szinte nyár ez a napsütés
a hullámot vető év
megszelídült, önmagába visszafolyó nyara
bár mindjárt tél

jelige: Palermo

 Moszkva szonett

..ahogy bezuhantam a városba a busszal
káromkodva számolva a késett perceket,
te rágyújtasz,kávézol és majd
megölelsz. Ahogy napokig csak terceket
játszottam a gitáron,
lázadásból, semmi mást,
mondjuk , hogy szenvedély bármi áron,
mert megöl az üresség és ez a szárnyalás
ahogy itt ülök a zakatoló benzines csendben
és égkék szemedben a világon átfordulva, látom a hátamat.
Most így reggel még harap a szél, de már süt a nap és szemben,
ezalatt,

feltűnik a Moszkva tér és az előbb még füsttől súlyos testemben
nincs más, csak kétely, hogy szeretsz? Mégis mit szerethetsz bennem.
 

Délután

szinte nyár ez a napsütés
a hullámot vető év
megszelídült, önmagába visszafolyó nyara
bár mindjárt tél

jó ez az álmos derülés
ami az égő avar füstjétől fog el
mikor egyedül megyek haza

kába, mosolygós merülés
szétfolyó, szerelemre vágyó és
miközben ropog a puha szél és az avar

lassan süllyedek a tompa délutánba
ami csak várja, várja hiába
a hevülést,
a tévé előtt rohaszt
ráterülve a házra, míg bent jazz szól
a szomszéd a nőjével kiabálva
aztán elterülve

szinte még mindig nyár van
és anyám
konyhából kicsengő szava
a hétköznapon, mint egy végtelen csöndbe nyíló lék

furcsa görbülés
a barátokon, az ablakon és kint a fáradt fákon
sorra borulunk a nappaliban arcra

sötétségben, langyos merülés
a szőnyegbe miközben kint még
dudálnak a kocsik, de már elhalkult a légkalapács zaja.