Hátad mögött ajtó csukódik; kint
idegen világ ez a kavargó lüktetés.
Hunyd be szemed még egy pillanatra.
Nap-pénzed feketére hűlt. Ez hát az ébredés.

Jelige: Ősz

Őszi szonett

Hulló leveleinkben őröljük a csendet.
Lent a város halványkék látomás.
Testvéred lettem a némaságban.
A nap utolsó mosolyát belecsókolja
a kanári levelekbe.

Kisimult tükrünkre már csak
levelek libbennek kecsesen.
Derűs holtukban illó köd lesznek,
s a folyón gomolyogva telepszenek
szürke ablakunkra.

Emlékezz majd akkor
a fényesen feszülő égre
s a madár álmos dalára.

S a két árnyra a betonon,
ha majd csak sajátod kúszik
rongyosan utánad.
 

Ébredés

Még néma csönd tapad a falakon.
A felszínre koppansz. Lélegezni kéne.
A test súlyos vászna terítve fekszik.
Első sóhajod madara rebben az égre.

Ha szemed mozdul, összerezzen a szoba.
Ujjad alá kúszik az üvegpohár.
Szürke a tükör, az ing, az izmok nyúlása,
de párkányodon még ott ül a madár.

Szárnya alól napkorong gurul ki,
csörrenve zsebedben az apró közé fészkel.
Álmod morfium-ujja kávégőzbe hanyatlik
saját tükörképed mordul: légy éber!

Hátad mögött ajtó csukódik; kint
idegen világ ez a kavargó lüktetés.
Hunyd be szemed még egy pillanatra.
Nap-pénzed feketére hűlt. Ez hát az ébredés.