Irodalmi Jelen

Játsszuk, nézzük, olvassuk - újra

2010. december. 22. - 09:33

Az olvasás és újraolvasás együtt járnak. Jó esetben. Vagyunk, akik egy könyvet minden nyáron, vagy hangulatban újraolvasunk, meg van olyan is, amit azért mert anyu/ nagyi/ jóbarát úgy szeretett, ezért olvassuk. Újra. A baj talán csak akkor kezdődik, ha szakítanak. (Mi szakítunk velük?) Mint ahogy tettük ezt a ’60-as, ’70 es évek nagy sikerkönyveivel. Eddig. - Tudósítás a Magyar Írószövetség kritikai konferenciájáról.

Fiatal kritikusok konferenciája a Magyar Írószövetségben

Az Írószövetség Kritikai szakosztálya ezúttal fiatal kritikusokat kért fel a korszak több emblematikus művének vizsgálatára, december 7-én pedig meghallgathattuk, ki mire jutott, s hogy az a generáció, aki a tárgyalt művek sikerének csúcspontján még meg sem született, miben látja a feledés főbb okait.

Szentmártoni János, az Írószövetség elnöke rövid, frappáns köszöntője után Pécsi Györgyi a szervezők nevében hosszabban beszélt arról, hogy mai szemmel már értelmezhetetlen a hatvanas, hetvenes évek siker-fogalma. S valóban, azt elképzelni, hogy például Moldovát még az összes szakmunkásképzőbe járó diák ismerte, mi több Bibliaként olvasta, és mindehhez még szakmai elismerés is párosult, valljuk be, egész nehéz.

A felkért hat kritikus személye, s a rájuk osztott szerzők, művek, témák nem csak azért bizonyultak jó választásnak, mert kellően széles spektrumot vizsgáltak, hanem, mert előadásmódjuk, megközelítési szempontjaik és habitusok remekül példázta napjaink kritikus prototípusait

Összességében elmondható, hogy bár az alapkoncepció szerint arra a két fő kérdésre kellett választ találniuk, hogy „miért válhattak sikeressé a tárgyalt alkotások, és miért kerülhettek ki mára mind az olvasói, mind az értelmezői érdeklődés köréből.” Nos, ez, s a jelennel való összevetés, az esetleges utóhatások vizsgálata több esetben kimaradt az előadásokból.

Kránicz Gábor három regényt vizsgál, Kertész Ákos Makráját, Fejes Endre Rozsdatemetőjét és Bálint Tibor Zokogó majom című művét, s mint ahogy előadása címében is jelezi, a történetekre tette a hangsúlyt. A Rozsdatemető kapcsán az egész szöveg parabolisztikusságára, a roncstársadalommal a középpontban, majd a mindent egybeolvasztó tűz kapcsán válik egyértelművé, hogy a család és a világ történelme között nincs különbség, a kettő együtt üldözte a halálba H. Bethlen Gábor zsidó jegyesét.

A címadó paratextus, és leginkább a dezantropomorfizáció kérdése foglalkoztatja Kránicz Gábort a Zokogó majomban, s a főhős küzdelme a báránnyá válásért, valamely csoporthoz tartozásért.

A Makrát mint a szocializmus kollektivizáló voltának bemutatóját, s a főhős önmaga ellen való menekülése során a társadalmi sztereotípiákkal való küzdelmet emeli a középpontba.

Felkészült előadó, kiválóan használja az irodalomtörténet és tudomány nyelvét, könnyeden fűzi bele Gadamert, azonban a három regény összevetése elmarad, a konferencia megfogalmazott kérdéseire – miért eshetett ki, miért lehetett sikeres, milyen hatása van - nem kaptunk választ.

Szabó Tibor Benjámin Lelkesen, lelketlenül - A kudarc természetrajza Fekete Gyula Az orvoshalála, Moldova György Negyven prédikátor, Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál szívem és Sarkadi Imre A gyáva című műveiben címmel tartott előadása egy teljesen másfajta kritikusi attitűdre példa. Összefűzi, kommentálja, a jelennel is kapcsolatba hozza a vizsgált regényeket, teszi mindezt a kritikáira és prózájára is egyaránt jellemző ugyan fanyar, de humorral is megspékelt nyelvén. A sikeresség vagy a kudarc vizsgálatából nem emeli ki a szerzők személyét sem, ami szintén nem elhanyagolható szempont, még ha bizonyos irodalomtudományi iskolák ezért minimum kerékbetörésre is ítélnék az embert. „A Negyven prédikátor egy tisztességes, igaz mű, a hitbéli állhatatosság és a minden vészben kitartó hűség kiváló regénye volt és maradt, bármivé is vált a szerző azóta”. Bár igazság szerint gondolkodtam, hogy elfogultságot jelentek be, mint jobb helyeken szokás, de a közönség „szíves szóbeli közlése” meggyőzött, hogy nem csak én tartottam az egyik legjobban sikerült előadásnak, hanem alanyi jogon volt vissza-, előre- és áttekintő.

Zsolnai György nem ír beszédet, fejből igyekszik az otthonosság poétikáját be – vagy kimutatni Kardos G. György és Konrád György műveiben. Mint mondja, a megírt beszédbe csak belezavarodna, azonban így kevésbé feszes az előadása, sok az „erről még rengeteget lehetne beszélni”. A Látogató című regény kapcsán a hétköznapi élet terrorja jelenik meg mint fő probléma, az, hogy lehet-e, érdemes-e az abszurddal együtt élni, s az írás nem mint terápia, hanem az ezekkel való együttélés egyik módja mutatkozik. Kiemeli, hogy a repetáció válik előbb poétikai, majd ezáltal terápiás eszközzé. Kirkegaardot és az abszurdot is több pontban összehozza a vizsgált művekkel, mégis hiátus marad itt-ott.

Az ebéd után Mogyorósi László Aktualitás és hiánya a hatvanas évek prózairodalmának néhány darabjában címmel három, 1965-ben született művet vesz górcső alá. Mándy Iván Az ördög konyhája, Galgóczy Erzsébet Öt lépcső felfelé és Karinthy Ferenc Hátország című regényeiről külön-külön is beszél az ifjú költő, kiemelve egy-egy jellegzetességüket – Galgóczy kapcsán a legrealisztikusabb parasztábrázolást, s a nyílt erotikát, a Karinthynál megfogalmazódó rendszerkritikát és antiszemitizmust, Mándynál pedig a bizarr szexualitást, s azt, hogy „azóta talán csak Tar Sándor ábrázolta a nőt ilyen mélységeiben és kegyetlenségeiben”. A műveket összevetve, s a konferencia szempontrendszereit figyelembe véve négy pontban összegezi Mogyorósi, hogy miért nem tudják (vagy tudnák, ha lennének), kielégíteni a mai olvasók igényeit a regények. Elsőként a stilisztikát említi, kifejezetten modorosnak ítélte a nyelvezetüket (közhelyes, például Galgóczynál, az akkori irodalmi divat egyértelműen érezhető Mándynál), lekerekítetlenek, elvarratlanok a szálak (Mándy, Karinthy). harmadik szempontként a témaválasztás merül fel: sértőek, túlzottan ki lehet érezni az akkori kultúrpolitikának való megfelelési kényszert, s ráadásul „elsüllyedt témákat” dolgoznak fel (parasztság, választások, stb).

„A kritika már nem hit, s még nem tudás” – mondja előadása elején Kele Fodor Ákos, aki nyitásként elhatározza, hogy „a végsőkig fogok kritikai elveket hangsúlyozni”. Ő a jegyzeteibe tekintő, lapozgató, de alapjában inkább fejből előadó kritikus-típus megtestesítője a konferencián, ám ennek folyománya, hogy az idővel bajba kerül, s kissé kuszák maradnak a szálak. Különben hálátlan feladatnak érzem filmadaptációkról beszélni akkor, amikor azok alapjául szolgáló könyveket is kevesen, és /vagy rég olvasták, s, ha a filmet sem láttuk már kettős lemaradással indulunk. Az előadó felételezte az előismereteket, nem bajlódott a sztorik bemutatásával sem Cseres Tibor Hideg napok, Sánta Az ötödik pecsét, Gáll István A ménesgazda, sem Balázs József Magyarok című regényének kapcsán.(az utóbbiakra nem is marad idő). Ő a témában való jártasságát a személyes lelkesedésével tudta leginkább demonstrálni. A ’90-es évekig tartó súlyos, és téves hagyománytól- mely szerint a filmes adaptációk társadalmi, politikai platformok, melynek eredménye az lett, hogy a regények népszerűségét ugyan növelték, azonban átmenteni nem tudták – indította Kele Fodor a gondolatait. A Hideg napok a ’60-as évek áldokumentarista jellegére jó példa, s míg a szöveg nyelve egyenetlen, a filmé már sokkal cizelláltabb. Az előadás fókuszában az előadó kedvence, Az ötödik pecsét, ezen belül is a regény-film metalepszise áll a középpontban. Az elrajzolt figurák a kisemberre irányítják a figyelmet, s közte és a nyilas uralom közt (amely rendszer bármelyik más hatalmi rendszerrel felcserélhető lenne) feszülő harcra. „Sánta regénye korszakos, de korszerűen mai, Fábri filmje általános és egyetemes, de retrográd”.

Deres Péter Döglött akták - Elfeledett drámák újraolvasása címmel tartotta a konferencia utolsó előadását, amely még a filmesnél is nehezebb vállalkozásnak tűnt első hallásra. Deres azonban nem csak kritikusi, hanem dramaturg énjét is belegyúrva sok érdekességre rámutatott Csurka Döglött aktákja, Sarkadi Imre Elveszett paradicsoma és Szakonyi Károly Adáshibája kapcsán. Szó esett még Hubay Miklós Ők tudják mi a szerelem, és Gyurkó László, Szerelmem, Elektra című drámájáról is. Nyitásként hangsúlyozza, hogy a drámák nem merültek teljes feledésbe, időnként játsszák ma is őket. „Senki sem Hamlet, csak Hamlet az” – s a legtöbb irodalmi hős makacs, különc, ez teszi őket hőssé, amibe vagy ők buknak bele, vagy őket buktatják bele a környezetüket – mondja a szereplők működéséről Deres.

Vasy Géza, az Írószövetség nemrégiben leköszönt elnöke, a konferencia egyik ötletgazdája mondja a zárszót. Nem szakmai összegzés – bár kiemelte, hogy a felkért kritikusok szakszerűen és magyarul fogalmaztak - hanem inkább anekdotázás kerekedett ki. Arra, hogy mennyire felejtenek el szerzőket, nagyon szemléletes példát hoz, az utolsó referátumban említett Hubay Miklós történetét meséli el, aki két jegyet szeretett volna igényelni saját darabjának előadására, amikor is a jegypénztáros felháborodottan kérdezte meg tőle, hogy milyen jogcímen. Felelevenedik az ’50-es, ’60-as évek eltérő világa, Déry Tibor alakja, majd a tanár úr egy jó tanáccsal zár: írjon mindenki szociográfiát (az amatőrök is), mert a tévéfelvételekből nem fog kiderülni, hogyan is éltünk mi.