Egy más színház

A budapesti Vakok Intézetének Nádor-termében tartotta előadását a Más Színház, amely kicsit (nagyon) másképpen működik, mint egy szokványos színtársulat. Előadásukon jártunk.

Egy más színház

Hogy miben is mások ennek az amatőr színtársulatnak a tagjai, annak a tisztánlátásához az előadás előtt elhangzó két mese is hozzásegített. Pedig az első mesében azt kérte a szerző, Lackfi János – és az előadó, Holl Nándor színművész –, hogy hunyjuk le a szemünket, s úgy lássuk magunk előtt a főhőst, aki egy különleges focicsapatban játszik. E csapat tagjai kiabálással jeleznek egymásnak, ha passzolni vagy cselezni akarnak, a szurkolók pedig néma csendben ülnek, hogy ne zavarják egyéb zajokkal a játékosokat. A labdában belül apró csörgő jelzi, merre gurul épp, s a háló is hangosabban zörög, ha néha belecsapódik a bőr. A kitörő öröm azonban egy ilyen gólnál sokszorosa egy hagyományos mérkőzésen szokásosnál.

E csapat nem csak mesebeli, és tagjai is sokkal többen vannak egy focicsapaténál. Többségük soha nem látta még, milyen zöld a fű vagy kék az ég, de még a kedvesük arcát is csak kezükkel képzelik el. Csakhogy van köztük , például, akinek a füle sokkal élesebb az átlagembernél, és csodásan zenél. Mint Kanalas Gyula, aki a Vakok Intézetének növendéke: az ő gitárjátékát hallgathatta meg a közönség a következőleg elhangzó mese előtt. A tizenéves fiú József Attila megzenésített verseit adta elő.

A második hősnek, akinek meséjét Láng Balázs színművész adta elő, még keményebb sors jutott. Nem volt sem ép keze, sem ép lába. De nem adta fel, és történetének tanulsága az, hogy éppen csonka kis testének köszönhetően ismerte meg, mi az igazi barátság és a kötődés.

Efféle nem hétköznapi kötődés kapcsolja össze a Más Színház társulatának tagjait, akik mindannyian valamilyen fogyatékkal küzdenek. Gondolataik, testük, mozgásuk, képzeletük nem az átlagember jól megszokott sémái szerint működnek. Világuk saját, már-már öntörvényű: csak bepillantást enged, elmélyülést nem. Feltérképezni, megérteni, „normál” mércével mérni lehetetlen. De Lackfi János Világablak című történetében, amely Bakonyvári L. Ágnes rendezésében került színpadra, az a rendkívül fontos üzenet körvonalazódott, hogy e földi világ sürgésforgását csak égi ablakon át kukucskáló, egytől-egyig különleges teremtmények éppúgy szeretnének részt venni a sokszor mégoly értelmetlennek is látszó küzdelmekben. S hogy mi az „értelmetlen”, a logikátlan, a felfejthetetlen – az ő gondolataik e világról, vagy épp a mi világunk? Nos, ez azon múlik, honnan nézzük. S a színpadon előadott történet szerint az églakóknak még a földi világ visszásságait jól ismerő Égi Néni sem tudja elvenni a kedvét, megingatni őket makacs elszántságukban, hogy márpedig lejönnének ide. Égi Néni el is látja őket útravalóval, de a jövevények hátára segített batyuk mellett a legfontosabb, hogy egymás barátságát ne veszítsék el.

A Más Színház nem pusztán az esélyegyenlőség és a humánus felelősség színháza. Közösségi teret, mégpedig művészileg szakrális teret tudott teremteni: a színház ősi funkcióit tudja betölteni a fogyatékkal élők és a hétköznapi emberek közös áldozatában. A „más”-ság határai sem ott húzódnak már a szemlélőnek, ahogy korábban elképzelte. Hiszen mindannyian mások vagyunk. A „színészek” pedig szó szerint született karakterek: nincs maszkjuk vagy jelmezük, amit levethetnek előadás után az öltözőben. Bagyura Gábor, Czupy Ákos, Demeter Orsolya, Haidegger Ibolya, Ruzsom Annamária, Stark Ádám, Temesi Tímea, Várhelyi Rita és a segítők, Bakonyvári Krisztina, Barta Dóra, Erdősné Inota Csilla és Tokody Marianna társulata sikere nem a „zajos” vagy a divatos sikerek sorában csillog. Örömük mérhetetlen normál léptékkel. A Más Színház előadásának sikere azt jelenti: tagjai számára volt értelme annak, – és nem is kevés, – hogy lejöttek a világablakon át földre.Az előadás után a közönségnek, a családtagoknak és a segítőknek a társulat vezetői, Bakonyvári L. Ágnes és Göllesz Csilla mondott köszönetet.

Laik Eszter