A regény, mint drog és a mondatba pistult irodalom

Szilasi László szerint „regényt írni felemelő érzés, mennyei állapot, olyan, mint a drog, jó csinálni”. A Szentek hárfája című könyvének sikere alátámasztja ezt az állítását. Az ismert kritikus, irodalomtörténész ezúttal prózaírói oldaláról mutatkozott be a Korunk Akadémia és a Szépírók Társasága által rendezett Írói Estek sorozat keretében, Kolozsváron.

Egy bűnügyi sztori és egy történelmi regény margója

A Szentek hárfája „nagyot szólt”, az első kiadás rövid időn belül elkelt, a szerző pedig Rotary irodalmi díjban részesült érte. A szakma szerint a kritikusként, irodalomtörténészként ismert szerzőnek ez az első jelentős prózai műve.
Ficsor Benedek ezt írja róla kritikájában: „A Szentek hárfája regény. De mindent tud, amit a regényről tudni kell, saját regénységét is nyíltan kikezdve kérdez rá a történetek regényszerű elbeszélésének lehetőségeire. Mindezt olyan természetességgel, hogy látszólag még az önreflexióban rejlő iróniát is sikeresen hatástalanítja, mintha minden történet már eleve magában hordozná az átadásához elengedhetetlen viszonyulást. Ez persze nem kevésbé hivalkodó kijelentés, mint hogy a közelmúlt magyar irodalmában felbukkanó történelmi regények beszédmódjait, emlékező technikáit egyetlen (szétszórt) narrációban egyesítheti a szöveg, de érdemes eljátszani a gondolattal”.
Mint a fenti idézet is tanúsítja, a szakmabeliek fejében szöget ütött a kérdés, hogy műfajilag hová is sorolható a Szentek hárfája, ugyanis közelít a történelmi regényhez, de nem áll távol a detektívregénytől sem. Az esten maga a szerző erről azt mondta, hogy egyik műfajt sem lehet ráhúzni a könyvre. Nem történelmi regény, hiszen a szereplők időben mozoghatnak, és nem is teljesen detektívregény, merthogy metafizikai magyarázattal találkozunk a mű végén, ami erre a műfajra nem jellemző – magyarázta Szilasi. Ha az olvasó ilyesféle elvárásokkal veszi kezébe a művet, csalódni fog. A páratlan humor, a karakterek, az erős képi világ, az izgalmas történetek azonban kétségtelenül olvasmányossá teszik a könyvet. A különböző történelmi pillanatok, így az első világháború utáni időszak, 1956 vagy a rendszerváltást megelőző évek megjelenítése mellett a szociográfiai igényű leírások is fontos tartozékai Szilasi díjnyertes könyvének.
A kolozsvári fellépésen a szerző beavatta közönségét a regény munkafolyamatába is. Ennek kapcsán kiderült, hogy a megírásához szükséges időt egy síelés utáni megbetegedés szolgáltatta, amikoris kitalálta a regény struktúráját, majd cédulákra jegyzett le egy-egy fontosabb gondolatot, mondatot, mindezt egy kis dobozba gyűjtve össze. Ezt aztán az iskolai szünetben rendszerezte, majd bepötyögtette a gépbe.
Hogy a nyomozók személyének ötlete honnan jött, maga a szerző sem tudta megmondani, csak azt, hogy nagyon fontosnak tartotta, mindig ketten legyenek. Palandor, a jóképű, roma származású nyomozó az egyik kedvenc figurája – árulta el Szilasi.

