Irodalmi Jelen

Szó és vonal találkozása

2010. november. 22. - 20:30

Idén nyáron a zsennyei alkotótáborban a Képzőművészeti Egyetem és a Jaschik Álmos Szakképző Iskola néhány grafikus hallgatója kortárs magyar írók, költők műveinek ihletésére készítette el munkáit. Ezekből rendezett kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeum.

A kiállítás megnyitóján Pálos Miklós festőművész hangsúlyozta, mennyire hiányzott a huszadik századból a magyar Apollinaire, a szó és a kép művészetét egységben látó alkotó. A jelenlévő fiatal képzőművészek irodalmi művek ihletésére született alkotásaiból nem a tisztelet, nem is a meghatottság köszön vissza, hanem a figyelem.

Erre a teremtő figyelemre összpontosít az az olvasótábor-művésztelep program, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeum kezdeményezésére létrejött Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesülete indított 2008-ban. Az Egyesület tevékenységéről, az irodalmi emlékházak megőrzését, korszerű működtetését célzó programjáról Gulyás Gabriella számolt be. Ugyancsak ő szólaltatta meg a hallgatóság javát kitevő fiatal grafikusok előtt azokat az írókat és költőket is, akik, mondhatni, a zsennyei képzőművészeti alkotótábor múzsái voltak. Bár nem kilencen ültek ott, csak öten – Erdős Virág, Karafiáth Orsolya, Krusovszky Dénes, Simon Márton és Weiner Sennyey Tibor – de csakugyan múzsák voltak abban az értelemben, hogy az ő műveik inspirációira születtek meg mindazok a változatos technikákkal elkészült grafikák, amelyeket a szomszéd teremben állított ki a Múzeum.

A beszélgetés témája ezek után kézenfekvő volt: miként teremtenek korunkban kapcsolatot egymással képek és szövegek, illetve ezek alkotói. Bár a moderátori megszólalások, – már-már monológok, – erősen rátelepedtek a beszélgetésre, vagy épp Gulyás Gabriella és Krusovszky Dénes párbeszéde nyomta el a megszólalások gyors egymásutániságának, a pergő reflexióknak a lehetőségét, azért mégis számos értékes tényre derült fény, mind az írók magántörténeteinek, mind az általuk felemlegetett, közkincsnek számító példák tárából. Ez utóbbiakból elég Tandori, Krasznahorkai, Háy János köteteire gondolni, ahol kép és szöveg szoros összhatásából születik meg a mű, de számos képzőművész, fotós neve is elhangzott Pauer Gyulától Korniss Péterig, akiknek alkotói helye kifejezetten az irodalom erőterében határozható meg. A „magántörténetek” között olyan változatos példák szerepeltek, mint a Karafiáth Orsolyát megihlető berlini bestiárium-kiállítás a Hamburger Bahnhofban, vagy Erdős Virág egy verse, amely az Ernst Múzeum egy közelmúltbeli kiállításának installációjára született, illetve Weiner Sennyey Tibor versei, amelyek sokszor folytatnak párbeszédet Kiss Márta és Szarka Fedor Guidó festményeivel. Krusovszky Dénes kevésbé a saját élményeivel hozakodott elő, viszont sorra jutottak eszébe a két művészeti ág kölcsönhatását erősítő alkotások, s ily módon lassacskán kirajzolódott a kép, amelyet Simon Márton is megerősített: egyáltalán nem beszélhetünk dialógushiányról és éles elkülönülésről. Ahogy Erdős Virág jegyezte meg érzékletesen: a képzőművészet befogadásának valójában legadekvátabb módja, ha újrateremtjük magunkban a képet, és valami más formában, adott esetben szavak segítségével fogalmazzuk meg azt, amit számunkra jelent. Erdős Virág felvetései számos további diskurzus lehetőségét magában hordozó kérdések voltak, az oda-vissza hatás, a folytathatóság megvalósulásának lehetőségétől kezdve a kép(ek)hez írott vers más kontextusban, a képtől független közegben való közlésének nehézségéig.

De egyébként is: ha csak a kötetek megvalósulásaira gondolunk, jegyezte meg Karafiáth Orsolya, egyik író sem kerülheti el, hogy alkotásai valamilyen szinten grafikai, képi formában is megnyilvánuljanak.

Az asztalnál ülők megszólalásait Ottlik Géza bejátszott hangja színesítette egy 1982-es Szántó Piroska-vernisszázson mondott beszédével. Ebben – a maga ottlikos módján hangsúlyozva, hogy mennyire alkalmatlan ember ő alkalmatlan helyen – azt fogalmazta meg legfőbb tanulságul, hogy a képeket és a műveket elsősorban nézni és olvasni kell, nem pedig elemezni.
S ez volt a legjobb végszó immár a művek megtekintéséhez.

Ceruzarajz, festmény, montázsszerű eljárás, vegyes technikák – mind visszaköszönnek a falakról, ahol a mottó és a bevezető kép, azaz szöveg, mondjuk így: szövegkép Gressai Ferdinánd néhány sora, amelyben a szerző kiemeli, mennyire természetesnek kellene lennie vonal és betű egymásra hatásának. Ez néha akár szó szerint értendő, hiszen van olyan kép, amelyen a maga valójában is megjelenik a betű: itt-ott verssorok vagy teljes versek integrációja tágítja a képek értelmezési terét. A jelenlévő írókon, költőkön túl Bartis Attila, Békés Pál, Kiss Ottó, Krasznahorkai László, Petri György, Tandori Dezső, Teslár Ákos, Tóth Krisztina művei által ihletett képek láthatók a kiállításon; s hogy mennyire műfajtól független az efféle indíttatás, azt épp Weiner Sennyey Tibornak az Irodalmi Jelenen rendszeresen közölt Vasárnapi levelek című tárcasorozatára készült „hármaskép” és alkotója, Kabai Márton bizonyítja.

A beszélgetés decemberben folytatódik, amikor is fordul a kép: akkor majd a képzőművészek vitatják meg a múzeumban az irodalommal folytatott párbeszédük vonatkozásait.

***

A kiálltó képzőművészek: Böröcz Petra, Gazdik Péter, Gintner Csilla, Fekete Anna, Kabai Márton, Karsai Dániel, Kemény Zsuzsa, Lengyel Orsolya, Matyus Dóra, Méry Bea, Nagy Zsófia, Takács Lídia, Tillmann Hanna, Török Judit, Török Virág, Vidra Réka.

Laik Eszter

Képek sorrendben:

A kiállítás plakátja

A zsennyei kastély