Hetvenötödik születésnapjának előestéjén olvasói, barátai, kollégái köszöntötték Bodor Ádámot a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

„Nem akarok sem sumákolni, sem

udvarolni”

A Múzeumban a tömeg egy része csak a folyosóról figyelhette A barátkozás lehetőségei című, Ferenczi Gábor rendezte filmet, amelyet az író köszöntése előtt levetítettek. Némi furfang és tülekedés árán sikerült azután beljebb jutni a második terembe, ahol a népes egyetemista hallgatóság tagjai között, több ülőhely nem lévén, a földön üldögélve hallgathattuk a műsort, és olykor még a kivetítőből is elkaphattunk egy-egy villanást.

A szervezők köszöntő szavai után Elekes Botond, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának osztályvezetője olvasta fel Szőcs Géza kulturális államtitkár levélben elküldött üdvözletét. A születésnapi gratulációban Szőcs Géza felidézte a közös kolozsvári indulást és a kiterjedt baráti-írói kört, amely mind művészileg, mind emberileg meghatározta azt a baráti „akolt”, ahonnan azután elágaztak útjaik Bodor Ádámmal. Mégis, fogalmazott Szőcs Géza, az embernek az az érzése, hogy Szamosújvár, Nagyenyed és a Duna-csatorna környékéről érkezett mindenki, aki számít. Bármit hozott az idő, bárhogyan is átformálta a kapcsolatokat, tért ki rá levelében Szőcs Géza, van, ami változatlan. „Ha barackot nem is nyomok a fejedre, egy kézszorítást azért küldök. (…) Fél évszázadnál hosszabb barátsággal köszöntelek” – búcsúzott levele végén az államtitkár.

Elekes Botond után Szegedy-Maszák Mihály irodalomtudós köszöntötte a 75 éves írót. „Műveinek súlya fordított arányban van terjedelmükkel” – állapította meg sommásan, miután Bodor Ádám néhány évvel ezelőtti szavait idézte: „Manapság minden rettenetesen túl van írva”. Szegedy-Maszák Mihály beszédének fő hangsúlyai a Bodor Ádám-próza fogadtatástörténetének legfontosabb állomásaira estek. De korántsem a „tirádák” felsorolásába bocsátkozott – épp ellenkezőleg: a recepció és a kritikai ellentmondásait, sokféleségét tárta fel, az elmúlt évtizedek pozitív és negatív bírálatainak felvillantásával. Angyalosi Gergely, Balassa Péter, Margócsy István, Márton László mind-mind más aspektusaira – nagyszerűségére és hibáira egyaránt – mutattak rá az író műveinek.

A személyes vonatkozásokra terelve a szót, Szegedy-Maszák Mihály elmondta: 1969-ben vette meg első Bodor Ádám-kötetét, öt forint ötven fillérért. Műfordító barátjának eljuttatva, az nehezebb szövegnek találta Nádas és Esterházy műveinél is. Összegezve Bodor Ádám írásművészetéhez való viszonyát, az irodalomtörténész kiemelte: „a kiszolgáltatottság érzésének megjelenítése” olyan erőteljes e prózában, hogy „senkinek a művei nem keltettek bennem olyan mély aggodalmat”, mint Bodor Ádám történetei – mondta Szegedy-Maszák Mihály. Az író hangsúlyozottan kelet-európai elbeszélő, s ha a magyarság sorsáért kell aggódni, akkor minden más mű előtt A börtön szaga jut először eszébe – mondta a professzor, aki megtiszteltetésnek tartotta beszédében, hogy végre kifejezhette háláját azért a kijózanító hatásért, amelyet Bodor Ádám művei keltettek benne.

A köszöntőket követően Szüts Miklós festőművész beszélgetett az íróval, már-már a szokványosnak mondható kérdéssel indítva a társalgást: miből lesz a mű? „Egy fél mondat, egy hangulat vagy egy név azonnal megindítja a képzeletet” – felelte Bodor Ádám, és közösen idézték fel Szüts Miklóssal a Melissa Bogdanovic lábnyoma című novellát és keletkezésének körülményeit. A beszélgetés vezérfonalát az „ott” és „itt” kettőssége adta: az elvágyódás, az áttelepülés, a budapesti eufória illetve a helyi ihlettelenség fokozatai. Van-e hiányérzete, kérdezte Szüts Milós az írót, abból fakadóan, hogy nem abban a közegben szocializálódott, mint sok más kollégája? Bodor Ádám egyértelmű nemmel felelt, s mint elmondta, ha azokat az évtizedeket, amelyeket Erdélyben töltött, itt kellett volna leélnie, szinte biztos, hogy valami más polgári foglalkozást űzne. Az ottani földrajz, Kolozsvár és környéke és a diktatúra volt az, ami felizgatta és kitöltötte a képzeletét. Az „itt” nagyon unalmasnak tűnt „onnan”. Hogy mégis az áttelepülés maradt egy idő után az egyetlen és vágyott cél, azt a ’70-es évek után ellehetetlenülő társadalmi- és életkörülmények, a politika magyarázza. „De ma sem tudnék budapesti elbeszélést írni” – mondta az író. „Nem akarok sem sumákolni, sem udvarolni Budapestnek vagy Magyarországnak, de nem adott semmi ihletet” – összegezte Bodor Ádám a szülőföld ihlető tartalékait.

A börtönévek tanulságait felidézve a beszélgetés lassan áttért a művek megjelenésének körülményeire, a cenzúra működésére és annak sokszor ironikus pillanataira. Bodor Ádám például felidézte a múltból a Füles elvtárs névre hallgató cenzort, akin nem lehetett nem nevetni. S bár mint kisebbségi írót, sem a romániai, sem az anyaországi politika nem látta szívesen nyomtatásban, arra nem emlékszik, mondta el, hogy valami ne jelenhetett volna meg. A jelenben napvilágot látó Bodor Ádám-műveket firtatva Szüts Miklós „megpróbálkozott” a szokásos kérdéssel, min is dolgozik most az író, de az ünnepelt csak mosolyogva hárította: „tudod, hogy erre nem szoktam válaszolni, most tegyek kivételt?” Bodor Ádám elmondta még Az utolsó szénégetők tárcanovelláinak történetét, és hogy miként állt össze végülis a válogatás ebben a frissen megjelent formájában.

Mintegy az elhangzottak illusztrációjaként a közönség búcsúzóul több novellát is meghallgathatott a kötetből, de nem színész(ek), hanem írók előadásában. Erdős Virág a Wolf, Vincze Ferenc A csendes lebukás, Dragomán György A titok, Szilágyi István Az ember, Esterházy Péter A bojtkészítő, Parti Nagy Lajos pedig az Egy jól ápolt testrész című írást olvasták fel, és kívántak vele boldog születésnapot Bodor Ádámnak.

Laik Eszter

Bodor Ádám portréfotói:

1. konyves.blog.hu

2. Szüts Miklós

Bodor Ádám