A levélregény, mint előzmény

1997-ben, az Előretolt Helyőrség lapszámában olvashatunk egy 1996 október-novemberében, főként Kolozsváron született naplójegyzetet, amelyből részletek a Heltai kávéházban is elhangzottak; írói produkció volt, hatásában is prózai műre utal – állapította meg Balázs Imre József az esten. Tehát Szilasi prózaírói tehetsége messzebbre nyúlik vissza, mint a sokat emlegetett, legendás Kész Regény. Szilasi nem tiltakozott e megállapítás ellen. Megjegyezte, hogy régebben is kacérkodott a prózával, gyerekkori visszaemlékezéseket, úgynevezett emlékmásokat írt, amelyekből aztán nem lett könyv, de nem is bánja, hiszen azok még csak zsengék voltak.
Kolozsvári látogatásaival kapcsolatban viszont izgalmas személyes tapasztalatokat osztott meg a jelenlévőkkel. „Ilyen város Magyarországon nincs, vagy kisebb, vagy nagyobb van ennél és ez számomra roppantul szimpatikus”. A város hangulatát kellemesen befolyásolja szerinte az, hogy a régi, belvárosi utcákat nem érintette a „betonhasználat”. Kolozsvár másik vonzerejeként a változatos szórakozóhelyeket említette, melyekhez hasonló kínálat egyetlen magyarországi városban sincs.
Az est szerzője elárulta, hogy szívesen gyűjt idegen szavakat, kedvenc erdélyi kifejezése pedig a „bizsnicár” (román szó, jelentése üzérkedő, feketéző, spekuláns). „Sok magyar nyelv van”- állapította meg hobbija magyarázataként, megtoldva azzal, hogy ő ezt nagyon izgalmas jelenségnek találja, és szívesen mélyül el a rejtelmeiben.
Majd a Kész Regény előtörténetéről tudhattuk meg, hogy tulajdonképpen huncut írói játék szüleménye az egész. Németh Gábor és Szilasi László álneves levélregényéről van szó, amelyben a két szerző Gabriely György és Poletti Lénárd néven folytat levélváltást. Mindez 1936-ban „történik”, az anyag pedig 1994-ben látott napvilágot a Magyar Napló hasábjain. Ezekből a szövegekből állt össze a Kész Regény. Szilasi hangsúlyozta: csupán az első hét levél után jött rá, hogy Németh Gábor vele szeretné ezt az izgalmas írói játékot űzni. Utólag is igen tanulságosnak tartja, mint prózaíró sokat fejlődött általa, hiszen egy izgalmas figurát kellett megalkotnia hozzá. A levélregény hangulatában „a régi Budapest mondhatatlan édességét idézi” –  foglalta össze a művel kapcsolatos gondolatait.

A magyar regény betöri-e az asztalt?

A 2010-es JAK-tábor egyik izgalmas momentuma a Szilasinak Az asztal beszakítására való igyekezet történeti gyökerei című előadása volt. Ebben a szerző kifejtette, hogy a kortárs magyar irodalmi kánonba azon prózai művek kerülnek be, amelyek nagyok, vaskosak, vagyis „betörik” az asztalt.
Az esten is fölmerült ez a téma. Míg az angolszász irodalomban a rövid, frappáns történetek is divatosak, a magyar próza ezeket mellőzi, ehelyett az írók arra törekednek, hogy minél hosszabb könyveket írjanak. Párhuzamos történetek, poétikai törekvések jellemzik a mai magyar regényt. Ezen belül pedig a mondat struktúráján van a hangsúly. Mindez alapjában véve nem lenne gond, hiszen maga Szilasi is szívesen feledkezik bele egy-egy hosszabb olvasmányba, mint Tolsztoj vagy Proust, jó érzés hosszasan kalandozni egy másik világban. A magyar kortárs irodalomra viszont ez a „törekvés” nagyon rátelepedett, a mondat túlgyőzte magát, minden egyebet háttérbe szorított. „Belepistulunk” a mondatba – állapította meg az író.
Szilasi ennek kapcsán kitért arra, hogy nagy íróinknál, például Jókai Mór műveiben ez a jelenség nem figyelhető meg. Nagy klasszikusunk a mondatot nem tartotta annyira fontosnak, a világ jelenségei sokkal inkább foglalkoztatták, éppen ezért tudott áttetszően és könnyedén fogalmazni. A mondat ne legyen olyan, mint a svéd gyufa, szabályosan és kedvesen csiszolt, mint ahogy azt Kosztolányi gondolná. Szerinte Mikszáth is, Krúdy is hasonlóképpen gondolkodik erről, ezzel szemben Kemény „komolykodik”.
Az előadás végén pedig megállapította, hogy az irodalom voltaképpen csak néhány szerző, mint Dante, Goethe, Shakespeare, Proust műveit dolgozza fel, ezeknek az „áttéteit” olvashatjuk manapság is. A másfél órás, izgalmas írói esten elhangzott még, hogy Szilasi a kortárs magyar prózaírók közül Grecsó Krisztiánt, Oravecz Imrét, Lengyel Pétert, Nádas Pétert, Eszterházy Pétert kedveli leginkább.
 

Varga Melinda