Az Írók Boltjának ebben a sorozatában – ahogy Mészáros Sándor fogalmazott – a mostohábban kezelt régiók irodalmát szeretnék a figyelem középpontjába állítani. Legutóbb a szabadkai születésű írónőt hívták meg.

Kapcsolódó anyag: Kritika A kis kavicsról

„Hány méter fonal

az emberben a szöveg”

Lovas Ildikó volt a Határtalanul vendége

Maga a sorozatcím volt a beszélgetés kiindulópontja is, kérdésként pedig Esterházy Péter egy gondolatát vetette fel Mészáros Sándor: mennyiben igaz, hogy határvárosban élni „egyszerre teher és adomány”? Lovas Ildikó kiszélesítve a „határ” fogalmát megjegyezte: számos határ létezhet országon belül is. Valami hasonlót érzett meg akkor, amikor a Kijárat az Adriára című regénye megjelenése sokakban sértettséget váltott ki. A mű olyan kérdéseket feszegetett, mondta el az írónő, amely az írók kialakult világát sértette. És ez nem is nehéz egy olyan országban, amely öt nevet váltott, miközben lakosai helyben maradtak. Külhoni írónak lenni időnként divatos, időnként ünneplik is az embert, „de én egyszerűen a magyar irodalom része szeretnék lenni” – summázta véleményét Lovas Ildikó.

A magyar irodalom egységének megőrzése és ennek fontossága többször visszatért a beszélgetés során. Felidézve a kilencvenes éveket, Lovas Ildikó pályája egyik legnehezebb szakaszaként értékelte, amikor folyóirat-szerkesztőként azért kapott kritikákat, hogy számszerűen hány vajdasági szerzőt és hány áttelepültet közölnek. Mészáros Sándor is kiemelte a provincializmus veszélyét: egy folyóiratban nem lehet szempont, hogy valamely szerző határon „inneni” vagy „túli”.

A Kijárat az Adriára című regény említése vezette át a beszélgetést az írói-regénytechnikai kérdésekhez, legfőképp az önéletrajziság problémáihoz. „Önéletrajzi regényt úgy érdemes írni, ha kellőképp kegyetlen vagy magaddal – szögezte le az írónő –, mert nem az a fontos, hogy őszinte vagy-e, hanem hogy hiteles légy.” Mészáros Sándor észrevétele szerint Lovas Ildikó prózájában kitapintható a Kosztolányitól való eltávolodás, és mintha Füst Milán derengene az írónő hangjában: legfőképp Füstnek az a „trükkje”, ahogyan kitalálta a magától eltávolított Én-beszélőt, mintegy maszkként emelve maga elé. Lovas Ildikó lelkesen helyeselt erre a párhuzamra, mert az író „igazán az én világom, szeretem Füst Milán »fecsegését«” – mondta, és hozzátette, hogy ezzel ellentétben íróként mennyire nem mert soha közelíteni Kosztolányihoz. „Egyszerre nevetek és sírok is rajta, szeretem és megrémiszt” – jellemezte a szabadkai örökséget, s ha már valaki Szabadkáról, akkor Csáth sokkal közelebb áll hozzá.

Gyakran megkérdezik, milyen érzés Csáth és Kosztolányi városában élni – mesélte Lovas Ildikó mosolyogva. „Milyen lenne, szörnyű!” – tette hozzá aztán félig nevetve. A városok pusztulásáról még ma sem tud beszélni, „dadogni kezdek, ha erről kérdeznek” – mondta. Talán ezért nem is tudtak a kezdeti novellák olyan jól működni – reflektált Lovas Ildikó Mészáros Sándor kérdésére – „mert nem tudtam elég távolságtartó, cinikus lenni”. A kérdést tovább firtatva Mészáros Sándor megjegyezte: érdekes, hogy a recepció nem szentel elég figyelmet annak, hogy Lovas Ildikó műveiben miként jelenik meg a háborús poszt-trauma, holott ez az egyik legfontosabb szempont lenne. Ezzel összefüggésben kerültek szóba az írónő sajátos hősei – ahogy Mészáros Sándor fogalmazott: Lovas Ildikó legtöbbször „ellenszenves, antinomikus figurákat választ hősöknek”. Való igaz, mondta az írónő, hogy szereti, amikor a regényeiben „keveredik” a többféle hős (például James Bond Bácskában), s az ellentmondásos karakterre a legjobb példa Leni Riefenstahl. E hősét – megítélésétől függetlenül – az írás kezdeti fázisában rajongva szerette. „Szeretem, ha teljes napfényben a legapróbb ráncaik is látszanak” – jellemezte hőseit a szerző, utalva ezzel Nádas Péter egy leírására, amelyben a női alakot csak hátulról éri fény, hogy ne látszódjanak a ráncai.

Végezetül az Írók Boltja részéről Nagy Bernadett tette fel – mint fogalmazott: „könyvesként” – a kérdést: min dolgozik most Lovas Ildikó, mire számíthatunk tőle. „Most nem dolgozom” – összegezte nevetve az írónő, és beavatta még hallgatóságát írói műhelye néhány jellegzetességébe. Amikor megjelent első műve, a Kalamáris, amelyért Szirmay-díjat kapott – mesélte búcsúzásképp –, egy évig nem tudott aludni, attól rettegve, hogy egykönyves író marad. „Azon gondolkodtam, hány méter fonal az emberben a szöveg” – érzékeltette szorongását, majd jött a többi mű is sorra, és azóta, ha kimarad is három-négy év, „egyszercsak megíródnak”.

Laik Eszter

Portréfotók: kalligram.hu, barkaonline.hu

Kapcsolódó anyag: Kritika A kis kavicsról