Fel akart állni, hogy törjön pár szálat. Majd az ágya mellé rakja egy vázába, így tán könnyebben fog elaludni az első nap a pesti lakás nyolcadik emeletén.

Elmegyek !

– Menjetek! Nemsokára megyek utánatok, csak elbúcsúzom. 
A kapuban állt, míg a három bútorokkal megpakolt teherautó balra fordult az út végén. Akkor bement a házba. Míg átment a folyosón, ujját végighúzta a napsárgára festett falakon. A dupla szárnyú megkopott ajtókat kitárva, szemével megsimította a tágas falakat.
Úgy érezte szűkül a tér, a falak egyre közelebb jönnek, tán vigasztalni akarják, de ő légszomjjal küzdött, s nem várta meg, míg szorosan átölelik. A gyomra táján kínzó görcsöt érzett. Minden fát, s minden virágot meg akart cirógatni, de lábait ólom nehéznek érezte. Az út a folyosón, majd a tornácon át a kertig, végtelenül hosszúnak tűnt.  Csak a sárgabarack fáig jutott el, s hátát az öreg fa törzsének döntve óvatosan lecsúszott, míg érezte a harmatos fű nedvességét. – Nem baj, innen látok minden fát és minden virágot.
Szeme az orgonabokrokra tévedt. Fel akart állni, hogy törjön pár szálat. Majd az ágya mellé rakja egy vázába, így tán könnyebben fog elaludni az első nap a pesti lakás nyolcadik emeletén. Még egy kicsit pihenek.–gondolta.
 Távolról a szomszéd néni hangját hallotta, ahogy szólítja őt. Azt akarta neki mondani: hagyjon most Ica néni! Búcsúzom! Emlékszik? Azt ígérte, ha majd én is nyugdíjas leszek, olyan virágos kertet csinálunk nekem, hogy csodájára jár a falu. Én így is szerettem. A rendezetlen tarkaságban nyíló virágaival. Itt akartam megöregedni, s itt akartam meghalni a rózsalugasban üldögélve, egy szép májusi estén. Azt hittem akkor, hogy társat és otthont is sikerült egy egész életre választanom. A társam egy nő, az otthonom a bank vette el. Aztán meghallotta a mentőautó szirénáját. A kapu nyikorgott, s érezte, hogy megemelik. Tegyenek le! – akarta mondani. Még nem búcsúztam el!
Aztán látta, hogy a mentősök elmennek, egy letakart testet visznek a hordágyon. Na azért!  –gondolta.  Mert én még maradok.