A Magyar Írószövetség fiatal alkotókat bemutató programsorozatán Varga Melindával ismerkedhettek meg az érdeklődők. A Csikófogat című esten az erdélyi költő versein túl az időzítés fontossága is szóba jött.

Varga Melinda-versek

 

 

 

 

 

 

 

 

Finom erotika és gyorsvonat

 

 

Vidám zenei hangolódás után Tarján Péter olvasott fel a versekből. A hangulat kapcsán Erős Kinga, az est moderátora megjegyezte: az sem kizárt, hogy a végén mindenki együtt fogja ropni a Bajza utcai díszteremben.

Míg Murányi Tóni jó zenével, Murányi Sándor Olivér jó kérdésekkel készült az estre. Vagyis milyen férfi az, aki megihleti a költőnőt? „Az ideális férfi szép és okos is, de nem pap?”– kérdezte például az író. A válasz szerint izgalmas férfi az, aki megismételhetetlen.

Varga Melinda költészetét erősen áthatja a „finom erotika – lételmélet” kettőssége. Talán épp emiatt lehet a kolozsvári költőnőt szeretni vagy nem, de nehéz közönyösen elmenni mellette. „Lassan pocsolyáznak át lelkünkön a sárgahajú sörök” írja egyik versében, míg a másikban egy gyorsvonattal azonosítja a férfit. De a „megtanulnak kopogni az Istenek” sor is figyelemreméltó a 2003 tájékán útnak induló költőnő lírájában, akinek közel három és fél évet kellett várnia a kötete megjelenéséig. Murányi Sándor Olivér is a „mikor” kérdése köré építette a beszélgetést. A szenvedés és nyughatatlanság érzésével átfűtött versek kapcsán adódott a kérdés: mikor ír egy költő? Az értelem és az útkeresés nyugtalanságának idején, mondja Varga Melinda, aki olykor hónapokig érlel magában egy élményt, amíg az a papírra kerül.

Versek és zene váltja egymást az esten, majd elhangzik Murányi Sándor Olivér Mozgó Könyvtár című írása is, amelyben rejtve, de megemlíti az est főszereplőjét.

A finom erotika kapcsán pedig elhangzik egy érdekes nézői kérdés is. Hogy az erotika népszerűsége vajon korunk tünete-e vagy a fiatalságé az irodalomban? A válasz szerint talán mindkettő igaz. Varga Melindát a szépség érdekli és mozgatja az írásaiban. A finom erotika szépsége, ami olykor úgy jelenik meg a verseiben, mint egy gyorsvonat, amit vagy megfékezni kellene, vagy felszállni rá, de semmiképpen sem lemaradni róla.

Szabó Imola (Fotók: wst)

 

 

Varga Melinda

 

Ballada a tavaszi távról

Mint csiga kúszom a ragacsos időben,
nincs sötétebb mint a lassú kattogás,
s hiába villog minden azúrkékben,
közhelyes nekem e tavasz rianás.
Illatok karmája paplanra szálldos,
testemre mégse hull vágytakaró,
alakod kellene, mi hiányt mos,
ölemből inna már a versfaló.
 

Lett ím ágytársam, sárga lámpacsend,
mi forrón fényezi hiányod,
hiába már a tavaszi kéjtrend,
ha hordod még nagykabátod.
Kacsák csőre összeforr a tavirózsákon,
cica szerelem az ereszen tán a való,
lennék pihe most szemdombodon,
ölemből inna már a versfaló.

Ajkad húsát bájolta a tótükör a térben,
hullámok reszketek a kopoltyúszívben,
a tavirózsa arcomra simult éppen,
szélmanó fütyült a holdas sűrűjében,
ezüstrongy feszült meg a csillagcombokon.
Vagyok a nő, az erős érintésre vágyó,
fülemmel forró hangalakod szomjazom,
ölemből inna már a versfaló.

Herceg, te ott a messzeségben,
érzed-e, hogy átölelem naponta a távot,
s ajkam ívére képzelem lényed fényövét?
A víz szörp ízű mannaként olvad a nyelvre.
Nélküled ólomszerű minden léték,
ölemből inna már a versfaló.

 

Hercegemnek, ki Velencében élt

Élt s vígadott három napot az olasz part alatt,
s homokba dugta búm elől fejét.
Míg én éheztem, s szivarra se jutott már,
a testemet marta hiánya salétroma.

Te, míg Velencében pezsgőbe mártod hangodat,
nekem csak a Karolina téri visongás marad,
s éjfél körül, ha lezuhanyzik a gondolat,
a bortűz mellem alatt sebesen elhalad,
és hajnalban látom, hogy a nap fehér,
s az égből ólomjanuár hull le hirtelen,
s fogfájás zsibong húsomban, s mit sem ér,
minden férfiarc, facér sablon az odalenn. 
Ha egy lány, egy ajak a téren rámalél
ne gondolj rám már, vidulj csak tovább
Ne hidd minden csók szerelemről mesél.

