A „Kex és Tea – irodalom nem csak középiskolásoknak” című sorozat, amely a Marczibányi Téri Művelődési Központban zajlik a Momentán Társulat szervezésében, azon kevés irodalmi rendezvények egyike, amely több mint tíz éve semmit nem veszített népszerűségéből. A vendég ezúttal a Stuttgartból frissen hazatért Keresztury Tibor volt.

„Jobban izgatnak az írás személyes tétjei”

 A Kex és tea vendége volt Keresztury Tibor

A Kex és Teá-t azért kezdte el 2000-ben a Momentán kis csapata, hogy kortárs irodalommal „fertőzze meg” a nagyközönséget. Számos neves íróvendégük volt már az évek során, s mint Simonyi Balázs, a társulat tagja, a legutóbbi est moderátora elmondta, Keresztury Tibort évek óta próbálják „megszerezni”. A szövegei is a kezdettől napirenden vannak a Momentán műsorain, de az irodalomkritikus-szerkesztő, a litera.hu korábbi főszerkesztője egyéb elfoglaltságai, külföldi tartózkodásai miatt sosem tudott eljönni. Most szinte épp csak hazatért Stuttgartból, ahol öt éven át vezette a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézetet, és már itt is ült a Kex és Tea vendégeként. A Momentán ezért korántsem véletlenül az „érkezés, megérkezés” téma köré csoportosította a felolvasott-előadott Keresztury-írásokat.

Ha valaki nagyon belekomorulna a jelenlegi magyar hétköznapokba, talán a legjobb szívvel ajánlható recept e tárcák olvasása-hallgatása. Mint a szerző a műsor beszélgetős szakaszában később elmondta, a karcolatokat a Magyar Narancs felkérésére kezdte el írni annak idején az Egotrip rovatba, s megtalálta benne a saját „Keresztury-műfaját”, valahol a tárca, a novella és a publicisztika között. „Menet közben laktam be ezt a teret” – mondta a műfaj kínálta lehetőségekről. A Petri-monográfia után érezte úgy, hogy irodalomkritikusként elérte céljait, s ekkor következett a műfaji váltás, majd az a három kötet, amelyeknek a gyümölcseit közönségként élvezhettük.

A Kézirat érkezik című írásban az elgyötört szerkesztőségi munkatársat bombázza verseivel egy termetes asszonyság. A Revizor érkezik a mindannyiunknak oly ismerős hivatalos Apeh-értesítés kiváltotta tüneteket elemzi. Aztán volt szó kigyúrt, kopasz „állatról”, akinek a lába alatt ugyanúgy csúszós a jég, mint bárki másé alatt, egy óvodaépületben lebonyolított szavazási procedúráról, egy halottszállításba torkolló hetvenes évekbeli természetjáró akcióról, és hóttrészeg munkahelyi Mikulásról, aki végül csak összeszedi magát szalonképes Télapóvá. S az utolsó, a 13 + 1-edik felolvasást ezúttal rendhagyó módon a szerző prezentálta személyesen a nyíregyházi Intercityn álomba szenderülő „debreceni intézményvezetőről”, aki eszelős hortyogásával kergette az őrületbe az utasokat.

A – valóban keksszel és teával ízletessé tett – szünet utáni beszélgetésben a szerző elmondta, miképp keletkeznek egy magszerű valóságalapból ezek a művek. „Nem tudnék történelmi nagyregényt vagy fikciót írni – mondta Keresztury. – Jobban izgatnak az írás személyes tétjei.”
Közös jegye ezeknek a karcolatoknak az az ismerősség, vidékiség, amely olyan otthonossá teszi a tájat s a benne mozgó személyeket. Gyakran felbukkanó színtér a történetekben Debrecen, Keresztury szülővárosa, ahol később évekig dolgozott az Alföld főszerkesztőjeként. Tar Sándor és Borbély Szilárd nevét emelte ki a számára egyébként „nyomasztó, sűrű, konzervatív, bezárkozó” képet mutató város szellemi közegéből. S bár Debrecenben született, Miskolcon nőtt fel, amelynek színei, pillanatai szintén megjelennek nem egy írásban. De nem az a fontos, hol élsz, – összegezte a szerző tapasztalatait, – kell egy kis kert, egy kis zöld, egy szauna, és az egyéni boldogság szempontjából teljesen mindegy, hogy ez hol valósul meg.

A boldogság kérdésétől vezetett át a beszélgetés az írás, mint terápiás folyamat jelentőségéhez, amely a szerző életében annak a biztosítéka lett, hogy össze tudta magát szedni lelkileg. Nevetni magunkon, elviccelni a bánatunkat életmentő lehet. „Ugyanakkor veszélyes is, – fogalmazott Keresztury, – az ember annyira kint van a placcon, hogy szinte már meztelen”.

S e mezítelenség kapcsán már-már magától adódott a kérdés: íróemberként hogyan viseli a kritikus a kritikákat. Keresztury, mint elmondta, szerencsére dicsérő szavakat kapott Radnóti Sándortól kezdve Margócsy Istvánon és Esterházyn át Megyesi Gusztávig, de ennek ellenére megízlelte, milyen az, amikor a kritikus odacsap egy szerzőnek. Ő maga tévékritikusként élt meg egy nagy fiaskót, ámde tőle hallva a történetet, ez is sokkal inkább tréfás eset volt, mint drámai.

Befejezésképp a stuttgarti élmények kerültek terítékre, amelyek egyszerre feltöltötték, de az itthoni valóság darabjaival szembesülve le is hangolták a leköszönt intézetigazgatót. A német és a hazai irodalmi élet legfőbb különbségeként az ottani rangját emelte ki Keresztury: a színház- vagy operalátogatás mögött semmivel nem marad el az irodalmi estek népszerűsége, a közönség létszáma szinte ugyanakkora, mint egy kisebb színházban. A Literaturhaus-ok és látogatóik között rendkívül erős a kölcsönhatás, legalább olyan komoly presztízse van annak, ha valaki támogatója egy ilyen könyvesbolt-kávéház-előadóterem együtteseként leírható intézménynek, mintha operabérlete lenne.
„Nagyon fontos tehát, amit itt csináltok” – nézett körül az est vendége a művelődési központ pódiumán és a közönségen. „Tartsátok ezt meg és folytassátok”– búcsúzott a sok év után végre „elcsípett”, íróvá lett kritikus.

Laik Eszter

Fotók: Szőcs Tekla

További képek az eseményről: