Lehajtott fejjel járt, mindig a lába elé nézett. Így kapaszkodott. Eközben a vágy ott ficánkolt elméje rejtett zugaiban, és megborzongott, amikor ráköszönt, fura köszönéssel: „Mi lenne, ha…”.

Tériszony

Amióta az eszét tudta, rettegett a mélységtől. A félelem gyökerét elnyelte ugyan a feledés, de valami ott legbelül mégis jól emlékezett. Kisded korában történt, amikor majdnem elragadta őt a zuhanás. Csak anyja lélekjelenléte mentette meg. Életben maradt, de az érzés beleivódott minden sejtjébe.
Lehajtott fejjel járt, mindig a lába elé nézett. Így kapaszkodott. Eközben a vágy ott ficánkolt elméje rejtett zugaiban, és megborzongott, amikor ráköszönt, fura köszönéssel: „Mi lenne, ha…”.
„Mi lenne, ha…” Visszhangzott a lelkében újra, meg újra. A visszhang gátakat rombolt, és a törmelékekből bátorságot épített. Aztán az egyik este négykézlábra ereszkedett, és erősen belekapaszkodott a vén tölgy kibukkanó gyökerébe. Óvatosan elfordította a fejét. Tekintete kereste a levelek közötti tiltott réseket. Mámorító érzés volt. A zuhanás előérzete.
Szabad akarok lenni! Végre szabad! – Kiáltotta a belső hang.
Úgy mesélik, hogy amikor elengedte a gyökeret, emelkedni kezdett fölfelé. Át az ágak között, elsuhanva a levelek mellett, egyenesen a mélységes űrbe. A világűr mérhetetlen ereje úgy emelte őt abba a zuhanásba, hogy aki mindezt látta, alig hitt a szemének.
Talán még most is zuhan. Pedig elég lenne visszatekintenie a lába előtti talajra, hogy megállítsa a zuhanást. A talajra? A Földre? Hogyan tehetné, hiszen a Naprendszert sem igen látja már?