Fagy gyantázta a fák gyűrűkörmeit még,
s a patak hígan oldta szét a telet,
mohabojtot font a hegy bögye rég,
szemem lyukat fúrt a tájba meglehet.
Melyik kéreg barnul mosolyodtól,
néztem a vadont, mi akkor hallgatott,
valaki testemen ivott a feltámadásból,
s bár a bőrön túli láthatáson nem mutatott,
ablakra tapadt a kéjnek párája, s mondtam,
bár mit se hallott, mikor eljutott a lágyhatásig
Ne hidd minden csók szerelemről mesél.

Az ember, ha költő ne higgyen az örök nászban,
mert mind ki múzsaszépség pillangó talán csak,
s bájolni akar a ronda férfilépték, büszke pácban
pirosítja lelkét folyton, s gondolja ő az egyalak,
s a nő sem különb jószág, csábjaira írhatnak ódát,
hangja csal, csókja lanyha, s a vers mit sem ér.
A domb, a szikla, a hárs rímbe kívánja magát,
s bár ritmusa fanyar, mint öreg lány mikor kér,
de hálás és minden évben illatba borítja dalnokát.
Ha mást kívánsz akkor se habozz, csak vigyázz
Ne hidd, minden csók szerelemről mesél.

Ezért hát tud meg hercegem, érted virágzik a nedv
a testben s a faliórán miattad lassúbb az idő
De ne hidd, minden csók szerelemről mesél.
S bocsásd meg vétkeim.
 

 

Leheletvékony tavaszos

Három gyertya fénye mellett
Árnyékokat karcol a sárga
Fehér csontú székláb árnyra
Ha az érintetlent érzed
Húsod harmatja nem evilági
Kint elolvad a sunyi pehely
Arcát belopná újra
Lusta lábú langyaimba
S mégis elillan
Mint könnyű poézis
S mint mézédes
Lopott csók a férjtől
Kit mindig hazavárnak.

 

Meleg sötét

A hold az ég piacán elbújik
S a csillag-árúk szende
Kokottként mutatják ezüstmelleik
A keresés porcelánteste illan
A lélekalagút ma az éjjel
Aranyhangszálat  fonnak a
Félistenek
Selyemszemű férfim  meleg sötétben
Nélkülem izzadod  konyakdalaid

 

Az űrezüst

Nem értettem sose a Holdat,
hogy van az űrben
pancsolni való ezüst,
s miként tud megtisztulni
a szürkeségtől a nemesfémben
minden.
Miközben e földön víz sem
elég már,
lemosni körömről a sárga lakkot,
s az aranyat csináló mosolyt, mit
már csak rúzs mázol téglaszínre.
Az űrben labdázni a Holddal
volna végre jó.

 

Tűz után a vers

Radírozni kéne fölösleges soraink,
a görbe betűket átitatni fehér csönddel.
Teret hagyni a szóközti táncnak,
belenézni a bűvös gömbbe végre.
Lágy osztalék lesz csak
minden nagybetűs ige egykoron,
a tűzlánc után
marad a szükséges korom,
s hogy magas, fekete hegy légy,
hinned kell,
a fehér szürke csontok egyformák
a humuszgyöngy alatt.

 

Az űrezüst

Nem értettem sose a Holdat,
hogy van az űrben
pancsolni való ezüst,
s miként tud megtisztulni
a szürkeségtől a nemesfémben
minden.
Miközben e földön víz sem
elég már,
lemosni körömről a sárga lakkot,
s az aranyat csináló mosolyt, mit
már csak rúzs mázol téglaszínre.
Az űrben labdázni a Holddal
volna végre jó.

 

Február végi irat

Tej színű lámpaarcból
fény kúszott a kisutcára,
ahol sörbe áztatott mannát
majszoltam édes füstikrával.

Az ablakon túli február
paradicsom volt évákkal és
kerek lombú almafákkal.

Az eső torzonborz kobakja
Másnapos pihéktől őszült.

S egy dal visított fel a gépben,
monoton sanzon az erotikáról,
lábak és kerek idomok csupasz
kéksége ült rá a gondolatokra,
és a szívkamrákba bíborsötét vér
ömlött gyorsan,
majd bepumpálta a mellet
vörös lélegzettel,
a végtagokat narancs dobogással.

Az arcra kiült szín lázról árulkodott,
szuszogásod képzelt tekervényeiről,
ajkad mezőjéről,
szemed csobbanásáról
beszélt teli szájjal minden
pillanat
hóvirághamvas hangon.

 

Sztaracsatella hús

A szerelem most finom liliom
S még kinyílik szirma délután
Ha ajkaid szárnya tulipán
Mi bomlik kecsesen ujjamon

Babaolaj csepp oson melled
alatt el,
figurát rajzol a sziluettre
a lámpa,
árnya a kéjnek
fanyar tejben fürdik ,
savanyú íz kocog a számban,
csókolnám puhára talpad szívét.

Stracsatella fagyi illat a bőröd,
körbe- körbe járom a barna hegyeid,
folyóid belém olvadnak,
megszűnök szemedben, mint csepp
ki hullámtengerhez ér.
 

 

Szabó Imola Julianna