Egerben születésnapi ünnepségen méltatták Lisztóczky László irodalomtörténész munkásságát, a határon túli magyar irodalom népszerűsítésében és a város kulturális életének gazdagításában szerzett érdemeit. – Kocsis Csaba írása

Dsida leghűségesebb olvasója 70 éves    

Március másodikán ­reggel ­felszállt a köd, és hosszú idő után először kisütött a nap. Az előző napokban már megmutatta magát, de hogy meleget is adjon, vagy mint egy szép fehérnép meg is cirógasson, ahhoz csak most vette a bátorságot. A munkám, a családom ideköt a szülőföldhöz, Biharhoz, de nem feledhetem Egert sem, ez a város az én Zágonom. Delet harangoztak Berettyóújfaluban, és a szép idő megerősített abban, hogy el kell zarándokolnom az ősi diákvárosba. Volt egy órám arra, hogy végigjárjam ifjúkorom színtereit, annak egy vékony, de meghatározó szeletét. Végigmentem a keskeny Széchenyi utcán, amely most, átalakítás után, még barátságosabbnak tűnt. Csendesebb lett, mert bizony a hetvenes évek elején nagy volt itt a forgalom, de a hangulata már akkor is sokat jelentett nekem. A sétáló utca végén szembe tűnik volt iskolám, a patinás Dobó István Gimnázium, még az udvarra is bekukkantok. Az épületbe már nem megyek be. Az erdészek már régóta Mátraházán tanulnak, és a tanáraim közül már mindegyik nyugdíjba ment, vagy éppen az égi mezőkről szemléli ezt a kalapos embert, aki gitárral a hátán rója az utcákat. A minaret környékén keresek egy boltot, ahol az unokanővérem férje dolgozik, de nem találom. Sok a bezárt üzlet, még a neves cukrászda ajtaján is lakat fityeg a Zeneiskola szomszédságában, ahol nem csak fagyit, de a régi vásári mézeskalácsot is lehetett venni hajdanán. Aztán a Dobó tér következik a karcsú minorita templommal. Ácsorgok egy keveset a városháza előtt, de az évfolyamtársam, Trezsi még nem jön, én meg kezdek fázni. A nap már a kivont karddal hadakozó Dobó Istvánt melegíti, ha melegedni vágyom, arrébb kellene mennem, de nem mozdulok. Lisztóczky tanár úr érkezik, két idegennel, és eltűnik a kapualjban, csak egy pillanatra akad össze a tekintetünk.

A kiváló pedagógus, a költészetért rajongó irodalomtörténész hetvenedik születésnapja alkalmából a Dsida Jenő Baráti Kör rendez ünnepséget a Városháza dísztermében. Erre jöttem én is. Miért? Hisz' Lisztóczky László csak egy évig tanított! Egy évig, de mégis elindított bennem valamit. Egyik nyelvtan órán a csángókról beszélt, olvasott is tőlük eredeti kiejtés szerint, amin először csak jót derültünk, de aztán viháncolni kezdett a több mint negyven fiatal, nem éppen széles körű humán érdeklődéssel rendelkező erdészpalánta. A tanár úr csendre intett minket. Először szépen, aztán indulatba jött, elhajította a füzetet. Ránk pirított: Kikérem magamnak ezt a viselkedést a csángó magyarok nevében! És láss csodát, megszeppentünk, mert megéreztük, hogy itt többről és másról van szó. Tragikus sorsú, két lábon járó legenda volt ő, aki az iskolán kívül legtöbbet az antikváriumba járt: hozta-vitte a könyveket, azt beszélték. Öt gyermeke közül csak egy cseperedett fel, de az is meghalt hét esztendős korában. A múlt évben hunyt el felesége negyvenöt esztendei házasság után, majd eltemette egyik legjobb barátját, „Bánpetetit”, aki történelmet tanított nekem, ő is csak egy esztendeig, mert aztán a megyei levéltárat igazgatta.

Bementem, mert már nagyon fáztam, és a városháza díszes termében találkoztam Trezsivel, Sárközi Jutkával a testvérosztályból és váltottam néhány szót Holló Katalin tanárnővel, a későbbi magyartanárommal is. Magyar népzene foglalta keretbe az ünnepséget, amelyen Habis László, Eger polgármestere köszöntötte az ünnepeltet, aki a magyar irodalomnak és a város kulturális életének szentelte életét. Egy tudósítás az ünnepségről így foglalták ezt össze: „Több tucat könyv és megszámlálhatatlan tanulmány szerzője, elsősorban a határon túli magyar irodalom kutatója, szerkesztője az öt részes erdélyi költészeti antológiának, amellyel országos nevet szerzett.” Erről a munkájáról így vall a kolozsvári Művelődésben 2003-ban: „Az antológiasorozat előzményei és indítékai gyermekkoromba nyúlnak vissza, amelyet egy kis mátrai településen, Markazon töltöttem. Az 1950-es évek elején került a faluba egy igen művelt katolikus pap, aki kivételes hatást gyakorolt egyéniségem és világképem alakulására. A magyar történelemről, 20. századi szétszórattatásunkról is tőle kaptam az első hiteles információkat. Amikor először megláttam Magyarország régi – azidőtájt otthon és az iskolában egyaránt eltitkolt – térképét, sírva szaladtam hozzá magyarázatért és vigaszért. Mélyen emlékezetembe ivódtak akkor megfogalmazott gondolatai arról, hogy a sokféleséget a teremtett világ legnagyobb értékévé, minden együttműködés és a fennmaradás biztosítékává avató Isten akaratából s Trianon tragikus következményeinek enyhítése érdekében is munkálkodnunk kell az összmagyarság lelki, szellemi, kulturális egységén.”

    Fülöp Lajos nyelvész ismertette az ünnepelt életútját, majd azt a könyvet, amelyet a 70. születésnapra adtak ki. Ebben Lisztóczky László kollégáinak, barátainak, tanítványainak írásai, tanulmányai olvashatók. Láng Gusztáv írásából azt is megtudhatjuk, hogy miért pont ez a civil szervezett rendezte a felejthetetlen ünnepséget: „Aligha van Dsida Jenőnek hűségesebb olvasója Lisztóczky Lászlónál. Nemcsak abban az értelemben, hogy ifjú kora óta újra meg újra fellapozza a költő verseit, változatlanul vagy talán egyre nagyobb ­élvezetet találva bennük. Hanem úgy is, hogy igyekszik megosztani ezt a versek szerezte örömöt másokkal is – lehetőleg mindenkivel. Ezért alapította meg közel másfél évtizede a Dsida Jenő Baráti Kört, melynek programos célja a költő népszerűsítése. Nincs olyan Dsida-kutató, aki meg ne fordult volna esetenként többször is Egerben, e csakugyan baráti kör vendégeként, hogy előadásával hozzájáruljon a fenti cél eléréséhez, mindig zsúfolt teremben, mindig lelkes közönség előtt. Lisztóczky László ezzel vált a Dsida-kultusz megalapítójává, oly időben, amikor a költőt és életművét még alig sikerült kiszabadítani a célzatosan rosszindulatú felejtés fogságából.”

    Őt köszöntöttük azon az estén és türelmesen vártuk, hogy dedikálja nekünk az impozáns emlékkönyvet, amelyet Fülöp Lajos szerkesztett.

Kocsis Csaba