A vándorló királyság első állomása
Mesevilág, ahol koncentrikus körökben haladunk látszólag egyre távolabb, valójában egyre beljebb az időben, a világban és önmagunkban. Kapukat nyit meg, és mint a példabeszédben szereplő jó gazda, kincseiből régit és újat hoz elő Weiner Sennyey Tibor A vándorló királyság című könyvében.
A vándorló királyság első állomása
Budapest, Zsivágó Kávézó, 2011. január 12.
A Paulay Ede utcában található Zsivágó Kávézóban már nincs szabad hely, szó szerint a korlátról is lógnak emberek, köztük jómagam is. Sári László, a könyvbemutató moderátorának egyre elgondolkodtatóbb kérdéseire egyre megfejthetetlenebb válaszok érkeznek a szerzőtől. Feszült figyelem, a téma az egyik legnagyobb titok, a megoldhatatlan rejtvény: az ember. Nem elvont fogalomként, akár egy antropológiai tanulmányban, hanem mint az önmaga felé irányuló kérdés: Ki vagyok? Mit teszek? Miért teszem? (Ez egy lehetőség a válaszra, mármint maga a könyv,) A könyv a szerző szemüvegén keresztüli válaszlehetőség – a repülőgépen, az óceán fölött, az álom birodalmába utazva, egy jávai táncosnő karjaiból föltekintve, a meditáció derűs oldottságában, trópusi ösvényeken barangolva. Tibor hónapokat töltött Jáván és Balin, Édenkertszerű környezetben, rengeteg új élménnyel, baráttal gazdagodott, részévé vált a helyi kultúra, a mindig keletről érkező fény és bölcsesség, az a fajta költészet, ami más, mint a precíz, kategóriákba rendező, analizáló, racionális nyugat irodalma, művészete.
Ebből kapunk ízelítőt a könyvben, ebből a másból: áradó, de nem szétfolyó, mélybe nyúló, de nem tolakodó, varázslatos, mégis hihető, valahogy mindig egy és mindig szép valóságból – egy csokorra való kawi verset, melyből néhány el is hangzik az est folyamán. Percről percre változik itt is minden. Kelet és nyugat, Jáva és Magyarország, a tizenhatodik századi kawi költők világa és a Zsivágó kávéház közönsége, valahogy egyszerre vannak jelen egy fényes, zsongító örvényben, és ennek az örvénynek a középpontjában van Weiner Sennyey Tibor, akin keresztül ez az egész megélt, megálmodott, átimádkozott történet, utazás, keresés egy remek könyvvé állt össze.
Öröm olvasni, adni akar, nem lenyűgözni, elrettenteni vagy hatást kelteni. A virág az Édenkertben is csak virág, a szerelem pedig ott is, itthon is az a szavakkal alig kifejezhető lüktetés, mámor, ami a két embert egymás felé hajtja. Tibor egész meseszerű lényéből árad valami „kelet”, elbűvölő tarkaság, hegyi ösvények felfelé, és az a könnyed, „ezeregyéjszakás” fantázia, s mindezt beleírja a könyvébe, nem direkt, egyáltalán nem, csak átszüremlik természetesen, és ettől hiteles.
Adni akar, ajándék akar lenni az olvasó számára, aki már azzal is gazdagodik, ha kezébe veszi a könyvet és megnézi a borítóját: A világ közepén ül egy férfi és egy nő, körülöttük virágok, felettük harsány, ragyogó égbolt. Vigyázat, ez csak az én olvasatom, neked, neki, nekik talán egészen mást fog adni, egészen mást fog jelenteni mind a borító, mind a könyv tartalma. A saját út megtalálása a cél, ezért járják a búcsújáró helyeket, ezért zarándokolnak különböző vallású emberek milliói: mindig, mindenhol ott van a szent hegy, a cél, az út, a küzdelem. Weiner Sennyey Tibor útja nem lehet a másé, nem járhatja be más, ő a saját körmenetében engesztel, mélyül el, és mindezt megosztja velünk is, olvasókkal, keresőkkel, zarándokokkal.
Az est végére elbizonytalanodtam, hogyan is lehetne jól definiálni ezt a könyvet, A vándorló királyságot? Útirajzok, meditációk, versek, esszék vegyesen, összefonódva alkotnak valamit, amire jobb szót nem találtam, mint azt, hogy ajándék. Ajándék, derű, elmélyülés és öröm.
Csepcsányi Éva
Kapcsolódó: Laik Eszter írása a bemutatóról Vándorló királyságunk címmel
