Vándorló királyságunk

Bartók Béla Bali szigetén című műve csendült fel Weiner Sennyey Tibor A vándorló királyság című kötetének bemutatója nyitányaként, s Bartók zenéjének fő motívuma, az Édenkert érintése volt a Sári László vezette beszélgetés vezérfonala is a Zsivágó Kávéházban.

 „Mesevilág, ahol koncentrikus körökben haladunk látszólag egyre távolabb, valójában egyre beljebb az időben, a világban és önmagunkban." – Csepcsányi Éva tudósítása ide kattintva olvasható a bemutatóról.

Vándorló királyságunk
 

Weiner Sennyey Tibort, a mindig lobogó lelkesedéssel megnyilatkozó költőt és „alkimistát”, ahogy magát szokta nevezni, Sári László racionális kérdései terelték a földhözragadtabb válaszokat kívánó kérdések medrébe: mit keresett Balin és Jáva szigetén az amúgy leginkább pesti kávéházak füstjében elidéző, vagy kerékpárján ide-oda cikázó, városi szélbe nevető költő és szerkesztő.

A szerelmet, természetesen, de a Jáván kikötött – egyébként szintén pesti – táncosnő nyomába szegődő szerelmes költő századfordulót idéző történetén túl Weiner Sennyey költészete és naplószerű prózája olvasásakor a kezdetektől fogva nem hagyható figyelmen kívül az a spirituális örökség, amelynek esszenciáját és alapját Hamvas Béla esszéi, valamint a hagyományos buddhista szövegek jelentik. E kötetében, A vándorló királyságban is fittyet hány a modern formák és műfaji elvárások teremtette szokásokra: próza, útirajz, vers, fordítás (átirat) és napló elegye keletkezik az alkimista párlóedényében, hogy az Irodalmi Jelen Könyvek sorozata új darabját felcsapva szálljon fel belőle egy szinte végtelenül távoli kultúra füstje. A kötet borítóján Kiss Márta festményének színei idézik fel a klasszikus hindu-buddhista világot az ubudi Kortárs Művészeti Múzeum egyik művének felhasználásával.
 
Lelkiismeret-furdalása is van egy kicsit – mondja a szerző, amiért nem Hamvas Béla jutott el ide. Sári azonban hárítja a tekintélytisztelet és a spiritualitás megnyilvánulásait, magától értetődően nincs rá szükség, Hamvas is eljuthatott volna. Inkább egy „józan, magyar beszámolót szeretnénk hallani” – húzza be kedvesen a csőbe a csillogó szemű szerzőt, s kedvcsinálónak elmeséli a legendát a holland tengerészekről, milyen megbabonázó is ez a kultúra. A partraszállás után a kapitány nem tudta többé összeterelni a szétszéledt, és a szépségtől megrészegedett matrózait. A költő válaszul az „Amikor átkeltem Jáváról Balira” kezdetű részt olvassa fel kötetéből, majd Sári Lászlónak az Édenkert érintésének részleteit firtató kérdésére a Felkészülés könyve című ciklusból hallgathatunk meg részletet.

A vándorló királyság szövege egyszerre archaikus és modern, amiképp egy archaikus kultúra elemei jelennek meg egy 21. századi fiatal interpretációjában, hangsúlyozza Weiner Sennyey. De ugyanúgy a középkor és az újkor sem hiányzik az időutazás állomásai közül: A nemes emberről című fejezet egy vajang bábkészítő mester gondolatait veti össze Eckhardt mester szavaival.

Sári többször hangsúlyozza a beszélgetésben: nincs az Édenkert kutatásában semmi különös, hiszen legősibb késztetésünk, hogy „minden időben a boldogulásunk útját keressük.” S ebben az antik példák jelenthetik a kiindulási pontot, hisz az ókori minták lenyomatai mindenütt ott vannak az emberi civilizációban és a természeti környezetben. S itt keresendő valahol a kötet címének magyarázata is. „Mindenki antik ember, aki alkot, aki képes elmerülni más kultúrákban és emberekben, és ezeknek tükrében meglátni önmagát – mondja Weiner Sennyey. – Én magam vagyok a vándorló királyság” – teszi hozzá a mindannyiunk számára önmagunkkal behelyettesíthető mondatot. És bízik abban – egészíti ki a gondolatmenetet – hogy a kötet hatására talán többen elindulnak, és megkeresik a maguk vándorló királyságát. Csakhogy ebben nem segíthetünk egymásnak, ingatja a fejét a sokat látott-utazott Sári László, ezeket az utakat mindenkinek magának kell meglelnie. A költő azonban – talán ezért (is) költő – ebben a magunkra hagyatottságban nem hisz, mint mondja, s felidézi egy korábban készített interjúját Szepes Máriával, aki azt hagyta örökül: költők azért vannak, hogy elmondják a többieknek, amit még saját maguktól sem fogadnának el.

Sári kitart emberi természetünk örök késztetése mellett: „Mindig azért fordulunk Kelet felé, hogy onnan a fény majd bevilágítja a mi labirintusainkat” – mondja. „Ilyen fényt gyújts most nekünk versekkel” – kéri a szerzőt, akinek az izgatottságából nem kétséges: ezt a pillanatot várta leginkább. Búcsúzóul felcsendülnek a kawi költemények, az Első-, a Középső- és az Utolsó virágzás verseinek látomásos ihletettséggel hullámzó sorai. S a költő táskájából előkerülnek a Jáváról hazaszállított, az ottani mesterek csodálatos aprólékosságával kidolgozott, csipkeszerű vajang bábok is, amelyek kézről kére járva maradásra késztetik a készülődő hallgatóságot.

Laik Eszter

Fotók: Sári Júlia és Simon György

Csepcsányi Éva tudósítása ide kattintva olvasható a bemutatóról.

A könyv további bemutatói Szegeden és Pécsett

További fotók az estről: