Leírtad, vállald a felelősséget! – Rábel Zsófi Várás, ébredésre című kötetének szegedi bemutatójáról

Rábel Zsófi a nyomtatott Irodalmi Jelenben tűnt fel 2008 januárjában. Az Orbán János Dénes által szerkesztett, Debüt rovatbeli megjelenést követően nem sokáig váratott magára első kötete, a Várás, ébredésre, amelyet 2010. december 15-én mutattak be a szegedi Grand Caféban.

Leírtad, vállald a felelősséget!

– Rábel Zsófi Várás, ébredésre című kötetének szegedi bemutatójáról

   A szegedi Grand Café az elmúlt majdnem tizenöt évben nemcsak Szeged egyik kulturális paradicsomává nőtte ki magát, hanem az a sajátos és – ahogy Rózsa Péter, a könyvbemutató moderátora megjegyezte – üzenetértékű különlegesség is jellemzi, hogy törzsközönsége hol nézőként ül le egy-egy bemutatóra, hol művészként mutatja be alkotásait. Most is így történt, egykori/jövendő nézők ültek fel a pódiumra.

   Az ötlet, hogy Zsófinak kötete jelenjen meg, egy nyári festőtáborban vetődött fel. Egyik reggel, mikor már előkerült a jéghideg Pelinkovac és többen ülték körbe a sátort – anekdotázott Ágoston Lóránt képzőművész, tanár és rockzenész –, vetődött fel a kérdés, hol lehet Zsófi verseit olvasni. Igazán még sehol, bár több száz van, mondta akkor a szerző, mire Pál Molnár Elemér felvetette, szívesen kiadná őket. Lóránt pedig felajánlotta, hogy illusztrációkat készít hozzá, Jacob Péter a kötet szerkesztését vállalta. Zsófi elkerekedett szemekkel nézett körbe: „A Pelinkovac beszél ezekből…!

   Rábel Zsófi

   Szerencsére nem így volt, a kötetbemutatón Lengyel Zoltán – a SZTE-BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék munkatársa, a hely mozigépésze és a Csillagbörtön szerzője – beszélgetett Zsófival. A szerző az álom és alvás motívumát firtató kérdésére elmondta, számára az írás másállapot, valami más hangulat. Mindig éjjel ír, csendben, a magába fordulás idején: amikor minden külső ingert kizárva csak azzal dolgozik, ami benne van. Szöveget alkotni, mondta Zsófi, a kérdésfeltevés sajátos módja: nem azt írja le, amire kíváncsi, hanem azt a helyzetet, ami megszüli a kérdést. Így részéről az írás nem tudatos, a versekben megszólaló burkolt „egyeneslátással”, egy védelmező fal mögül beszél.

   Talán a rövid bemutató legizgalmasabb része ez volt, amint két fiatal szerző beszélget az alkotás folyamatáról. A költemények kemények, egyszerűek, puritánok. Annyira kevés szóval beszélnek, annyira szűk lesz ettől a szöveg – és annyira hatásos. Zsófi versei mintha oda lennének lökve, tessék, itt van, ezt gondolom. Odaszegeznek a székhez. Hogyan lehet ennyire egyszerűen, világosan és tisztán fejbe verni az olvasót?

   A beszélgetés azonban új irányt vett. Az ébredésre való várakozás – kérdezett rá Lengyel Zoli, részben a Vetélő című vers „a tett a döntés” sorának apropójából a lehetséges analógiára – egyúttal a születésre, a terhességre és az áldott állapotra is vonatkozik? A gyermek elvesztését illetően, Zsófi szerint, a sodródás és a döntés közötti különbség az, hogy az utóbbinál megáll az idő, térképezni kell. Ez okozza, hogy a döntés továbbél és dolgozik az emberben, hiszen egy „igennel” vagy „nemmel” egyszerre kell valamire az ellenkezőjét is mondani, egyúttal feltenni a kérdést, mennyire morális probléma a szükségé. Ilyenkor – mondta a szerző – a benned növekvővel kölcsönösen hordozzátok egymást, és megváltozik a magadról való gondolkodás, a magadra tekintés.

   Zoli mintha nem vette volna észre, hogy tovább kellene lépni: ez a kötet sokkal fontosabb annál, mint hogy felmerüljön a kérdés: az elsőkönyves Szerző átgondolja-e, hogy a befelé fordulásnak és a kérdések feltevésének szentelt költészetet a nyilvánosság elé tárva, voltaképpen a „lírai én” belső naplóját osztja meg? Számol-e azzal, hogy „felelnie kell” azért, amit közreadott, olykor tapintatlannak ható érdeklődésre válaszolni – amikor éppen azért ír le kérdést megelőző helyzeteket, mert a problémáig még nem jutott el? Nem vagyok biztos benne, hogy Zsófi felmérte ezt, és nem sokkal később – mintha a fejemből szólalna meg – csendült fel Zoli hangja: leírtad, vállald érte a felelősséget!

   A gyerek, hallatszott, nem nevesíthető, nem konkrét személy ebben a helyzetben – hanem nem folytatódó lehetőség és állapot, amely belső okokból nem bontakozik ki. Épp annak a fordítottja, amikor a Szent Család otthont keresve jár házról házra, és mindenki otthon van. Egyszerre nyitottság, befogadás és közvetlenség is, hiszen ez éppen annak jelzése, hogy nem fél az ember az ezzel járó sérüléstől.

   A több száz versből pár fért bele a Várás, ébredésre című debütkötetbe. Azt azonban nem akarom elhinni, hogy velük kapcsolatban csak az alvásról-álomról és a kínos csendet eredményező abortuszról lehetne beszélgetni. A költemények sajátos nyelven, különlegesen kemény-egyszerű hangon mondanak el – formájukhoz képest – igen bonyolult összefüggéseket, érzéseket és véleményt. Rengeteg meg nem beszélt kérdés maradt még – ezekről otthon, a Várás, ébredésre kötet lapozgatása közben merengünk majd.

Rábel Zsófia: Várás, ébredésre. Szeged, GeolArt, 2010.

Szekeres Nikoletta

Kapcsolódó anyag:

Rábel Zsófi írásai az Irodalmi Jelen nyomtatott változatában

További képeink:

A kötet is vár, olvasásra