Másnap, egy alkalmasnak vélt pillanatban kilépett a tömegből, és fennhangon beszélni kezdett. – Nagy ugrás egy embernek, de lépés-e egyáltalán az emberiségnek?

Nagy ugrás egy embernek

Tisztán érezte, hogy a körülötte élők bizalommal tekintenek rá. Korábban nem tulajdonított a dolognak különösebb jelentőséget. Természetes volt számára mindaz, amit tennie kellett. Aztán egyik napról a másikra fölülről kezdte látni a dolgokat. Értékelte a múltat, elemezte a jelent. Felismerte, hogy amióta teszi a dolgát, a közösségért cselekszik. Mindig jókedvűen, precízen. Másrészt mindez egyáltalán nem esett a nehezére.
– Talán vezetőnek születtem? – kérdezte önmagától, és a ráeszmélés mámorában azonnal válaszolt is – Igen!
Megérezte tehát, hogy ő nagyobb dolgokra hivatott. Most döntés előtt állt. Vállalja küldetését, vagy sem. A sors nem szokott sok időt hagyni a döntésekre. Aki késlekedik, az lemarad.
 Úgy gondolta, hogy figyelni fogja a körülötte élőket. Miként tekintenek rá, milyen lelkülettel várják, és így tovább.
Tette, hát a dolgát, mint rendesen. A közösség ebből a megfigyelésből persze semmit sem vett észre. A csillogó tekintetek, az izgatott várakozás, a hála, az elégedettség eldöntötte a kérdést. – Vállalom! – határozta el visszavonhatatlanul.
Komoly beszéddel készült. Olyan beszéddel, amely intelligenciát sugárzó, mindemellett kellőképpen szerény. Az első mondat a legfontosabb – gondolta –, hiszen már ennek elhangzásakor éreznie kell mindenkinek, hogy nagy eseménynek lesznek a részesei. Olyan nagynak, mint annak idején a Holdra szállás volt.
Másnap, egy alkalmasnak vélt pillanatban kilépett a tömegből, és fennhangon beszélni kezdett. – Nagy ugrás egy embernek, de lépés-e egyáltalán az emberiségnek?
A tömeg elhallgatott. Minden szem rászegeződött és csak az élet megfékezhetetlen velejáróit lehetett innen-onnan hallani. Elégedetten röfögtek néhányan. Volt, aki csillogó szemmel dagonyázott tovább. Legtöbbjüket persze a moslékra várók reménysége töltötte el. Ő szónokolt, de a disznók nem értettek az egészből semmit.