Mintha mindig szemmel tartott volna. Nem szeretett engem. Az én testem puha, meleg volt, erek bíbor hálójának millióival, az övé   kemény, hideg és súlytalan.

Hegesedés

Három évvel ezelőtt mélyponton voltam. Úgy éreztem, zátonyra futott az életem. A reggeli kávé íztelen volt, a cigaretta füstje szagtalan, az ölelni vágyó férfiak testetlenek, a velük töltött esték pedig színtelenek.
Gyakran álltam akkoriban a tükör elé. Mélyen belefurakodtam saját arcmásom tekintetébe. Néha szembe köptem meleg, habos nyállal, vagy éppen közel férkőztem hozzá, rásimultam a jeges üveglapra, és testem melegével, párájával életet leheltem hideg valójába. Saját, megosztott másom születése fájdalmas volt. Mintha valóban bent élt volna abban a súlyos, ormótlan szekrényben, melynek ajtajára az olcsó tükröt erősítettem. Mintha bentről nézett volna ki rám. Mintha mindig szemmel tartott volna. Nem szeretett engem. Az én testem puha, meleg volt, erek bíbor hálójának millióival, az övé   kemény, hideg és súlytalan.
Félve néztem szigorú, szögletes orrnyergét és a kis sótartót kulccsontja szegletében. A szemek alatt éktelenkedő fekete medret, a fekete mellbimbókat, a fekete szempárt, és a földhöz, mint mágneshez tapadó csontos lábfejeket.
Ki vagy Te? Mit akarsz tőlem? Szegeztem neki napról napra a kérdést. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy a leheletemre vágyik. Minél többet kapott belőle, léte annál erősebbé, függetlenebbé vált, az enyém pedig annál inkább gyöngült. Fakó szemével felém villantott, és én már gépiesen leheltem is a párát hideg arcába órákon, napokon keresztül, míg végül ájultan estem össze a tükör előtt.
Testem zsibbadó fájdalmára eszméltem. Bőrömnek nem volt egy ép felülete, csak bíbor tengert szabdaló kicsiny jéghegyek. A tükörkép végre tényleg eggyé vált velem. Amikor tüdőm utolsó erejével próbáltam életre lehelni, belezuhantam a tükörbe, mely ezernyi apró darabra tört. A szilánkok úgy díszítették testemet, mint egy ősi ikon mozdulatlan szentjét a sugárnyalábok: ragyogtam, szikráztam, újjászülettem. Minden apró, bőrömből meredező tükördarabban saját, tiszta tekintetemet láttam.
Ha ujjbegyemmel bőrömet érintem, a hegek rózsaszín hegyei-völgyei legmélyebb önmagamhoz vezetnek. Mindennap megteszem ezt a belső zarándoklatot. Ki volt az, aki belezuhant a tükörbe, s kivé vált, miután lepergett előtte az élete? Csodálatos nyugalommal várom a dolgok végét. Bár sebeim napról-napra gyógyulnak, azt mondják, ezentúl sosem szűnik majd a hegesedés.