újraírás. Mert csalatkoznia kellett annak, aki arra számított, hogy Kiss Judit Ágnes, Füri Anna és Gryllus Samu – aki a hangszerelésért felelt –, majd jól megmusicalesítik az eredeti művet, szamárrá-változással és kutyaházban-lakással. A mese felismerhető ugyan, de a történet más. A Fabáb főhősét is Gepetto faragja, de ez a Pinokkió fiatal felnőttként áll előttünk, és sorstársai, a bábok keltik életre. Apja tiltása ellenére színésznek készül, sztár szeretne lenni. Az ominózus „Márpedig, édes fiam, amíg az én kenyeremet eszed…” mondat és egy pofon után Pinokkió nekivág a világnak. Találkozik a szeretettel, a Tündérrel, s azzal, ami a „sztárság”, ha úgy tetszik, a mai élet adott vagy vágyott „velejárója”: csillogás, nők, pénz, drogok, s ő ezt választja. Majd rádöbben, hogy élete üres, céltalan, s nem ott van, ahol lennie kellene. Apjához indul, aki viszont őt keresi, s egy bálna bendőjében találkoznak. Onnan pedig, vissza az életbe, csak egy módon juthat… A felnőtté-válás színpadi allegóriája, vagy üdvtörténet kicsiben? Mindenki döntse el maga.

Az előadás sikerét – hiszen eddig mindháromszor teltházzal ment – a társulat kemény munkája alapozta meg. Nemcsak suta mozdulatok, de hamis hangok sincsenek benne, annak ellenére, hogy a Fabáb élő zenével (zongorával, gitárral, ütős hangszerekkel, hegedűvel), élő – s milyen jó! – énekhangokkal dolgozik, sehol semmi play back. A színészek kiválasztása szerencsés, a főszerepben Száraz Tamás kitűnő, Balázsovits Edit bájos Tündér, a Gepettót alakító Barabás Kiss Zoltán valódi apa, Arany Tamás Antonio szerepében a legigazabb barát, s még vicces is, Posta Victor pedig a mickjaggeres-kóborjánosos-eltonjohnos Marionett de Vonzó-ként egyszerűen zseniális. A táncosok csinosak, a mozgásuk élmény, a koreográfia pont elég.

A díszleteket, s a rendezést is dicséret illeti. Bár a történetben vannak hézagok, amelyeknek a „betömésében” a mese ismerete segít, és talán szerencsésebb lett volna, például, ha a Tündér áldozata hangsúlyosabb, vagy a befejezés kevésbé hollywoodi.

A Pesty-Nagy Katalin rendezte előadás jó. Ugyanakkor ismerem Kiss Judit Ágnes teljes szövegkönyvét, amelyben minden következménynek logikus előzménye van, ezért szerintem a befejezés szándékosan nem a műfajnak megfelelő. Olvastam, hogy a Fabáb kísérleti előadás. Abban az értelemben, gondolom, hogy kis térbe viszi a nagyszínpadi műfajt. De ha már ennyire jól megcsinálták, – ha úgy tetszik, megteremtették a stúdió-musicalt! – nem lehetett volna abban is kísérleti, hogy a befejezés nem kvázi-happyend? Mert ehhez a véghez hiányzik a hozzá vezető rögös út. Annak megértetése, hogy Pinokkió azért válhatott emberré, mert felismerte, hogy tetteinkkel mások sorsát is befolyásoljuk, mert bevallotta hibáit, mert felelősséget vállalt, mert átélte a legnagyobb veszteséget. S így már jogos az öröm a fináléban: „Egy fadarab, de megtalálta / Az életet, vagy őt az élet. / Az útját értünk végigjárta / Nem is tudva, hol ér véget. / Kicsit soká kellett várni, / Sok idő telt el azóta, / Lehetett volna bármi, / De ember lett, mert ez volt a sorsa.
 

Fodor Tünde